Menü Bezárás

Finomposztó Vállalat

Megosztás:

VOLT EGYSZER EGY TEXTILGYÁR… 

ÉLT 93 ÉVET! 

 

 

 

2. rész Textil ipari rekonstrukció, az épület és gépfejlesztések két évtizedeA Netoleczkyné interjú
3. rész Menekülés előre! … A privatizáció “előszobája” a termékszerkezet váltásNagy Jenő visszaemlékezése
4. rész A privatizációAz 1988-as szerkezetváltási koncepció
5. rész Élet a textilgyárbanTeleky Zoltánné visszaemlékezése
6. rész Az amerikai … Duna kötöttárúgyár
7. rész A végjáték

1973. május 1-én a bajai „Központi Filmszínházban” tartotta 50 éves jubileumi ünnepségét a hazai textilipar gyapjúipari ágazatának meghatározó állami tulajdonú vállalata, városunk és a térség akkor legnagyobb foglalkoztatója, a mindenki által csak „Posztónak” nevezett Finomposztó Vállalat. (A továbbiakban, mint ahogy évtizedeken át nagyon sokan, én is ezt használom.) Jól szervezett 2-3 napos program volt rendezvényekkel, szakmai előadásokkal, gyári üzemlátogatásokkal, az előkészítés alatt álló textilipari rekonstrukciós fejlesztések bemutatásával, divatbemutatókkal. Két kiadással ezer és ezerötszáz példányban jelent meg a 130 oldalnyi terjedelmű az „Adalékok a Finomposztó Vállalat történetéhez” címet viselő kiadvány, melyet dr. Faludi Gábor a Vízügyi Főiskola tanszékvezető docense írt és szerkesztett.

A jubileumi könyvben megjelent korabeli dokumentumok és leírások alapján tájékozódhattunk a textilipari cég fél évszázados történéseiről, az ipari kultúra városunkba történő letelepedésének különböző szakaszairól, a dolgozók munka- és életkörülményeiről. A kiadványban olvasható, hogy már az 1800-as évek végén voltak városunkban a textilgyártásnak kisebb üzemei. Gyűjteményeim között másolatban őrzök egy budapesti cég által 1906-ban készített a „Délmagyarországi gyapjúfonó és vattagyár részvény társaság Baja” által létesítendő vízvezeték műszaki leírása” anyagot, mely a bajai Duna-part egy szakaszát érintette.

 

 

 

 

 

 

 

 

A továbbiakban az 1973-as jubileumi kiadvány 9. oldaláról a Bajai Türr István Múzeumban meglévő 1917. március 10-i Bajai Közlönyre hivatkozó anyagot idézek, amelyből kiderül, hogy mi a baj Bajával, továbbá az is, hogy a Posztó fél évszázadra visszatekintő múltja nem 1923-hoz, hanem 1917-hez kötődik! Íme:

Ezt visszaigazolja a Bács-Kiskun Megyei Bíróság Cg.2/1983 cégjegyzékszámon nyilvántartott, a vállalat jogállására, főbb adataira vonatkozó dokumentuma, mely először az 1987. december 10-én tartott Posztós Vállalati Tanács ülés egy előterjesztés mellékeltében a vállalat Szervezeti és Működési Szabályzatának módosítása kapcsán került napirendre. Ebből emelem ki a következőket:

Közel hat évtized elteltével felmerül a kérdés, véletlen, vagy tudatos volt az 1973-ban megtartott 50 éves jubileumi ünnepség? Akár az utóbbi is lehetett, ha figyelembe veszem az akkori körülményeket! 1963-as kormánydöntéssel bajai székhellyel, új cégnevet adva (Finomposztó Vállalat) összevonta a konkurens Újpesti Gyapjúszövőgyár és a Bajai Gyapjúszövetgyár állami vállalatokat az újpesti Kovács Imre igazgató vezetésével. Két 90 évet meghaladó korral ma is közöttünk élő munkatársunk, Netoliczky Jánosné és Nagy Jenő visszaemlékezéseiből ismerjük, hogy a 60-as évek utolsó éveiben vette kezdetét a bajai gyárat érintő közel ezer millió forintos központi forrást igénylő épület- és gépfejlesztési program, a textilipari rekonstrukció tervezése, előkészítése. Ennek megvalósítása 1972-ben kezdődött, és tartott Baja esetében a 70-es évek végéig. Kovács Imre igazgató sok időt töltött Baján, aktív szereplője, koordinátora volt ennek a munkának. Igen sok fényképet készítve voltam jelen csaknem valamennyi 1973-as ünnepi rendezvényen, melynek kiemelt üzenete az említett korszerűsítési folyamat ismertetése volt. 1971. január 1-én az újpestiektől „leválasztott”, Posztó ismét önállóvá vált a korábbi bajai igazgató, Kossár Lajos vezetésével, ami hasonlóan jó üzenet volt a városnak, a térségnek.

Nehezen tudom elképzelni, hogy a két és félezer példányban két kiadást megért jubileumi könyvből Posztós munkatársaink, azok családtagjai, a Múzeum, a Levéltár, a Könyvtár ne rendelkezne példányokkal. Ez megkönnyíti dolgomat, csupán érintőlegesen térek ki az 1973-at megelőző évtizedekre. Ezt tettem, amikor pontosítottam a textilgyár alapításának időpontját. Az általam is 1971-től megélt gyári közelmúlt hasonlóan sok érdekességgel szolgált, mint az azt megelőző évtizedek. Ahhoz, hogy ebbe belekezdjek, visszanyúlok a jubileumi rendezvényre, arra, hogy miként „indította útjára” a következő Posztós generációt az akkori igazgató, Kossár Lajos. Idézem a jubileumi könyvben megjelent köszöntője egy részét: „A gyár történetének olvasása nyomán elénk táruló, esetenként az egymást váltó remények és kétségek, örömök és keservek, előrelépések és megtorpanások együttesen egy korszakalkotó, egyre dinamikusabb felfelé ívelő történelmi folyamat kísérő jelenségei… Amikor e kiadvány a gyár fél évszázadát a nyilvánosság elé tárja, meggyőződésem, hogy nemcsak Baja értékeit növeli, hanem az egész magyar textiliparét is. Egyben a múlt, a történelem e szerény összegzésével a ma és a jövő lehetőségeit tártuk nagyobbra…

Az olvasóra bízom, hogy a Posztó második, csaknem fél évszázadában mennyire sikerült a fenti ajánlásoknak, elvárásoknak megfelelnie a kollektívának. Ez annál is inkább érdekes, mert az 2017-es valós 100. évfordulóra nemhogy a bajai textiliparnak, de a teljes hazai ágazatnak se híre, sem hamva nem volt! Az nem vigasztal, hogy az ágazat pár év alatt jelentéktelen szintre süllyedt sok más egykori sikeres szakmával, szakemberek tízezreit foglalkoztató üzemekkel, gyárakkal, gyárrészlegekkel együtt! Így járt többek között a helyi nagy létszámú szakembereket foglalkoztató Kismotor- és Gépgyár bajai telephelye, az EVIG, a Fékon/Nett/Nettitex is megszűnt. A munkanélküliség következményeként a városi elvándorlás felerősödött, a foglalkoztatás a három évtizeddel ezelőtti szint felére esett vissza.

Felkérést kaptam, készítsek anyagot a Bajai Múzeum internetes oldalán indított városi ipartörténettel foglalkozó oldalra a Finomposztó Vállalat múltjáról, írjam meg, miként éltük át a 80-as években végbement hazai társadalmi, gazdasági változásokat, mit tettünk a gyári kollektíva, a városi közösség jövője érdekében, mit rontottunk el, és mit kellett volna tennünk, hogy jellemzően az akkor csak tankönyvekből ismert kapitalizmus beköszöntével, milyen világot hagyunk utódainkra?

Baja város és térségében a múlt század 80-as éveinek közepén az Ipari Minisztériumhoz tartozó legjelentősebb, 323 állami felügyeletű, ezen belül is a legnagyobb százban helyet foglaló, jellemzően 2.000 szakembert foglalkoztató Finomposztó Vállalatnál jó volt dolgozni. Biztonságot, kiszámíthatóságot jelentett a több generációs munkás kollektívának, vezetőként komoly felelősséget a gyári kollektíváért. Hogy ez mennyire nem volt egyszerű, mi sem bizonyítja jobban, hogy a leghosszabb ideig igazgatói pozíciót betöltő Kossár Lajos váratlan balesete, hosszabb időt igénybe vevő gyógyulása miatt az Ipari miniszter egymást követően két fővárosi, az ágazatban nagy tapasztalatokkal rendelkező vezetőt bízott meg a Posztó vezetésével. Az első, egy konkurens cégtől érkezett gazdasági szakember volt, aki jó egy év elteltével „feladta”, visszament a fővárosba. Az Őt követő fiatal, műszaki végzettségű igazgató pozitív értelembe véve szakértelmével, stílusával, intézkedéseivel „mély nyomott hagyott” a gyári kollektívára, de Ő sem költözött Bajára, jó négy éven keresztül ingázott a főváros és Baja között, majd továbblépett. 1984. júliustól 1990. december végéig én követtem Őt úgy, hogy mindkét elődömmel közvetlen munkatársukként együtt dolgozhattam. Gazdasági végzettségem ellenére az elsőnél üzem- és munkaszervezési, kikészítő üzemvezetői munkát végeztem, a második a szakmámnak megfelelően a vállalat gazdasági ügyeinek vitelét bízta rám.

1972-1979 között négy ütemben, jellemzően az épületfejlesztést, a kapcsolódó gépészeti munkákat érintő programot, kisebb részben technológiai gépberuházásokkal valósítottuk meg. A folytatás a 80-as években már jelentős banki hitelfelvétellel az elmaradt gépfejlesztésekkel történt. A másfél évtized alatt a vállalati könyvekben összesen aktivált új beruházások értéke meghaladta az 1,3 milliárd forintot. A fejlesztések meghatározó része Baját, valamint Bácsalmást érintette. A mezőgazdasági karakterű településen leraktuk az ipari kultúra alapjait.

Három évtizeddel ezelőtt, a vezetésem első éveiben elődeimnek köszönhetően viszonylag könnyű dolgom volt az éves szinten milliárdos bevételeket produkáló, Baján kb. 1.500-1600, a telephelyeken (Bácsalmás, Hercegszántó, Dunafalva, Vaskút, Madaras) összesen 500-700, többségében női munkaerőt foglalkoztató üzemekben. Évente 2.200-2.400 tonna kártolt és fésűs fonal, 6-7 millió m2 szövött és körkötött kelme, 200-500 ezer konfekcionált termék gyártása történt a Posztóban.

A vállalatnál igen magas szintű szociális szolgáltatások, így szakorvosok, gyermekintézmények, ipari tanulói képzési műhelyek, oktatás, üdülők, munkásklub, sportegyesület, sportlétesítmények, könyvtár, szolgálták a Posztós kollektívát.           Sajnos az 1917-es alapítás századik évfordulóját Baján egyetlen társaság sem „érte meg”. A legtovább működő fonalgyártó Bajafil Kft., mely több átalakulást követően már részvénytársaságként 2010-ben került felszámolásra.                A Posztó által 1982-1989 között alapított 15 saját tulajdonú leányvállalat, gazdasági társaság mellett társtulajdonosként vállalati vagyonelemmel, tőkével jelen voltunk további hét gazdasági szervezetekben mindösszesen 417,7 millió forint készpénzzel, eszközökkel, gépekkel. Ezek közül az 1987-es alapítása óta egyetlen működik megszakítás nélkül 2020-ban is, a fővárosban létrehozott „Treffterv” Tervező Műszaki Fejlesztő Leányvállalat. Ennek alapításkori ügyvezető igazgatója a Posztóban évtizedeket eltöltött Netoliczki házaspár Károly nevet viselő építészmérnök gyermeke, aki ma már nyugdíjasként dolgozik.

A vállalatnál a 80-as években különböző végzettségekkel, vezetői és beosztotti munkakörökben kilencven feletti diplomás dolgozott, több, mint a város akkor meghatározó vállalatainál mindösszesen. Valamikori kosárlabdázóként a csapatjáték híve voltam, ma is ennek próbálok megfelelni azzal, hogy elsősorban a „legmozgalmasabb” 80-as évek legérdekesebb gyári történéseit nem kívánom egyedül írni, megosztani olvasóimmal. Így várhatóan több és színesebb a leírás, a történetek, a valamikori munkatársaim visszaemlékezése, vállalati újságokban megjelent hetvenet meghaladó interjúja kapcsán. Felkérésemre, hogy írják meg visszaemlékezéseiket, eleget tettek elődeim, valamint vezető munkatársaim közül többen, sajnos nem mindenki tudta évek, évtizedek után felvállalni ezt, amit nagyon sajnálok.

A különleges szakmát, tevékenységet végző művészek, élvonalbeli sportolók is „szót kapnak” annak érzékeltetésére is miként, milyen módon vállalt közösségi, társadalmi szerepet a város legnagyobb foglalkoztatója Baján.

A Posztó múltja iránti érdeklődés további felkeltését szolgálja az évzáró mérlegek adataiból készült, több helyen adatok hiánya miatt üres rovatot tartalmazó táblázat, mely alapja későbbi részletes anyagomnak. Érdekességként megjegyzem: őrzöm az 1954. évet lezáró mérleget, amit sikerült 1990-es távozásom előtt „kimentenem”. Miért használom ezt a jelzőt? Sajnos a Posztós társaságoknál zajlott felszámolások során „eltűnt” minden érték, így pl. a 33 évet Posztóban művészeti tanácsadóként dolgozó B. Mikli Ferenc összes festménye, táblaképei, több évtized gyári szakmai sikereit őrző dokumentumok, díjak, kitüntetések, kristályvázák tömege, s.i.t.

1990-ben számolva azzal, hogy a vállalati szerkezetváltást követően több száz technológiai leírásra, anyag- és színmintákat tartalmazó kelme mintákra sem lesz szükség, felajánlottam a Múzeum akkori vezetőjének, hogy vegye át azokat megőrzésre, mert félő, hogy elkallódnak, és örökre feledésbe kerülnek a város ipartörténeti értékei. Sajnos nem jártam eredménnyel, az elutasítás oka a helyhiányra hivatkozás volt. Az igazgató úrral folytatott személyes beszélgetés inkább arra engedett következtetni, hogy nem lehet komoly realitása annak, hogy egy ilyen nagy múlttal rendelkező gyár megszűnik!

Az 1989-ben a létrehozott tíz nyereségközpont még nem dolgozott önálló társaságként, így az 1989-es évzáró mérleg Posztós, pontosabban a Finomposztó Vállalatból az 1988-as névváltozást követően Bajatex Textilipari Vállalaté volt. Egy évre rá, 1990-ben már nem volt „egyben” a Posztó, így csupán a velem együtt 11 fős vállalati központ mérleg adatai láthatók abban az oszlopban. A táblázat színekkel történő jelölésének jelentősége van, azokról későbbi anyagomban írok.

 

 

Mielőtt lezárom ezt a bevezetőnek, figyelemfelkeltőnek szánt anyagomat a hosszabb, több részletben folyamatosan nyilvánosságra kerülő emlékekkel együtt, megemlítem, pontosabban idézem minden kommentár nélkül egy 2020-as, városi Képviselő-testületi ülési döntése szánt, de végül oda nem került a 30 oldalas, öt évre szóló városi gazdasági program tervezet néhány múltat idéző sorát. Íme: „látható, hogy a korábban itt működő textilipart, vagy a Kismotor- és Gépgyárat” elfújta a változás szele, mégpedig azért, mert nem kötődtek szervesen a helyhez, ahol valamilyen, akkor talán jónak látszó politikai szándék, vagy éppen gazdasági csoportérdek létrehozta őket”

Abban a reményben, hogy felocsúdtál, egy drón felvételt teszek közzé, bemutatva a kb. egy évtized alatt végzett Duna-parti rombolást. E felvétel és a címben szereplő légi felvétel közötti különbség: a légi felvétel az 1980-as években a közel másfél hektáron elterült egykori textilgyár üzemcsarnokait mutatja. A drón felvétel 2019-ben a Duna-partról készült, azon a terület mai állapotát láthatjuk. Ez utóbbin balra, a valóságban a Duna-híd felé eső nagy üzemcsarnokok láthatók, melyeket az amerikai tulajdonú világmárkás tiszta pamut pólókat gyártott Duna Kötöttárugyár Kft. használt 1993-2002 között, majd annak felszámolását követően a Mogyi Kft. vásárolta meg a felszámolótól, és használja mai napig.

Baja, 2020. október 11.

Horváth Máté

… és a folytatás

TEXTILIPARI REKONSTRUKCIÓ, AZ ÉPÜLET- ÉS GÉP FEJLESZTÉSEK KÉT ÉVTIZEDE

Finomposztó Vállalat 2. rész

A Netoleczkyné interjú

Nagy Jenő visszaemlékezése

„Volt egyszer egy textilgyár… élt 93 évet” címmel felkérésre kezdtem a Finomposztó Vállalat újabb kori történetének megírásához. Tudva azt, hogy ez közel sem lesz teljes, de bízom benne, hogy a múlt idézésem ad némi eligazodást azok számára, akik veszik a fáradságot és beleolvasnak Baja és térsége legnagyobb ipari foglalkoztatójának utolsó évtizedeit bemutató munkába! Törekedtem a tényszerűségre, de azzal is tisztában vagyok, hogy a személyes tapasztalatok, élmények szubjektívvé tehetnek egy munkát, annak részeit. Ezek ismeretében kezdtem el feldolgozni a birtokomban lévő anyagokat, bízva abban, hogy az általam felkértek személyes visszaemlékezéseivel, beszélgetésekkel, az egykori vállalati újságokban megjelent több mint hetven interjúval „színesebb” és valóság hűbb lesz a történet.

A több részesre tervezett munka első, bevezető anyagához felhasználtam három épületet megjelenítő fényképet. Egyet a címhez kötötten az 1980-as évekből, majd az 1932-es fotót a textilgyár első négyszintes üzemépületéről, végül egy légi felvételt a Posztó 2019-es állapotáról. Amíg az 1932-es felvétel az alapítástól számított 15 év elteltével mutatja a múltat, addig a második „életciklus” közel hat évtizedét 1989. évvel lezárva fogja át azt az időszakot, amíg „egyben volt” az állami vállalat. A harmadik, a drónnal készített felvétel két évtizedes szakaszt láttat, mely nem az építkezés, hanem a megmaradás kérdését vetítette elénk, az ott dolgozókra!

Az 1973-ben megjelent „Adalékok a Finomposztó Vállalat fél évszázados történetéhez” könyvben addig leírt fejlesztésekre nem térek ki. Megjegyzem a II. világháború alatt hadiüzemként katonai parancsnokság alatt, katonai posztókat gyártott a hadsereg részére, az akkor tőkéstulajdonban lévő gyár. Az 1948-as államosítás után változott meg a hazai termelő, gazdálkodó egységek struktúrája. A Könnyűipari Minisztérium koncepciója a bajai gyárat a kártolt gyapjúipar bázis vállalatává tervezte fejleszteni. 1963-ban a hazai textilipar 187 üzemből 40 vállalat alakult, így került sor a bajai és az újpesti gyárak fúziójára is, melyről idővel, 1970-ben kiderült, nem volt jó döntés. Komolyabb, akkori szinten 50 millió forintos fejlesztés zárult le a 60-as évek végén azzal, amikor 1969-ben Nagy Józsefné Könnyűipari miniszter, a város és vállalat vezetőinek jelenlétében átadásra került a 9.400 m2-es egyszintes, gyakorlatilag két nagy légterű szövőelőkészítő és szövödei üzemcsarnok. 

1961-1970 között ezzel együtt összesen 131,8 milliós fejlesztés történt a Posztóban. Említésre méltó, hogy 1968-ban Bácsalmás nagyközségben telephelyet létesített a vállalat, amely 1984-ig a pamutfonalakat gyártó Masterfil Rt-nek történő értékesítéséig a legnagyobb, nem bajai egysége volt. Több éves előkészítő munka után 1972-ben vette kezdetét az államilag koordinált, 14,5 milliárd forinttal finanszírozott textilipart érintő rekonstrukciós program. Mielőtt szakemberektől idézek, néhány gondolat a fejlesztésekkel kapcsolatban.

1971-től dolgoztam a Posztóban láthattam a fejlesztések folyamatát, azok megvalósulása során üzem- és munkaszervezőként, megbízott kikészítő üzemvezetőként, főkönyvelőként, majd a vállalat első embereként személyesen is kötődhettem ezekhez. Láttam milyen nehéz volt a bajai gyárban, a modernizálás fő terepén, jellemzően három műszakban dolgozók mellett külső kivitelezők sokaságával szinkronizálni, megvalósítani épület- és gépfejlesztési programokat. Az is követelmény volt, hogy az egyre korszerűbb gépek kiszolgálásához, szervizeléséhez, új anyagok, technológiák bevezetéséhez, a gyártmányfejlesztéshez, a piaci munkához a szellemi kapacitást, a tudást is új alapokra kellett helyezni.

Érkeztek a textiles, a vegyész, az építész, a közgazdász, nyelveket beszélő fiatal diplomások az ország minden részéből, sokan Baja és térségéből is. A 90 feletti diplomás létszám mellett folyamatos volt oktatás, nemcsak a gyári szakmunkás képzőben, hanem minden szinten és területen. A műszaki, technológiai megoldások, a gazdasági kérdések is új feladat elé állították a vezetést. A 40-50 évvel ezelőtti árakon 1.300 milliót elkölteni forintban és konvertibilis valutában, városunkban példa nélküli lehetett.

Ez a program jellemzően új üzemépületek építésével, régi épületek felújításával, bővítésével vette kezdetét. 1978-1981 között, 4 év alatt a vállalat könyveiben aktivált 945 millió értékű új beruházások egy része ebbe a körbe tartozott, majd ezt követően 1982-től kezdve hét év alatt a 460 millió forintos új beruházások már többségében gépek beszerzéseként, üzembe helyezéseként szerepelt a vállalati könyvekben. Ekkor már a fejlesztéseknél központi források mellett banki hitelek is jelen voltak. Baján 270 új, fonal- és méterárut előállítani képes gépet, technológiai sorokat szereztünk be, állítottunk üzembe hazai gépgyártás hiányába jellemzően konvertibilis piacokról. Bácsalmásra további 32 új gép került.

A fejlesztések négy üteme alatt csaknem minden épületet, udvari, földalatti és feletti vezetékhálózatot érintett a speciális gépészeti munkák sokasága. A 70-es 80-as évékben új épületként a festöde és kikészítő, a kötöde, a kártolt- és fésűs fonoda részben emeletráépítéssel megvalósult négy szintes összeépítése, a konyha és étterem, a vízellátást biztosító hidroglóbusz víztorony a kapcsolódó vastalanítóval, a földbe süllyesztett kb. 100 m3-es technológiai használat után a festék-vegyszert fogadó tartály a tisztító szűrő rendszerével, a kazánház, a villamos energia többletet biztosító új trafóház fejlesztés valósult meg.

Az időszakra talán a legjellemzőbb mutató a méterárugyártás négyzetmétere, mely az 1972-es 3,3 millióról öt évre rá 7,9 milliót ért el. Úgy tűnt, összeállt minden műszaki, tárgyi, emberi alapfeltétel ahhoz, hogy a szakmában a következő két-három évtizedet nagyobb gond nélkül tudjuk majd zárni! Sajnos nem jöttek be számításaink! 1980 utolsó harmadában olyan politikai, társadalmi, piaci változások történtek, melyek felülírtak csaknem minden korábbi döntésünket! Ezekről későbbi anyagaimban tervezek írni. 

Visszatérve a fejlesztési programokra, felmerül a kérdés, miért itt jelenítem meg Netoleczky Jánosnéval, Zsuzsa nénivel készített interjúm részleteit? Ennek indoka részben az egykori gyári főgépész édesapa története, a termelési főmérnök férj, az épületgépész mérnök cégvezető fiuk élete a gyár történetének „szerves része” volt. Megjegyzem, az egy évszázadot átfogó, három generációs család a Posztóban nem volt egyedi. A több év alatt megvalósult bajai textilipari rekonstrukció előkészítése, annak „bölcsője” családi házukhoz, férjéhez is köthető!

Másik hasonlóan meghatározó alakja a hosszú évekig velünk élt fejlesztési időszaknak Nagy Jenő, aki az 1988-as nyugdíjazása előtti négy évben általános helyettesemként dolgozott a vállalatnál. Vissza emlékezése szakszerűvé és egyben hitelessé teszi a közel két évtizedes fejlesztési programot. Varga Attila igazgató elődöm szellemisége, szakmaisága, abbeli bátorsága, ahogy a „tabu témákhoz” is képes volt hozzányúlni, alapot adott ahhoz, hogy közvetlen munkatársaimmal a 80-as évek utolsó harmadban előálló társadalmi, gazdasági, piaci változások adta kihívásokra megpróbáltunk megkeresni a legjobbnak tűnő válaszokat!

Elsőként az idén 94 éves Netoleczky Jánosnéval készített interjúmból idézek (a teljes interjú mellékletben olvasható) „…A II. világháborúban hadiüzemként dolgozott a Posztó. A részvénytársaság zsidó származású vezetőit deportálták, helyükre az állam által kinevezett vezetők kerültek. Ehhez kapcsolódóan elmesél egy történetet. Az 1929-30-as világgazdasági válság után gyors fejlődésnek indult a textilipar. A hazai textiltermelés jelentős része, így a bajai gyár is Mayer Miksa és fiai Rt. tulajdonába került. A fejlődés megduplázta a létszámot is.

A fiatalabb fiú, a József a budapesti központban dolgozott, majd Amerikában élt 1939-es halálig. A másik fiú, a Gusztáv a bajai gyárba dolgozott, miután külföldön kitanulták a szakmát. Ő lakott a jelenlegi Sugó panzió épület egyik szintjén, míg a másikon a Sebestyén János akkori főmérnök. A háború kitörésekor Gusztávot a bácsalmási gettóba vitték, egy német tiszt sofőrje lett. Ez a német tiszt, mielőtt bevagonírozták volna Őt is, kimentette, bújtatta. Majd Gusztáv Izraelbe tudott kimenni.

Zsuzsa néni évekig tartotta vele a kapcsolatot, Izraelből is eljött hozzá, és többek között elmesélte, hogy bántja, hogy nem tudott segíteni a neki jót tevő német tisztnek. Az oroszok fogságába került, és nem tudja mi lett vele. A gyárnak Európa hírű, textiles szakember, Wajz Szijja nevű fő részvényese is volt. Őt kis repülővel sikerrel mentették ki. Mayer Gusztávtól kapott információ szerint Izraelben karjai között halt meg. Zsuzsa néninek négy éve nincs információja Mayer Gusztáv sorsáról….1944 őszére a háború befejezését követően a város ipara, így a Posztó is nehezen indult újra. A romeltakarítás, a gépek üzemképes állapotba hozása eltartott fél évig.

1944. decemberben Zsuzsa néni édesapjának, Szabó János főgépésznek irányításával a kazánházat, az áramfejlesztő gépeket sikerült olyan állapotba hozni, hogy azok áramot szolgáltattak a gyári gépek mellett a Kórháznak, és a város egy részének a szükségvilágítást is biztosították. A városban az első üzemként 60 munkással indult meg a termelés, folyamatosan normalizálódott a helyzet, a munkáslétszám hamarosan már meghaladta a 400-at….Külön élmény volt Zsuzsa néni és a férje számára az az időszak, amikor 1963-ban az újpesti konkurens vállalatot összevonták a Posztóval, bajai központtal. Finomposztó Vállalat névvel.

A fuzionált vállalat igazgatójának az újpesti gyár igazgatóját, Kovács Imrét nevezte ki a szakági miniszter. Ez az állapot 9 évig tartott. Imre sokat tartózkodott Baján, és részben ebből adódóan sokszor volt vendégük a családi házunkban. Ezek az alkalmak arra is nagyon jók voltak, hogy az első igen jelentős épület- és gépfejlesztési terveket, a programokat átbeszéljék, előkészítsék! Imre kiváló közgazdász, kiemelkedő kapcsolatokkal rendelkező igazi vezetője volt a gyári kollektívának!” 

Nagy Jenő nyugalmazott vezérigazgató helyettes 1962. óta a Posztóban több műszaki, technológiai felső vezetői posztot betöltő szakember, a rekonstrukciós program egyik, meghatározó irányítója visszaemlékezését 2018-ban, 90 éves korában írta. Ebből is több részletet idézek (a teljes visszaemlékezés mellékelve): „Szerencsés voltam tehát, hogy egy ilyen kollektívába kerültem, mely viszonylag rövid idő után be is fogadott. A Posztógyár ekkor még egy középkategóriás gyár volt, melynek termékei a kommersz kategóriába tartoztak,(posztók, takarók, műszálból és hulladékból kártolt szövetek) minőségük azonban az elvárásokat kielégítette…. a célok egyértelműek voltak, nevezetesen: 600 tonna kapacitású fésűs fonoda létesítése fésűs szövet és kötőfonal gyártás céljából, 200 tonna kapacitású körkötött kelme előállítása, 400 tonna kártolt fonal bővítés, az ezeknek megfelelő fonal feldolgozói kapacitás biztosítása a technológiai sor üzemrészeiben (szövőelőkészítő, szövöde, festőde, kikészítő, energiaszolgáltatás), a fejlesztések fogadására alkalmas épületek építése…..

Ezt megelőzően a vállalat igazgatója a fésűs fonodai beruházás gépi és technológiai terv tanulmányának elkészítésére az újpesti gyárban nyugdíjas szakértőként dolgozó Tóbisch Ferencet a Hazai Fésűsfonógyár nagy tekintélyű egykori főnökét, a kártolt fonodai gépi és kőrkötői gépi fejlesztés tanulmányának elkészítésével engem bízott meg…. Igyekeztünk minden területre az élenjáró műszaki színvonalat képviselő gépek beszerzésére törekedni még akkor is, ha ehhez az előirányzott keretösszeg módosítása vált szükségessé.

Ez igen sok egyeztetést és tárgyalást igénylő feladat volt a felügyeleti szervekkel, de megérte, mert olyan élenjáró technikákat tudtunk beszerezni, melyre addig csak álmodni lehetett. Ilyenek például a komplett szalagból indított Schlumberger fésűs fonoda, Schlafhorst kettős sodratú cérnázó gépek, Novo Pignone ragadókaros szövő-és Sulzer mikrovetélős szövőgépek, Krantz végfestő, Krantz végszárítógép pezselővel és még sorolhatnám. 

 

Az épület és textilgép beruházások jelentős kapacitás növelést jelentettek, amelynek nem elhanyagolható energetikai vonzata is volt. Ezek miatt a gőztermelés kapacitását növelni és a villamos energia nagyobb mennyiségének fogadását is biztosítani kellett. Így kerülhetett sor a kézi tüzelésű korszerűtlen kazán kiselejtezésére, a kazánház átépítésére, kettő 6 tonna kapacitású széntüzelésű BW kazán beállítására, valamint a kazánkapacitásoknak megfelelő új kémény építésére….

A korszerűsítés második fázisában – amikor ennek a gazdasági feltételei kialakultak a szénellátás fokozódó problémái miatt – a jelentős mennyiségű szén és salak mozgatás és az ezzel járó szennyeződés megszüntetése céljából gázüzeműre állítottuk át a kazánokat…. A jelentősen megnövekvő villamos energia mennyiség fogadására egy új trafóállomás megépítése is elengedhetetlenné vált…. 1971 től -1978 ig Kossár Lajos ig. irányításával folyt tovább a munka és fejeződött be a bajai gyár részére előirányzott textilipari rekonstrukció. Ez az időszak a fésűs fonoda és a gépi beruházások realizálódásának időszaka, mely rengeteg tárgyalást, külföldi utazást, az irányító szervekkel igen sok egyeztetést és nagy idegi megterhelést jelentett.

A tervezett kapacitás növelések, a gyártmányszerkezet módosítások folyamatosan realizálódtak, a gyártmány és mintatervezést, valamint a kereskedelem összehangolt munkája eredményeként az új termékek piaci bevezetése folyamatosan sikerrel zárult. Mindezek azt eredményezték, hogy a Vállalat 1975-ben elnyerte a Kiváló Vállalat címet….

Ki kell térnem röviden az Energia és Gépészeti Főosztály és a Beruházási osztály tevékenységére is. A főosztályt Miklóshalmi Pál vezette. Nagyon jól beszélt németül. (Németországban végezte az egyetemet) ezért a külföldi gépszállítókkal és az illetékes Külkereskedelmi Vállalattal folytatott tárgyalásokat általában az ő segítségével bonyolítottuk…. A beruházásokat, azok adminisztrációs munkáit, de kiemelten az épület beruházásokat a Beruházási Osztály pár fős csapata, Szendi Kálmán osztályvezető, Pálmai Sándor, a későbbiekben Éber András (megjegyzés: Ő volt a Posztó életében dr. Kincses Ferenc után a második olyan ember, aki városvezetői, polgármesteri posztot töltött be) aki gondozta…. a jelentős építkezések (pl. konyha-étterem, fésűs fonoda, kikészítő) határidőre, a terveknek megfelelő kivitelezésben elkészültek…. 

A gyártmánytervezés több terület összehangolt munkáját igényli. A textiltechnológusnak a tervezett felhasználási terület, a számításba vehető fiziológiai hatások figyelembe vételével meg kell terveznie az előállításra kerülő termék összetételét, az ehhez felhasznált fonal összes műszaki jellemzőit, a megmunkálás részműveleteinek sorrendiségét. Ezt a munkát döntő mértékben Riavecz János és csapata végezte. ….Ezt követően a szövet és mintatervezésnek meg kell tervezni a rendelkezésre álló fonal alapulvételével a terméket és mintavariációit. A Dessinatura osztályvezetője Horváth Ferenc szerencsénkre egy igen jó képességű alaposan felkészült szakember volt – aki a kártolt szövetek és takarók területén már bizonyított….

Az eredmények kedvező alakulását segítette a készítő üzem régi I. emeletén létrehozott konfekció üzem is, melyet a kezdeti próbálkozások után Besesek György irányított…… a tervezett épület és gépi beruházások befejeződtek. Ezt követően az erőnket arra koncentráltuk, hogy a struktúra váltás eredményességét biztosítsuk. A termékszerkezet jelentős bővüléséből adódó sok új termék választékát a piaci igények figyelembevételével folyamatosan bővítsük és piaci elfogadtatásukat a marketing, a reklám, a kereskedelmi tevékenység hatékonyságának emelésével elősegítsük.

Termékeinkkel több díjat nyertünk, amely elősegítette a kereslet növekedését és visszaigazolta a befektetett munka hatékonyságát…. A fésűs fonodai kapacitást részben saját szövetgyártáshoz szükséges fonaltermeléssel részben eladásra szánt kötőfonalak gyártásával kötöttük le… 

Ezen a téren jelentős előrelépést az 1980-as évek elején Varga Attila igazgató kezdeményezésére a fonalzsugorító gép üzembeállítása jelentette. Sikerült olyan tulajdonságú és anyag összetételű zsugorított fonalakat (Pl. Hilda, Lilla) előállítanunk, melyekért versenyeztek a nagyipari és kisipari kötödék. Sikereket könyvelhettünk el a gombolyítás területén is, melyet egy kölcsöngéppel kezdtük el.

Ezt a gépet „lekoppintva” – Csima György fonodavezető közreműködésével – további három gép került megépítésre. Ez a tevékenység arra volt igazán jó, hogy a kötőfonal felhasználási területét a kézi munka területével bővítsük és a maradék kis mennyiségű fonaltételeket gazdaságosan, kereskedelmi forgalomképessé tudjuk tenni…. pár fős csapat sikeresen elsajátította a körkötőgép kezelését, a további betanításokat pedig már ezek az emberek végezték Baján. Egy fő művezetőt – Szekeres Gyula – pedig sikerült Bajára csábítani, aki további gépészeti betanításokat is elvégezte….1980-as évek elején 6 db a jacquard gépeknél nagyobb teljesítményű sima áruk előállítására konstruált 2 tűágyas 48 lakatos Terrot kötőgép és 1 db Papír nyomógép. Ezekkel a gépekkel nagy mennyiségű kubai export és belföldi eladás realizálódott nyomott mintás kelmékből….

A középszerű Posztógyár tehát a fejlesztések, a jelentős beruházások eredményeként igen komoly nagyvállalattá fejlődött és szakmailag nagyon megerősödött. A műszaki diplomások száma közel 40 főre, a technikusok száma közel 100 főre emelkedett, mely megalapozta az elért eredmények stabilizálódását és továbbfejlesztését….

Kiállításokon, divatbemutatókon vettünk részt és szép számban díjakat is nyertünk. Nem hanyagoltuk el az új technológiák termékei mellett (fésűs szövetek, körkötött kelmék) a régi technológiák termékeinek (kártolt szövetek, takarók) fejlesztését sem. Kialakítottuk számos divatkártolt minőség mellett az EMMI bélés műszőrmét, amelyből jelentős ipari igény is jelentkezett. Igen keresetté vált a műszőrme takarók minőségének széles skálája is. Ezek a minőségek a szakmai tudás pozitív irányú változását jelezték.” 

Varga Attila, aki 1980. július és 1984. június között vezette a bajai textilipari vállalatot visszaemlékezésében többek között a következőket írja: „…A technológiai sorrendnek megfelelő kapacitás összhangot megtartva a feleslegessé vált gépeket, eszközöket, telephelyet értékesítettük. A dolgozói létszám folyamatos képzésével, a munkaműveletek szakszerű végzésének gyakoroltatásával elértük, hogy kevesebb munkaerővel, nagyobb egyéni teljesítményekkel, a minőségi munka, jelentős javulásával hatékonyabbak lettünk és a cég eredményesen gazdálkodott….A Finomposztó Vállalat gépeit a felvidék visszacsatolása után 1938-ban Losoncról (ma Szlovákia) telepítették Bajára. Több magyar textil végzettségű fiatalember helyeztek a világháború előtt losonci textilgyárba.

A textilgyárból a gépek áttelepítését ezek a szakemberek irányították. Az ott dolgozók közül többen megnősültek, Losoncon telepedtek le. A gépek áttelepítése után a losonci szakemberek tanították be a bajai embereket a gépek üzemeltetésére a kártolt fonás szövés munkaműveleteire. A losonciak közül többen maradtak Baján. Volt iskolatársak Losoncon és Baján érték meg a második világháború végét és kerültek más országba. Háború után más országban dolgozó, volt iskolatársak kapcsolatából „testvérgyári” kapcsolat keretein belül látogatták egymást. A gyárak vezetői és dolgozói nyári hónapokban gyerekeknek táborokat szerveztek a saját üdülő telepeiken….. önálló külkereskedelmi jogot szereztünk és üzletkötéseinket külföldön is, magunk oldottuk meg. (ebben az időben még a külkereskedelmi jog központosított volt, termelő vállalatnak nem volt külkereskedelmi joga és külföldre eladni vagy vásárolni csak a kijelölt külkereskedelmi cég megbízásával lehetett)

A külkereskedelmi tevékenységhez több nyelvet, beszélő munkavállalót alkalmaztunk és tárgyalásainkat tolmácsok sietségével bonyolítottuk. A tőkés exportpiacokon önállóan jelentünk meg, és sikeresen értékesítettünk Libanonba, Kuvaitba. Szíria fővárosában, Damaszkuszban. A bajai termelés jelentős részét, mintegy 40%-t a Hungarotex szervezésében exportáltuk a szocialista országokba. Munkatársaink ezen a kereskedelmi tárgyalásokon passzív résztvevők voltak, ez inkább kirándulásnak felelt meg, nem, pedig kereskedelmi tevékenységek.

A Hungarotex évről évre csökkentette az eladott mennyiséget, azért mert a tőkés piacokon nem az ő szervezésében bonyolítottuk az exportot…. Nem csak a textilipari tevékenységnél értünk el eredményeket, hanem a számítógépes integrált vállalatirányítás is jelentős létszám megtakarítással járt. A számítógépes gépterem labor tisztaságával, lyukkártyás megoldással biztosította a napi adatfeldolgozást. A gépteremben matematikusok és magasan képzett informatikusok, programozók dolgoztak.

Eredményeinket nem csak a városvezetés, hanem a Könnyűipari Minisztérium is elismerte és 1983-ban a Munka Érdemrend Bronz fokozatával tüntetett ki. A bajai gyár vezérigazgatói munkakörének ellátására fiatalabb generációhoz tartozó, munkatársam-javasoltam. A városi pártbizottság értékelte és megköszönte a bajai gyárban végzett munkám és rövid átadás-átvételi procedúra után elköszöntem munkatársaimtól, és a város vezetőitől. A Magyar Gyapjú és Szövőgyár Vállalat vezérigazgatói kinevezését a Minisztériumtól,1984. július 01-én átvettem.”

A fejlesztési program legjelentősebb volument biztosító új üzeme volt a körkötő, melynek köszönhető, hogy ez a technológia 2002-ig meghatározó „szereplője” lehetett a bajai textilgyártásnak.

Horváth Máté Baja, 2020. október

 

A „Posztóban” nőttem fel…

A 94 éves Netoleczky Jánosné (Zsuzsa néni), a legidősebb ”posztós” emlékei

A Posztó volt főbejáratától pár méterre, az út másik oldalán a szülei által 1933-ban épített házban kerestem fel az ott élő Zsuzsa nénit, azzal a céllal, hogy megismerhessünk olyan információkat, történeteket, melyek nagy valószínűséggel gyártörténeti anyagokban, újságcikkekben nem szerepeltek. Zsuzsa néni szellemi frissessége meglepett, memóriája kitűnő, türelme a régi – állapíthattam meg, miután fél évszázada ismerem, volt szerencsém két évtizednyi időt eltölteni vele a nagy múltú textilgyárban.

Múltjából, történeteiből az is kiderül, hogy nála jobban nem ismerheti senki a Posztót, annak elődeit. Mire alapozom ezt? A vele történt beszélgetésből hamarosan ez is kiderül! Igaz, e nélkül is tudta, és tudja, aki kicsit hosszabb időt töltött el gyárban, hogy Zsuzsa néninek, édesapjának és férjének az élete a gyár történetének „szerves része” volt.

Zsuzsa néni 1926-ban született a nagypapa Pandúr szigeten volt „birtokán”. Azon a szigeten, és akkor, amikor a Sugovica még a Baja szentjánosi városrész Szent János kápolnája mellett ömlött a Dunába. Édesapja a keszthelyi Szabó János (Jenő bácsi) olyan speciális gépészeti képzést kapott, ami feljogosította arra, hogy Horthy Miklós Dunán közlekedő kísérő hajóján szolgálhatott 8 éven keresztül, a szintén régi Posztós, Riavicz János édesapjával együtt. Leszerelése után többször megfordult Baján, megismerkedett egy bajai hölggyel. A kapcsolatból házasság lett, majd megszületett kislányuk, akiről a mai történet szól.

Zsuzsa néni iskolai éveit városunkban végezte, 1944-ben un, „hadi érettségiző”-ként (a háborús helyzet, a front közeledtével előrehozták az érettségit) fejezte be tanulmányait. Édesapja gépészi, később főgépészi állást kapott a hajdani Posztóban. Irányítása alatt létesült a gyár hő- és villamos energiaellátását biztosító erőtelep, amelynek városi viszonylatban is stratégiai jelentősége volt. Ehhez a pozícióhoz járt a gyár területén biztosított szolgálati lakás a családnak, fizetés mellett fűtéssel, világítással. Ez a szolgálati lakás a valamikori vágóhíd, a gyári lakatosműhely mellett volt, a transzformátor ház szomszédságában.

Ezekben az években a gyár részvénytársaság volt, ami azzal is járt, hogy annak egyes vezetői az un. „kolóniában” laktak, közvetlen kapcsolatot ápolva a gyár dolgozóival (a 70-es években üzemi konyha volt ennek az épületnek földszintjén, az emeleten volt sokáig az évtizedekig gyári alkalmazott ismert festőművész, művészeti tanácsadó B. Mikli Ferenc műterme). A másik ilyen gyári szolgálati lakásokat tartalmazó épület a Bajcsy-Zsilinszky, és a valamikori Siska Ferenc, ma Szentjánosi utca sarkán helyezkedett el, amely az egyetlen nem romokban álló része a valamikori Posztógyárnak. Ma magántulajdonban van, „Sugó panzióként” funkcionál. Mivel várható volt, hogy a gyári fejlődéssel együtt az akkori szolgálati lakás a gyáron belül nem fog tartós megoldást jelenteni, szülei belekezdtek a jelenlegi ház építésébe, ami 1933-ra készült el. Beköltöztek. Zsuzsa néni édesanyja a gyári főbejárattal szemben lévő bolt helyén vegyesboltot, trafikot és borbélyműhelyt tartott fenn.

Visszatérve a szolgálati lakásokban élőkre, Zsuzsa néni kettőt emelt ki a kolónia épületében lakók közül. Az egyik a részvényesek képviseletében cégvezetőként dolgozó Klein Mateo, a másik a Tischli Vilmos, aki a bérek elszámolását végezte. Ez utóbbinak az volt a feladata, hogy péntekenként minden dolgozónak a heti bére elszámolásra kerüljön és a pénz is rendelkezésre álljon a kifizetéshez. Zsuzsa néni 19 éves volt, amikor átvette Tischli Vilmostól a bérszámfejtési feladatokat, és egyedül végezte 300 ember heti elszámolását, a bérek pénteki napokon történő kifizetését.

A szépen fejlődő gyárat édesapja segítségével, személyes tapasztalatai alapján egyre jobban megismerte. Munkájából adódóan szabadon mozoghatott az egyes üzemekben. Megismert szinte minden technológiai folyamatot, megismerte az embereket, látta milyen körülmények között dolgoztak, látta a tisztálkodási hely hiányát, az üzemi WC-t helyettesítő megoldásokat. Látta a gyári technológiához, az áramellátáshoz meleg vizet, gőzt előállító kazánházi munkát. A kazánház melletti széntároló feltöltését, abból a szén belapátolását végző emberek nagyon kemény munkáját.

Az irodaházat 1944-ben bővítették egy emelettel. Remek emberek vezették a gyárat, jellemzően külföldön szerezték szakmai tapasztalatukat – emlékezik Zsuzsa néni. Erre példaként említi Klug Józsefet, aki gépészmérnök végzettséggel rendelkezett, akitől sokat tanult. Amikor 1945-ben meghalt, a gyár irodaházában ravatalozták fel. A gyári kollektíva így tisztelgett emléke előtt.

Várható volt, hogy a gyári fejlődéssel együtt az akkori szolgálati lakás a gyáron belül nem fog tartós megoldást jelenteni, szülei belekezdtek a jelenlegi ház építésébe, ami 1933-ra készült el, Beköltözhettek. Zsuzsa nagymamája a gyári főbejárattal szemben lévő bolt helyén trafikot, és borbélyműhelyt tartott fenn.

A II. világháborúban hadiüzemként dolgozott a Posztó. A részvénytársaság zsidó származású vezetőit deportálták, helyükre az állam által kinevezett vezetők kerültek. Ehhez kapcsolódóan elmesél egy történetet. Az 1929-30-as világgazdasági válság után gyors fejlődésnek indult a textilipar. A hazai textiltermelés jelentős része, így a bajai gyár is Mayer Miksa és fiai Rt. tulajdonába került. A fejlődés megduplázta a létszámot is. A fiatalabb fiú, a József a budapesti központban dolgozott, majd Amerikában élt 1939-es halálig. A másik fiú, a Gusztáv a bajai gyárba dolgozott, miután külföldön kitanulták a szakmát. Ő lakott a jelenlegi Sugó panzió épület egyik szintjén, míg a másikon a Sebestyén János akkori főmérnök. A háború kitörésekor Gusztávot a bácsalmási gettóba vitték, egy német tiszt sofőrje lett. Ez a német tiszt, mielőtt bevagonírozták volna Őt is, kimentette, bújtatta. Majd Gusztáv Izraelbe tudott kimenni. Zsuzsa néni évekig tartotta vele a kapcsolatot, Izraelből is eljött hozzá, és többek között elmesélte, hogy bántja, hogy nem tudott segíteni a neki jót tevő német tisztnek. Az oroszok fogságába került, és nem tudja mi lett vele. A gyárnak Európa hírű, textiles szakember Wajz Szijja nevű fő részvényese is volt. Őt kis repülővel sikerrel mentették ki. Mayer Gusztávtól kapott információ szerint Izraelben karjai között halt meg. Zsuzsa néninek négy éve nincs információja Mayer Gusztáv sorsáról.

Amikor a front elérte a Duna vonalát, nehéz volt a város lakosságának élete, különösen a Duna mentén élőké, akiket a híd bombázása miatt kilakoltattak. Nehéz volt végighallgatni, és részben látni is a Duna túloldalán a németek és ezen az oldalon az oroszok háborús cselekedeteit. Embert próbáló időszak volt, alig várták, hogy normalizálódjon a helyzet. Különösen a veszélyhelyzetekben mutatták ki a Posztósok igazi nagyságukat. A világháborúban a Duna-parti gyár sokat szenvedett, az oroszok elég barbár módon léptek fel. Borzalmas volt látni, például amikor kihúzták a ványolókból az 50-60 méteres gyapjúszöveteket, amelyek a vízben, a sárban szétfagytak, tönkrementek. Az irodaházban szitává lőtték a berendezéseket, még a páncélszekrényeket is. Ebből az időszakból Zsuzsa néni egyetlen kellemes emléke két orosz tiszthez kapcsolódott. A bajaszentjánosi városrészből kilakoltattak mindenkit, így Zsuzsa néni családját is. A malomfelügyelőnél kaptak átmeneti helyiséget. Apja barátjánál a Damjanich utcában két igencsak magasra nőtt orosz tiszt kapott ideiglenesen szállást. Mint kiderült operaénekesek voltak. A házban volt egy zongora, és Zsuzsa nénit kérték meg – visszautasíthatatlanul – a zongora kíséretre. Az oroszok énekeltek, éjfél körül már majd leestem a székről – idézi fel Zsuzsa néni.

1944 őszére a háború befejezését követően a város ipara, így a Posztó is nehezen indult újra. A romeltakarítás, a gépek üzemképes állapotba hozása eltartott fél évig. 1944. decemberben Zsuzsa néni édesapjának, Szabó János főgépésznek irányításával a kazánházat, az áramfejlesztő gépeket sikerült olyan állapotba hozni, hogy azok áramot szolgáltattak a gyári gépek mellett a Kórháznak, és a város egy részének a szükségvilágítást is biztosították. A városban az első üzemként 60 munkással indult meg a termelés, folyamatosan normalizálódott a helyzet, a munkáslétszám hamarosan már meghaladta a 400-at. Az üzem még a Mayer testvérek Rt. tulajdonában volt az 1948. márciusi államosításig. Ekkor neveztek ki a gyári kollektíva örömére egy gyári dolgozót, Petró Mihályt igazgatónak, aki kb. két évig vezette a vállalatot.

Ezekben az években találkozott Zsuzsa néni későbbi férjével, az igen szegény családból származó Netoliczky Jánossal, aki a Duna-parti gabonaraktárban dolgozva próbálta a tanuláshoz megteremteni az anyagi feltételeket ahhoz, hogy a bajai Tanítóképzőben diplomát szerezzen. János egy Sándor János nevű hivatalnok segítségével került a gyárba bérelszámolónak. Hasonlóan bérelszámolóként kezdte Posztós életútját Szendi Kálmán, a későbbi beruházási osztályvezető is. Nem igazán tetszett ez a munka a fiatalembereknek, „utálták a számokat”, így megtettek mindent, hogy bekapcsolódhassanak az üzemi életbe, a műszaki területekre. Őket és további fiatalembereket Petró Mihály igazgató biztatott arra, hogy tanuljanak, képezzék magukat. Ennek meglett az eredménye, mert János, Kálmán, és az Ő korosztályukból sokan igen komoly vezető beosztásokat töltöttek be a gyárban, és jellemzően onnan mentek nyugdíjba is. Itt jegyzem meg, hogy az 1973-as 50 éves jubileumi kiadvány felsorolja az 1972-ben 35 és a 25 éves gyári múlttal rendelkező törzsgárda tagokat. Akkor gyémánt fokozattal 11, arany fokozattal 74 rendelkezett, többek között Zsuzsa néni és férje is.

1949-ben kötöttek házasságot, két fiúgyermekük, majd három unokájuk született. A két fiú közül az idősebb, Károly épületgépész mérnökként dolgozik Budapesten, 17 évig Ő is „posztós” volt. A fiatalabb, Gábor csőszerelőként ma is Baján dolgozik. Ő segíti Zsuzsa nénit a napi teendők ellátásában. János a férj 2000-ben hunyt el, így az unokákat még élvezhette, de a dédunokákat már csak Zsuzsa néni ismerhette meg.

János folyamatosan képezte magát, szakmai, emberi elismertségét különböző vezető beosztásokkal hálálták meg az egymást váltó gyárigazgatók. Volt fonoda üzemvezető, majd a szövödében is hasonló posztot töltötte be. 1986-ban történt nyugdíjazásáig termelési főmérnökként a teljes gyártási folyamat irányítója volt. Korán bekapcsolódott a fiatalok képzésébe. A gyárban, egy évfolyamban jellemzően több osztály is indult. Folyamatos volt a fonó- és a szövő szakmunkás képzés. A gyári szakemberekkel, oktatókkal törekedtek arra, hogy mindenkor elegendő, minőségi munkát végezni képes szakember álljon rendelkezésre, részben a bajai képzésben, részben a textil szakközépiskolákban (Baján is volt ilyen képzés), egyetemeken, főiskolákon végzettek által. János mellett igen sok kiváló gyári szakember, így például Kemenes Ilonka, Gömzsik Imre vett részt évtizedeken keresztül a szakember képzésben.

Az 1956. márciusi jeges árvíz nem csak a gyárban okozott komoly károkat, hanem Zsuzsa néni családja lakásában is. A fonodában a kétméteres vízszint miatt csónakokkal közlekedtek, mentették a menthetőt. A lakásban is úszott minden. A fényképek, dokumentumok jelentős része megsemmisült. Azokat a régi felvételeket, amit Zsuzsa nénitől kaptam és most közzéteszem, hálóval szedték ki a vízből, és a padláson szárították ki.

Mielőtt tovább folytatta a visszaemlékezéseit, rákérdeztem, milyen emberek voltak a Posztósok? Zsuzsa néni munkájából adódóan együtt élt velük, ismerte a gyári kollektívát, a gyár különböző vezetőit. Ennek kapcsán elmondta – amire a beszélgetés során többször is kitért – remek gyári kollektívát képeztek a Posztós emberek. Segítették egymást, toleránsak voltak, óriási tűrőképességgel, bátorsággal. Bennük volt a tanulási vágy, kedv, tudtak ünnepelni, sokan sportoltak. Az 1956-os októberi gyári események is igazolják Zsuzsa néni gyári kollektívával kapcsolatos megállapításait. A gyárudvaron volt egy beszéd, úgy emlékezik Váradi Sándor a későbbi egyik kártolt fonodai vezető, mint a helyi munkástanács képviselője beszélt. Ezt követően a kollektíva – rendbontás nélkül – fegyelmezett menetben vonult a Szentjánosi úton a Városháza előtti térre, majd ott meghallgatva a beszédeket, onnan haza. A Posztós május elsejék is örök emléket jelentettek a maguk egyszerűségében, örömeiben, beszélgetéseikben.

A gyári első számú vezetőket egyetlen kivétellel (Váradi László) tisztelte a kollektíva, személy szerint Ő is. Különösen nagyra tartotta a külföldön tanult szakembereket. Külön élmény volt Zsuzsa néni és a férje számára az az időszak, amikor 1963-ban az újpesti konkurens vállalatot összevonták a Posztóval, bajai központtal. Finomposztó Vállalat névvel. A fuzionált vállalat igazgatójának az újpesti gyár igazgatóját, Kovács Imrét nevezte ki a szakági miniszter. Ez az állapot 9 évig tartott. Imre sokat tartózkodott Baján, és részben ebből adódóan sokszor volt vendégük a családi házunkban. Ezek az alkalmak arra is nagyon jók voltak, hogy az első igen jelentős épület- és gépfejlesztési terveket, a programokat átbeszéljék, előkészítsék! Imre kiváló közgazdász, kiemelkedő kapcsolatokkal rendelkező igazi vezetője volt a gyári kollektívának!

Zsuzsa néni szakmai pályafutása során a munkaügyi, majd az üzemgazdasági, később a kereskedelmi területeken dolgozott 1982-bn történt leszázalékolásáig, illetve nyugdíjazásáig.

A beszélgetés során 30 különböző témájú és időpontokban készült jellemezően kisméretű, de akkori szinten jó minőségű fotót adott át, amelyeket digitalizáltam, azt követően visszaadtam Zsuzsa néninek. Eddigi Posztó-Klubos közösségi oldalon a gyakorlatnak megfelelően próbáljuk közösen „megfejteni” hol, mikor készülhettek a felvételek, kik szerepelnek rajtuk?..

2020.szeptember

Lejegyezte Horváth Máté

 

Nagy Jenő 90. évében 2018-ben készített visszaemlékezésében erről is olvashatunk:

„….Szerencsés voltam tehát, hogy egy ilyen kollektívába kerültem, mely viszonylag rövid idő után be is fogadott.

A Posztógyár ekkor még egy középkategóriás gyár volt, melynek termékei a kommersz kategóriába tartoztak,(posztók, takarók, műszálból és hulladékból kártolt szövetek) minőségük azonban az elvárásokat kielégítette. Szervezetileg és a létszám szakmai színvonalában erős, jól felkészült volt, alkalmas arra, hogy egy jelentős fejlesztés alanya legyen.

Ennek köszönhető, hogy az „Új mechanizmus” elveinek gyakorlati alkalmazása során 1963 évben a Gazdasági Bizottság az iparvezetéssel úgy döntött, hogy összevonja a bajai és az újpesti gyárat bajai központtal Finomposztó Vállalat néven. Ehhez a döntéshez hozzájárulhatott véleményem szerint az is, hogy ebben az időszakban terítéken volt az Újpesti gyár megszüntetése a Chinoin gyógyszergyár fejlesztése miatt jelentkező terület igény miatt. A Chinoin ugyanis terület határos az Újpesti gyárral. Ez az igény a későbbiekben azonban megszűnt. Az összevonásra vonatkozó döntés tehát a bajai gyárra nézve igen kedvező módon megszületett azzal a céllal, hogy a bajai gyárnál egy jelentős termék struktúraváltást és volumen bővítést biztosít, a szocialista országok felfutó piaci igényeinek kielégítésére.

A nagy fordulat a bajai gyár történetében ekkor következett be.

Az összevont vállalat igazgatója Kovács Imre (az Újpesti gyár eddigi igazgatója) lett, aki közgazdaságilag jól felkészült, politikai vonatkozásban pedig kiemelkedő kapcsolatokkal rendelkezett.

A bajai gyár vezetői az összevont nagy Vállalat vezető tisztségviselői lettek. Nevezetesen: Kossár Lajos főmérnök, Ihos Sándor főkönyvelő, én pedig főtechnológus. Az újpesti gyárban a megüresedett igazgatói teendőkre gyárigazgatóként Szabó József, Baján pedig a termelés irányítására Netoliczky János kapott megbízást, termelési főmérnökként.

Ezzel a szervezeti változással indult be Kovács Imre vezetésével (1963 – 1970) több lépcsőben a bajai gyár rekonstrukciója.

A célok egyértelműek voltak, nevezetesen: 600 tonna kapacitású fésűs fonoda létesítése fésűs szövet és kötőfonal gyártás céljából, 200 tonna kapacitású körkötött kelme előállítása, 400 tonna kártolt fonal bővítés, az ezeknek megfelelő fonal feldolgozói kapacitás biztosítása a technológiai sor üzemrészeiben (szövőelőkészítő, szövöde, festőde, kikészítő, energiaszolgáltatás), a fejlesztések fogadására alkalmas épületek építése…..

Az épületek kialakításának és megépítésének, valamint a technológiai tervek komplex tervtanulmányának elkészítésére a Könnyűipari Tervező Intézet kapott megbízást. Ennek alapján kerül megépítésre a fésűs fonoda, a szövöde, a kikészítő, az ebédlő új épületei és a kártolt fonoda új épület szárnya. Ezt megelőzően a vállalat igazgatója a fésűs fonodai beruházás gépi és technológiai terv tanulmányának elkészítésére

  • az újpesti gyárban nyugdíjas szakértőként dolgozó Tóbisch Ferencet a Hazai Fésűsfonógyár nagy tekintélyű egykori főnökét
  • a kártolt fonodai gépi és kőrkötői gépi fejlesztés tanulmányának elkészítésével engem bízott meg.

A körkötői gépi beruházás kialakításába a magam részéről kikértem a Bp. Műszaki Egyetem Textiltechnológiai tanszék kötéstannal foglalkozó adjunktusának véleményét is. Egy pár-órás dialógus és elemzés után alakult ki- a várható piaci igények, a beruházni kívánt kapacitás és a rendelkezésre álló keretösszeg alapján, hogy abban az időszakban és szituációban a legcélszerűbbnek tűnik Textima jacquard gépeket vásárolni.

A tanulmányi terveket kb. két hét alatt mindketten elkészítettük, egymással megbeszéltük és átadtuk elbírálásra a vállalat igazgatójának. A tanulmányokat a Könnyűipari Tervezőiroda illetékes szakembereivel véleményeztették és elfogadták. Ezt követően indultak el a gépbeszerzéseket bonyolító Külkereskedelmi Vállalat bevonásával a potenciális gépszállítókkal való kapcsolatfelvétel és a realizációs folyamatok.

A nagyvállalat főmérnöke Kossár Lajos természetesen minden tervezési fázisban részt vett. A gépek szállítóinak kiválasztásában jelentős szerepe volt, az épület beruházásokat, azok kialakítását lényegében ő hagyta jóvá. Példaként csak megemlítem, hogy az Ebédlő emeleti részét a tervező – a könnyebb kivitelezhetőség érdekében – középen oszlopsorral tervezte kivitelezni. Ő ezt nem fogadta el a jelentős ellenvélemények ellenére és ragaszkodott a terem oszlop nélküli kialakításához, mert a többfunkciósra szánt teremben a vállalati értekezletek zavartalanságát az oszlopsor nem tenné lehetségessé. Végül a terem oszlopsor nélkül került kivitelezésre.

A gépek kiválasztásánál elsősorban azt vettük figyelembe a különböző ajánlatok közül, hogy a végrehajtandó feladatra milyen műszaki szinten alkalmas és a kapacitás igényt kielégítve, az előirányzott keretösszegből megvásárolható legyen.

Igyekeztünk minden területre az élenjáró műszaki színvonalat képviselő gépek beszerzésére törekedni még akkor is ha ehhez az előirányzott keretösszeg módosítása vált szükségessé. Ez igen sok egyeztetést és tárgyalást igénylő feladat volt a felügyeleti szervekkel, de megérte, mert olyan élenjáró technikákat tudtunk beszerezni, melyre addig csak álmodni lehetett. Ilyenek például a komplett szalagból indított Schlumberger fésűs fonoda, Schlafhorst kettős sodratú cérnázó gépek, Novo Pignone ragadókaros szövő-és Sulzer mikrovetélős szövőgépek, Krantz végfestő, Krantz végszárítógép pezselővel és még sorolhatnám.

Az épület és textilgép beruházások jelentős kapacitás növelést jelentettek, amelynek nem elhanyagolható energetikai vonzata is volt. Ezek miatt a gőztermelés kapacitását növelni és a villamos energia nagyobb mennyiségének fogadását is biztosítani kellett. Így kerülhetett sor a kézi tüzelésű korszerűtlen kazán kiselejtezésére, a kazánház átépítésére, kettő 6 to kapacitású széntüzelésű BW kazán beállítására, valamint a kazánkapacitásoknak megfelelő új kémény építésére. A jelentősen megnövekvő villamos energia mennyiség fogadására egy új trafóállomás megépítése is elengedhetetlenné vált.

A korszerűsítés második fázisában – amikor ennek a gazdasági feltételei kialakultak a szénellátás fokozódó problémái miatt – a jelentős mennyiségű szén és salak mozgatás és az ezzel járó szennyeződés megszüntetése céljából gázüzeműre állítottuk át a kazánokat. Ez az átállítás az anyagmozgatás létszámszükségletét és ennek gépi igény teljes egészében megszüntette. E területhez tartozott a muzeális értékű gőzgép és áramtermelő generátor, melynek jelentőségéről és sorsáról külön egy regényt lehetne írni.

Az Újpesti gyárral való összevonás 1971. január 1.-én megszűnt. Visszaállt az eredeti szervezet (Kossár Lajos igazgató, Ihos Sándor ig. helyettes-főkönyvelő, én mint főmérnök) de most már sokkal korszerűbb körülmények között. Az épület beruházások közül a szövöde-szövőelőkészítői nagy csarnok 1969-ben elkészült, a gépi beruházások feltételei kialakultak, realizálásuk folyamata beindult. Kovács Imre nem Újpesten folytatta a munkáját, hanem egy más textiles iparág vezetője a Könnyűipari Minisztérium Selyemipari Igazgatóság igazgatója lett.

Itt kívánom megemlíteni, hogy az összevonás hasznosságáról – sokak véleménye ellenére – nekem pozitív a megítélésem. Példának csak azt említem meg, hogy az egyes osztályok vezetői és mértékadó munkatársaik folyamatosan jó pár napot töltöttek egymás üzemeiben és tanulmányozták az ott alkalmazott technológiát, munkafogásokat, tapasztalataikat kicserélhették. Ez a folyamat alkalmas volt a következtetések levonására és a technológiák fejlesztésére, melyek pozitív hatását nehéz vitatni.

1971 től -1978 ig Kossár Lajos ig. irányításával folyt tovább a munka és fejeződött be a bajai gyár részére előirányzott textilipari rekonstrukció. Ez az időszak a fésűs fonoda és a gépi beruházások realizálódásának időszaka, mely rengeteg tárgyalást, külföldi utazást, az irányító szervekkel igen sok egyeztetést és nagy idegi megterhelést jelentett.

A tervezett kapacitás növelések, a gyártmányszerkezet módosítások folyamatosan realizálódtak, a gyártmány és mintatervezést, valamint a kereskedelem összehangolt munkája eredményeként az új termékek piaci bevezetése folyamatosan sikerrel zárult. Mindezek azt eredményezték, hogy a Vállalat 1975-ben elnyerte a Kiváló Vállalat címet.

Ki kell térnem röviden az Energia és Gépészeti Főosztály és a Beruházási osztály tevékenységére is. A Főosztályt Miklóshalmi Pál vezette. Nagyon jól beszélt németül. (Németországban végezte az egyetemet) ezért a külföldi gépszállítókkal és az illetékes Külkereskedelmi Vállalattal folytatott tárgyalásokat általában az ő segítségével bonyolítottuk. A felügyelete alá tartozó „Műhely” (Budimácz Márk, később Cselényi Endre vezetésével) minden szükséges szakma igen jól képzett szakembereit, mestereit csoportosította. Ezek az emberek biztosították szakmai hozzáértésükkel a beszerzett gépek telepítését, energiaellátásuk kiépítését a szükséges vezeték és csatornahálózat megépítését kifogástalan minőségben. Az ő feladatuk volt a régi, nem kis darabszámú gép áttelepítése az új épületekbe.

A beruházásokat, azok adminisztrációs munkáit, de kiemelten az épület beruházásokat a Beruházási Osztály pár fős csapata, Szendi Kálmán osztályvezető, Pálmai Sándor, a későbbiekben Éber András (megjegyzés: Ő volt a Posztó életében dr. Kincses Ferenc után a második olyan ember, aki városvezetői, polgármesteri posztot töltött be), aki gondozta. Előkészítették a szerződések kötését, ellenőrizték a szerződések szerinti kivitelezést, a felmerült akadályok elhárítására gondoskodtak, a kivitelezési idők betartása érdekében folyamatosan kapcsolatot tartottak az építőipari vállalat építésvezetőivel.

A következetes munkának volt köszönhető, hogy a jelentős építkezések (pl. szövöde, konyha-étterem, fésűs fonoda, kikészítő) határidőre, a terveknek megfelelő kivitelezésben elkészültek.

Ez igen következetes, fáradságot és időt nem ismerő munkát igényelt.

A profil bővítése, a gyártmánystruktúra változása, ebből adódóan olyan új termékek előállítása, amelyek gazdaságosan el is adhatók, a gyártmányfejlesztéssel foglalkozókkal szemben támasztott igényeket jelentősen megnövelte.

Olyan termékek tervezésével kellett megbirkózni, melyekkel ez idáig nem foglalkoztunk a gyakorlatban. (Pl. fésűs szövet, kőrkötött kelme)

A gyártmánytervezés több terület összehangolt munkáját igényli. A textiltechnológusnak a tervezett felhasználási terület, a számításba vehető fiziológiai hatások figyelembe vételével meg kell terveznie az előállításra kerülő termék összetételét, az ehhez felhasznált fonal összes műszaki jellemzőit, a megmunkálás részműveleteinek sorrendiségét. Ezt a munkát döntő mértékben Riavecz János és csapata végezte. (Kemenes Ilona, Vaits Sándor, Fenyves Sándor, a későbbiekben Laskai Károly és Németh Gizella)

Ezt követően a szövet és mintatervezésnek meg kell tervezni a rendelkezésre álló fonal alapulvételével a terméket és mintavariációit.

A Dessinatura osztályvezetője Horváth Ferenc szerencsénkre egy igen jó képességű alaposan felkészült szakember volt – mely a kártolt szövetek és takarók területén már bizonyított. A divat, a kereskedelmi igényváltozások folyamatos figyelembevételével könnyen vette csapatával együtt (Kecskés Géza, Besesek György, Hegedűsné, Nagyfalusi Piroska) az akadályokat. Ezt a területet a későbbiekben Lábecz József vezette.

A tervezés a „coupon” (kikészítésre alkalmas méretű mintavég) és a mintavariációkat megtestesítő „rangesokal” realizálódott. Ezen mintavégek készítése után a teológusokból, a mintatervezőkből és a kereskedőkből álló bizottság a főmérnök vezetésével döntött a tervezett termék nagyüzemi gyártásáról, a mintavariációk számáról és kereskedelmi forgalomba hozataláról.

A kialakított döntés a Bizottság minden résztvevője részéről nagy felelősséggel járt, mert a termelőkapacitás lekötése gazdaságosan előállítható és eladható termékekkel, döntő mértékben itt dőlt el.

Anélkül, hogy részletezném az eredményeket, csak annyit emelnék ki, hogy a termelő kapacitások időbeni lekötését – az e területen végzett munka hatékonysága miatt is – minden időszakban meg tudtuk oldani, az előállított termékek gazdaságossága pedig évről – évre biztosította a Vállalat eredményes és nyereséggel járó működését, a rekonstrukció miatti banki hitelek maradéktalan visszafizetését.

Az eredmények kedvező alakulását segítette a régi készítő üzem I. emeletén létrehozott konfekció üzem is, melyet a kezdeti próbálkozások után Besesek György irányított. Az üzem a vállalat által előállított igényesebb szövetek és körkötött kelmék egy részét konfekcionálta igen szép sikerrel. A kereskedelmi igények az előállított konfekció termékek iránt fokozatosan nőttek, mely arra késztette a Vállalat vezetést, hogy Bácsalmáson és hozzon létre egy konfekció telepet, ott ahol helyileg, de nem azonos telephelyen már működött egy kisebb kapacitású kártolt fonoda és szövöde, Tóth Árpád telepvezető irányításával.

1975-ben, mint már az előbbiekben említettem a tervezett épület és gépi beruházások befejeződtek. Ezt követően az erőnket arra koncentráltuk, hogy a struktúra váltás eredményességét biztosítsuk. A termékszerkezet jelentős bővüléséből adódó sok új termék választékát a piaci igények figyelembevételével folyamatosan bővítsük és piaci elfogadtatásukat a marketing, a reklám, a kereskedelmi tevékenység hatékonyságának emelésével elősegítsük. Termékeinkkel több díjat nyertünk, amely elősegítette a kereslet növekedését és visszaigazolta a befektetett munka hatékonyságát.

A fésűs fonodai kapacitást részben saját szövetgyártáshoz szükséges fonaltermeléssel részben eladásra szánt kötőfonalak gyártásával kötöttük le.

Ezen a téren jelentős előrelépést az 1980-as évek elején Varga Attila igazgató kezdeményezésére a fonalzsugorító gép üzembeállítása jelentette. Sikerült olyan tulajdonságú és anyag összetételű zsugorított fonalakat (Pl. Hilda,Lilla) előállítanunk, melyekért versenyeztek a nagyipari és kisipari kötödék. Sikereket könyvelhettünk el a gombolyítás területén is, melyet egy kölcsöngéppel kezdtük el. Ezt a gépet lekoppintva – Csima György fonodavezető közreműködésével – további három gép került megépítésre. Ez a tevékenység arra volt igazán jó, hogy a kötőfonal felhasználási területét a kézi munka területével bővítsük és a maradék kis mennyiségű fonaltételeket gazdaságosan, kereskedelmi forgalomképessé tudjuk tenni.

A zsugorított kötőfonalak kíméletesebb kezelése, a hulladék csökkentése miatt erősödött fel az az igény, hogy a fonalszállításokhoz használt faládák (kiálló szögek) okozta fonalsérüléseket és az ebből adódó veszteségeket a lehetőség szerint minimalizáljuk. A lehetőségek számbavétele és mérlegelése után javasoltam első lépcsőben, a zsugorított x.o. (keresztorsó) kiszerelésű fonalak fóliába – erre a célra kialakított zsákba – csomagolását és lezárását rögtön a gépről való levétellel egy időben. A csomag ( kb. 1,0 kg-os x.o.-ból) 6×5= 30 db x-o.-t tartalmazott. A csomag lezárásához Kricskovics István, a villanyszerelők vezetője készített egy hegesztő „apparátot”. Az ötlet bevált, a fóliázott áru teljes védelmet kapott, nem roncsolódott, könnyen volt kezelhető, szállítható és tárolható. A siker teljes volt, a ládába szállítás és tárolás fokozatosan megszűnt, a fonalsérülések és ebből adódó veszteségek eltűntek, a mintegy 12 fős ládajavító csoport munkája nélkülözhetővé vált.

Pár gondolat a körkötő üzemről. Ahhoz, hogy a gépek kezelése megfelelő termelékenységgel zavartalan legyen, – a Baján eddig ismeretlen gép kezelésére – a dolgozókat előzetesen be kellett tanítani. Alkalmazni kellett olyan szakembert is, aki a menet közben jelentkező gépészeti meghibásodásokat képes kijavítani és az ehhez szükséges létszámot betanítani. Mindezeket a feladatokat a Békéscsabai Kötőgyár segítségével oldottuk meg. A pár fős csapat sikeresen elsajátította a körkötőgép kezelését, a további betanításokat pedig már ezek az emberek végezték Baján. Egy fő művezetőt – Szekeres Gyula – pedig sikerült Bajára csábítani, aki további gépészeti betanításokat is elvégezte.

Már az előzőekben is említettem, hogy milyen szempontok alapján választottuk a Textima jacquard gépeket. Ezek a gépek 2 tűágyas 48 lakatos gépek voltak, így alkalmasak arra, hogy bonyolult mintázatokat is képesek legyenek előállítani. Ezen gépekből az első lépcsőben 6 db-ot, a második lépcsőben további 12 db-ot állítottunk üzembe. A gépek kapacitását olyan jacquard mintás kelme előállítására használtuk ki, melyek eladhatóságát az illetékes nagykereskedelmi vállalatokkal előzetesen egyeztettük. A siker teljes volt, a tervezett elképzelések beváltak, a kapacitás gazdaságos lekötésének folyamata törésmentes volt.

A belföldi sikerek után az export lehetőségek is realizálódtak. A Hungarotex Textilkülkereskedelmi Vállalat pl. Kubával olyan mennyiségű, egy oldalon mintázott kelme eladásának lehetőségét ígérte, amelynek kielégítésére további gépek beszerzése volt célszerű.

Ennek alapján került beszerzésre az 1980-as évek elején 6 db a jacquard gépeknél nagyobb teljesítményű sima áruk előállítására konstruált 2 tűágyas 48 lakatos Terrot kötőgép és 1 db Papír nyomógép. Ezekkel a gépekkel nagy mennyiségű kubai export és belföldi eladás realizálódott nyomott mintás kelmékből.

Csak érdekességként említem meg, hogy a használt nyomópapírokat – amely nagy mennyiségben álltak a feldolgozásból adódóan rendelkezésünkre – a város kereskedőinek adtuk el csomagoló papírnak, de sokan tapétázásra is felhasználták.

Összességében tehát a profil bővítése ezen a területen is tartós sikert ígért, a dolgozók rövid idő alatt elsajátították az addig ismeretlen gépek kezelését és megfelelő termelékenységgel tudták kihasználni azok kapacitását.

A középszerű Posztógyár tehát a fejlesztések, a jelentős beruházások eredményeként igen komoly nagyvállalattá fejlődött és szakmailag nagyon megerősödött. A műszaki diplomások száma közel 40 főre, a technikusok száma közel 100 főre emelkedett, mely megalapozta az elért eredmények stabilizálódását és továbbfejlesztését.

A vállalat tekintély növekedését jelezte, hogy 1984-ben, amikor Horváth Máté vette át a vállalat irányítását már nem igazgatói, hanem vezérigazgatói kinevezést kapott. (megjegyzem: a Posztó nagyságrendjénél fogva 1986-tól került „A” kategóriás besorolásba, így ettől az időponttól kaptam meg a vezérigazgató címhasználatra a lehetőséget) A mindennapi rutin munka zavartalanul ment évről-évre tovább, a termelő kapacitásokat folyamatosan és kellő gazdaságossággal sikerült lekötni, ebből adódóan a Vállalat nyereségét biztosítani.

A gyártmányfejlesztési és kereskedelmi munka kellő hatékonyságának köszönhetően a folyamatosan széles skálában előállított új termékek kínálatával, a kereskedelmi érdeklődést termékeink iránt a megfelelő szinten tudtuk tartani. Kiállításokon, divatbemutatókon vettünk részt és szép számban díjakat is nyertünk. Nem hanyagoltuk el az új technológiák termékei mellett (fésűs szövetek, körkötött kelmék) a régi technológiák termékeinek (kártolt szövetek, takarók) fejlesztését sem. Kialakítottuk számos divatkártolt minőség mellett az EMMI bélés műszőrmét, amelyből jelentős ipari igény is jelentkezett. Igen keresetté vált a műszőrme takarók minőségének széles skálája is. Ezek a minőségek a szakmai tudás pozitív irányú változását jelezték.”


 

FINOMPOSZTÓ VÁLLALAT 3. rész

Menekülés előre!….A privatizáció „előszobája” a termékszerkezet váltás!

 

Az előző, épület- gép- technológia fejlesztésekről szóló ipartörténeti anyagban a következőt írtam: „Úgy tűnt, összeállt minden műszaki, tárgyi, emberi alapfeltétel ahhoz, hogy a szakmában a következő két-három évtizedet nagyobb gond nélkül tudjuk majd zárni! Sajnos nem jöttek be számításaink! 1980 utolsó harmadában olyan politikai, társadalmi, piaci változások történtek, melyek felülírtak minden korábbi döntésünket!”.

Nem kívánok nagyobb teret biztosítani a kritikusnak tartott éveknek. Sokan, sokféleképpen értékelték, értékelik ma is az akkori változásokat. Tény, hogy a kormány a központi vezérlésű szocialista gazdaságot próbálta olyan szabadpiaci, kapitalista pályára „terelni”, melyre nem igazán volt felkészülve szinte senki. Három évtizeddel a hátunk mögött most látjuk ennek tárgyi- és emberi következményeit, romjait.

Akkori fejjel, ismeretekkel gondolkodva, azok a lépések váratlanul, hihetetlen gyorsasággal törtek rá a munkás kollektívákra, így ezt nem kerülhettük el mi sem a Posztóban. Az ember csak kapkodta a fejét, amikor a volt szocialista, jellemzően árucserés export-import piacok egyik napról a másikra megszűntek. A jellemzően tőkehiányos állami vállalatok nem jutottak banki forrásokhoz. Mit tehetett egy vállalatvezetés, ha folyamatosan, azt hallotta a különböző szakmai irányító hatóság embereitől egyre keményebb megfogalmazásokkal, hogy vegyétek tudomásul, a KGST piacoknak „annyi”! A gazdaság szinttartó finanszírozásához, nemhogy a bővítéséhez, nem lesz elegendő forrás! Próbáljatok megtenni mindent, amit ebben a helyzetben tudtok! Mi annyit segítünk, hogy kinyitjuk a szabad piaci privatizációs „kapukat”, döntsétek el, át kívántok/tudtok azokon menni, vagy vártok a csodákra!

Különösen nehéz helyzetbe kerültek a textil-, és a textil ruházati ágazatok vállalatai, még akkor is, ha az itthon gyártott méteráru jelentős része feldolgozott, konfekcionált termékek formájában hagyta el az országot. A gyapjúipari méterárut előállítók felhasznált alap- és segédanyagai nagy részét – kinek könnyebben, kinek nehezebben – sikerült konvertibilis importból beszereznie. 

A vállalat első embereként 1985-től kezdve történt üzleti utazásaim során szembesültem egyre többször azokkal a véleményekkel, hogy „készüljetek az új világra”! A Posztóból évente 30-35 szakember utazott beszerzési, értékesítési, gépvásárlási, gépszerelési célból különböző országokba. Sokkolta az embert, amit a textil szakmában tapasztalt akár Európa, akár Ázsia fejlettebb részén járt.

Én az 1988-as olimpia után pár hónappal később utaztam kötött kelmék gyártásához szükséges magas minőségű pamutfonal vásárlás kapcsán egy külkereskedelmi delegációval Dél-Koreába. Elvittek abba a városba, ahol a bölcsödétől kezdve az egyetemig minden egy hatalmas pamutfonodára épült. A fonalgyár földszintes csarnokokból állt, egy-egy csarnok akkora lehetett, mint a Posztó teljes területe. A gyár a bajai Petőfi szigeten nem fért volna el. A géppark 2-3 éves, az ott dolgozók összlétszáma nem lehetett több, mint a Posztós létszám.

Természetesen nem feltétlenül kellett ehhez utazni, itthon is megkapta az ember az információkat, akár a kritikát is. Így jártam a japán légitársaságot képviselő partnerünkkel, akinek évekig gyártottunk tiszta gyapjúból, rojtozott kiszerelésben légi utazáshoz használt kisméretű, igen szép, minőségileg is kifogástalan takarókat. Erről a Magyar Hírlap 1988. április 5-én megjelent cikkében a következőket írta: „Egy japán üzletember járt nálunk az ősszel, megkérdezte tőlem, miért beszélünk mi magyarok a textilipar válságáról, amikor a világon mások igencsak jól megélnek belőle. Válaszként meghívtam egy üzemlátogatásra – mondja Horváth Máté a Bajatex vezérigazgatója – de nem ám a régi gépeinkhez, hanem a legkorszerűbbnek tartott üzemrészekbe. Ennyi is elég volt, hogy megfogalmazza” „ha lépést akarnak tartani a világgal, akkor fejleszteniük kell. A fejlesztéshez azonban sok pénzre van szükség, hogy a sok még többet szüljön. Ám, ha nem tudnak, vagy nem akarnak befektetni, akkor a halálos ítéletet mondják ki önmagukra”. – Ezzel persze a japán üzletember nem mondott semmi újat, csak hát meglehetősen szomorú, hogy már az első látásra is lerí rólunk a szegénység” Eddig az idézet.

Megjegyzem, mindkét példa visszaigazolta döntéseink helyességét, függetlenül attól, hogy az idézetekkel már akkor találkoztunk, amikor túl voltunk a szerkezetváltást érintő döntésen. Szinte követhetetlen módon kerültek elő itthon kapitalista módszerek, szisztémák, melyek egyenes következménye lett előbb a gazdasági átrendeződés, majd bekövetkezett a politikai rendszerváltás is. Ezek kimenetelét megbecsülni lehetetlen volt. Követhető irányvonal a gazdaság, a pénzügyek és a piaci viszonyokat illetően hiányoztak, ellentmondásosak voltak.

A gyűjteményemben őrzött szakmai cikkekből, a gyárunkat érintő sajtótermékekből, rádiós és televíziós szerepléseinkről könyvet lehetne írni.  Kijelenthetem, hogy a „megkövesedett” irányítási struktúráknál már csak az azokat vezénylők, irányítók gyakorlata, stílusa tette még inkább nehézzé a változtatásokat. Természetesnek tekintem azt, hogy az újtól való félelem sem segítette azokat, akik a 80-as évek utolsó harmadában már „látva a jövőt” kivártak, húzták az időt irányítói, vezetői pozíciójuk megőrzése érdekében.

Jól mutatja ezt a 1985. februári kétrészes Népszabadság cikk, amely állami vállalatok 323 első embereiről adott áttekintést (megjegyzem igazgatói kinevezésemkor 35 évesen, a legfiatalabb öt közé tartoztam). 1987-ben már látható volt, hogy vagy napi „tűzoltásra” állunk rá, igazolva magunkat, hogy a vezetés ura a helyzetnek, vagy elkezdjük megfogalmazni a nekrológot, amennyiben sokat várunk más fogalmazza meg helyettünk azt!

Kínálkozott harmadik lehetőség is, melynek nem volt szinte semmi kockázata, ha az „nem jön be”, akkor idő nyerünk, és ki tudja előre, hogyan alakulnak a körülmények, milyenek lesznek a jövőbeni feltételek a felgyorsult világban?  Más megoldást egy komoly „sebészeti” beavatkozást jelenhetett. Orvosi hasonlattal: vágni kell, de gyorsan és drasztikusan, még akkor is, ha ez nagyon fog fájni, mert ekkor van esély a túlélésre! 

Jó helyzetben voltunk, kiváló munkatársakkal rendelkeztünk nem csak a vezetés különböző szintjein, az üzemi emberek sokaságára is támaszkodva több túlélési alternatívát is kidolgoztunk, de a döntést már szűkebb vezetői körben hoztuk meg. Mielőtt indítottuk programunkat fontosnak tartottam, hogy vezetőtársaim, és társadalmi szervezetei előtt is tisztázzam személyemet érintő, jövőre vonatkozó szándékomat. A vállalati termékszerkezet, szervezet átalakítását, a változások menedzselését úgy tudom személyes érdek nélkül „levezényelni”, amennyiben a felálló egyetlen szervezetben sem töltök majd be semmilyen beosztást. Vezetőtársaim ezt tudomásul vették.

1985. májusban készült el az első átfogó szakmai munka, amely a ”Finomposztó Vállalat jövedelemtermelő képességét növelő intézkedési terve, programja 1985-1987 évekre” címet viselte. A 14 oldalban többek között a következők olvashatók: „…az elmúlt évek piacpolitikáját a zömében kommersz kategóriába tartozó termékek szocialista relációban történő értékesítése határozta meg. A konvertibilis piac igényeinek a vállalat nem, illetve nagyon nehezen, jelentős költségráfordításokkal tudott megfelelni… szerepel a vállalatvezetési rendszer, módszer teljes körű reformja, melynek keretében az Országos Vezetőképző Központtal (OVK) együttműködve, gazdaságossági szempontoknak alárendelve átalakítjuk a gyári termékszerkezetet, növelve a kötött, csökkentve a szövött termékek gyártását már az 1985-ös évben… Szakítunk azzal a gyakorlattal, miszerint, minden piacot azonos minőségben szolgáljunk ki. E helyett bizonyos rétegek igényeit tudjuk kielégíteni… munkapszichológiai labort hozunk létre, a Könnyűipari Műszaki Főiskolával dolgoztunk együtt a vállalati termelésirányítás korszerűsítésén… elkészítjük a vállalat gazdaságpolitikájának, stratégiájának érdemi változtatását az üzemi érdekeltségi, elszámolási rendszertől kezdve az energiarendszer racionalizáláson át az egységes vállalati arculat kialakításáig….”

13 szakterületi, un. vegyes csoport jött létre összesen 106 vállalati szakember bevonásával a foglalkozásokat irányító öt fős OVK konzulensekkel. Drasztikus termékszerkezeti beavatkozások szerepeltek a javaslataikban.  Amíg 1985. májusban a vállalat jövedelmezőségének javításával foglalkoztunk, egy évre rá, már a vállalati stratégiát előkészítő team munkák folytak, azok kezdtek „összeérni”. A felső vezetés úgy indult el Bajától 40 km-re három napra (1987. június 9-11) „karanténba” zárva magát, éjjel-nappal dolgozva, „addig maradunk, amíg nem lesz teljes az összhang a vállalat jövőjét illetően”!

A következők vettek részt a programon: Árgyelán Sándor főmérnök, Barta Júlia közgazdasági osztályvezető, Fábián Sándor kereskedelmi igazgató, Horváth Máté vezérigazgató, Katona Ferencné gazdasági igazgatóhelyettes, Komárniczky Gyuláné üzemi Szakszervezeti Bizottsági titkár, Kovács József értékesítési főosztályvezető, Lábecz József minőség- és gyártmányfejlesztési főosztályvezető, Molnár János műszaki titkár, Nagy Jenő vezérigazgató-helyettes, Németh Ferenc textilipari mérnök, üzemi Pártbizottsági titkár, Dr. Szoboszlai Attila személyzeti igazgatóhelyettes, Teleky Zoltánné a Vállalati Tanács elnöke.  Takács Zoltán a vállalati KISZ Bizottság titkára nem tudott jelen lenni a programon, Őt Németh Ferenc képviselte. A 13-ból öten mérnöki, hatan gazdasági szakdiplomával rendelkeztünk. Négy hölgy a „csapatban”. A döntés időpontjában egy-egy 60, illetve 50 éves, a többiek 40 év körüli voltak, így az átlag életkor 42 év, egy kivételével évtizedes Posztós tapasztalatokkal.

Összeállt „A Finomposztó Vállalat 1988-tól megvalósítandó szerkezetátalakítási koncepciója a tartósan jövedelmező gazdálkodás megteremtéséhez.” címet viselő program (mellékelem), amely két alternatívát vázolt fel.

Az „A” változat arról szólt, hogy közösen „menetelünk” tovább a három fővárosi és a győri gyapjúipari fonalat és méterárut gyártóval, felvállalva azt is, ha az egyes gyárak specializálódnak bizonyos technológiai folyamatokra, termék gyártására, ami együtt járhat gépek, technológiák „mozgásával” is.

A „B” változat szerint önállóan, saját döntésünk alapján váltunk termékszerkezetet. Helyzetemből fogva már hónapokkal előbb ismert volt előttem több olyan szakmai anyag, melyeket a felső vezetői programon elemezve, értékelve tárgyaltunk meg. Így „Az ipar szerkezetátalakítási feladatai és cselekvési programja” címet viselő állami koncepció a program része volt. Ebből idézem a következőket: „A textil és textilruházati ipar szerkezet és szervezet átalakításának átfogó programot kell kidolgozni….. A termékekben csökkenteni kell a nagy tömegű alapanyagot és egyszerű élőmunkát tartalmazó, kevésbé divat érzékeny gyártmányokat, ezekből a belföldi igényt a fejlődő országokból származó importtal, illetve termelés kihelyezéssel kell biztosítani. Az így felszabaduló hazai kapacitásokat alkalmassá kell tenni magas minőségű igényeket kielégítő kis sorozatú termékek gyártására…” 

Egy további mellékletben a felhasznált tanulmányokat soroltuk fel. Ilyen volt az Országos Piackutató Intézet 1986-os tanulmánya a textil- és a ruházati iparról, melyben összehasonlítja a Posztó termékcsoportjait a nemzetközi piaccal. A Magyar Tudományos Akadémia Ipar-és Vállalatgazdasági Kutató Intézete a „Magyar gyapjúipari válságjelek és kiút lehetőségei” 1987-es tanulmánya. Három magyar-svájci tanácsadó szervezet 1987-ben készült tanulmányai a gyapjúiparról, annak termékcsoportjairól, versenyképességeikről.

Szintén 1987-es szakmai anyag készült a gyapjúipar vállalatok gazdálkodásának értékeléséről. Az Állami Tervbizottság elé került tanulmány a textil- és a textilruházati ipar helyzetéről. A bevezetendő hozzáadott érték- és személyi jövedelemadó rendszerek próbaszámításai (metodika a vállalati érdekeltségi alap változásához, értékeléséhez (1987. május). A vállalat által gyártott főbb termékcsoportok műszaki-esztétikai színvonalának meghatározása és nemzetközi összehasonlítása (Textimei 1986). A német Calw nevű településen lévő lámaszőr és gyapjú összetételű takarókat gyártó ENKA magántulajdonú textilgyár 1985-ös felmérő anyaga a vállalatunkkal tervezett együttműködési lehetőségeiről.

Első számításaink szerint a szerkezetváltás befejezését követően a teljes kártolt- és a fésűs szövetgyártás megszűnésével, a fésűs fonoda 100 tonna fonalat gyárt saját kötödei termékek előállítására, további 1.700 tonnát értékesít. A 3 millió m2 kötött méteráru harmadát a saját konfekció használja fel, a többi értékesítésre kerül. A saját előállítású konfekció meghaladja a félmillió darabot. Mindezek eredményeként 933 milliós nettó bevétellel számoltunk.14 pontban soroltuk fel a belső üzemi átrendeződéseket, így például azt, hogy mely üzemcsarnokok kerülnek kiürítésre, a telephelyeink, a kooperációs partnereket érintő eszközök, gépek áthelyezése is szerepelt ezek között, de az is, hogy a központi kazán földgázra történő átállításával az un. széntelep felszabadul.

A feleslegessé váló géplista 175 db textilgép leállításával, leszerelésével számolt, ezek között a legnagyobb tétel a 63 db orosz SZTB és a 40 db olasz SMIT szövőgép, melyek nyilvántartási összértéke 48,2 millió forint volt, míg a többi jellemzően a kártolt technológiához kötődő 72 db egyedi gépek összértéke 32,9 millió forintot képviselt a vállalati könyvekben. A munkaerőmozgás iránya és módozatai is szerepeltek anyagainkban. A vállalati teljes üzemi un. fizikai létszám 1.371 fő volt, ennek kb. harmadával a konfekció üzem bővül, meghaladva ezzel az 500 főt. A fésűs fonoda a második legnagyobb létszámú üzemmé válik 248 fővel. 161 fő áll rendelkezésre az üzemek műszaki kiszolgálására (TMK, energia, gépészet, fonalgazdálkodás, szállítás, stb.), míg az üzemi- és vállalati adminisztratív létszám 299 szakembert jelent majd.

A leépítések 1988. első felében történnek. A munkapszichológia labor munkatársai a vezetők bevonásával valamennyi érintettel személyes beszélgetést folytatva terveztük megismerni szándékukat, majd segíteni elképzeléseik megvalósításában. Átképzésekkel gondoskodunk szakembereink megtartásáról.  Egyidejűleg meg kívánunk válni a munkafegyelmet sértő és tartósan alacsony hatékonysággal dolgozó 30-50 munkaerőtől. Nagyobb gondot jelentett 59 fő nem fizikai létszám elhelyezése. A megszüntetett kártolt fonodai és szövödei összesen 24 fő munkatársunk nyugdíjazását nyugdíj korhatár betöltését megelőző 5 éven belül méltányossági alapon kezdeményezzük. A nyugdíjas foglalkoztatást megszüntettük.

Ezek eredményeként a teljes vállalati létszámot kb. 400 fővel terveztük csökkeni, így mindösszesen 1.670 munkatárssal számoltunk. 300 munkatársunkat vállalaton belül új feladatokkal bízzuk meg. Így összességében a gyári létszám harmada volt kénytelen részben munkahelyet, másrészt munkakört változtatni. Megjegyzem, ebben az időben a városi Munkaerő Szolgálati Iroda 150 szakmunkás, 40-40 betanított-, és segédmunkás, 20 fő szellemi munkaerő igényt tartott nyilván. Emellett külön szerencsés volt, hogy a BÁCSHÚS azokban az években indult, kereste a munkaerőt. Tárgyalásaink sikerrel jártak, sokan találtak új szakmával biztos megélhetést a textil után a húsiparban.                                                                                                                                               

A „B” változat mindenütt nagy többséget kapott, amikor a társadalmi szervek megvitatták. Ezt követően a 24 fős Vállalati Tanács 1987. július 15-i ülésén egyetlen ellenszavazattal hozta meg döntését. Minden üzemi szervezet nagy többséggel támogatta az előterjesztést. Ennek magyarázatát abban láttam, hogy nyitott, demokratikus légkört teremtettünk, ezzel magunk mellé tudtuk állítani munkatársaink többségét 

Azzal számoltunk, hogy segíteni fognak, tevékeny részesei lesznek ennek a „műtétnek”. Nem kevés munkával, rendszeres és gyors, korrekt információkkal tudtuk ezt elérni. Erre jó példa, hogy a felső vezetői 3 napos program után, amikor ismét megjelentünk a gyárban, kérdések sorát kaptuk. Érezhető volt, hogy a vállalat vezetésnél a jövőt illetően valami kemény dolog készült. Nem tagadtuk, de nem mentünk bele a részletekbe.  Pontosan tudtuk, hogy a döntésünk ismertetése kemény feladat lesz.

Erre június 19-én délutántól június 23-án éjszakai műszakkal bezárólag került sor Először vezetői, üzemvezetői és a társadalmi szervezetek körében tartottunk tájékoztatókat. Kiemelt feladat volt a megszűnő kártolt fonodai és a szövödei üzemekben a június 23-a, amikor a műszakváltások során találkoztunk a műszakok dolgozóival. A délelőttös műszakokban Árgyelán Sándor Németh Ferenc, Komárniczky Gyuláné, a délutános és éjszakai műszakokban Horváth Máté mellett szintén Németh Ferenc, Komárniczky Gyuláné volt jelen. A tájékoztatókon Teleky Zoltánné a Vállalati Tanács elnöke is jelen volt. Olyannyira nem voltak „képben” munkatársaink, hogy szinte szótlanul, alig 1-2 kérdést feltéve hallgatták végig a tájékoztatókat!

Ez a hét elegendő volt arra is, hogy felkerestük,  tájékoztattuk döntésünkről a telephelyek, városi- és a megyei Tanács, a Pártbizottság vezetőit, a Textilipari Dolgozók Szakszervezete (TDSZ) főtitkárát, az Ipari Minisztérium szakági miniszterhelyettesét, a számlavezető OKHB Bank megyei vezetőjét, valamint a szerződött partnereinket, a Csökkent Munkaképességűeket foglalkoztató KTSZ, és a Csávolyi Egyesülés Tsz vezetőit is.

Az „átmeneti időszakban” esetenként kerültünk érdekes szituációkba. Ilyen volt az, amikor az iparirányítás szorgalmazására 1988. márciusban – a kapitalista útkeresés közben – a Posztóban is megtartottuk a sok száz hazai állami vállalathoz hasonlóan az államosítás 40. évfordulóját. Ezen az ünnepségen az Ipari Minisztérium és a városvezetés jelenlétében köszöntöttem a volt szövőnő, munkásigazgató, szakszervezeti titkár Petrich Gizella/Makk Ferencnét, Gizi nénit, aki 1951-1956 között vezette az állami vállalatot.  

Az ünnepségen nem volt jelen, de tartozunk annyival a 12 éven keresztül, két időszakban 1958-1962, majd 1971-1977 közötti években (az újpestiekkel összevont időszak alatti évek hiányoztak neki) igazgatóként dolgozó Kossár Lajosnak, hogy a múltidézés térjen ki rá is!                                                                                             

 

A gyáron belüli információáramlást nagyban segítette, emellett fontos szerepe volt a városon belül a gyári történések megismerésében is a havonta nyomdai előállításban 4 oldalon, közel ezer-ezerötszáz példányban megjelenő vállalati újság. 

Helyi szinten a város politikai, társadalmi és gazdasági vezetői az Ipari Minisztérium vezetésével együtt támogattak bennünket programunk sikeres végrehajtásában. Nélkülük, önmagunkban lehetetlen lett volna megbirkózni a ránk váró feladatokkal. Egyetlen központi szervezet volt, amelyik az első perctől kezdve ellenezte törekvéseinket, mivel úgy ítélte meg, hogy nincsen teljesen, szinte személyre lebontottan (!) kidolgozva a program. Rosszul ítéltük meg, elhamarkodottan cselekedünk, nincs olyan vészhelyzet, ami ilyen drasztikus beavatkozást kívánna, szólt a szakszervezeti központ intelme. A főtitkár asszony, dr. Martos Istvánné próbált bennünket meggyőzni arról, hogy készül központi megoldás a gyapjúipar gondjainak megoldásra.

Nem igazán volt szinkronban a szakági miniszter és a szakszervezeti vezető, amit misem bizonyít jobban, mint az, hogy a miniszterhelyettes támogatta programunkat. Amikor Őt is felkerestünk a döntésünket követően, dr. Cseh József annyit mondott: sok sikert hozzá, támogatlak Benneteket, én sem látok más megoldást, csináljátok!                                                                                                                                                 

A szerkezetátalakítási program megvalósítására 1987. augusztus-1988. december között került sor. A vezetés a szokásos két hetes nyári együttes leállás ideje alatt, július 27-re a felelősök, határidők megjelölésével elkészítette a program végrehajtására az „Intézkedési tervet”. Erről, és az azt követő másfél évről, valamint arról, hogy miként vált be a privatizáció, és meddig „bírták” a magánosítást az „állami emlőkön edződött” társaságok a következő részekben számolok be.

A Finomposztó Vállalat 1988-tól megvalósítandó szerkezetátalakítási koncepciója a tartósan jövedelmező gazdálkodás megteremtéséhez.

(A társadalmi szervek megvitatták, majd a Vállalati Tanács 1987. június 15.-i ülésén hozta meg döntését)

1. Vállalatunk vezetését közel 3 éve foglalkoztatja egy hatékonyabb gazdálkodás feltételeink megteremtése.

  • El kell ismernünk, hogy az elmúlt időszakban értünk el eredményeket – amit igazol a szakágazatban elfoglalt jó pozíciónk is – de hosszútávon jól Jövedelmező megoldást ez ideig nem sikerült találnunk.
  • Gondjaink fokozódtak, a feszültségeket egyre nehezebben és egyre nagyobb veszteséggel, ráfordításokkal tudjuk csak “levezetni”. Tartalékaink- jelen környezetben és feltételek mellett – kimerültek! Tartósan jövedelmező megújulásra a mai termékszerkezetben és nagyságrendben nincs mód! Az alacsony hatékonyság nem biztosítja, hogy a kereskedelmi bankok az amúgy is szűkös hiteleiket hozzánk helyezzék ki, és részt vegyenek ilyen vállalkozásban.
  • A hazai és külföldi tanulmányok, vizsgálatok, tapasztalatok és tendenciák, valamint a magyar gazdaságban várható radikális változások késztetnek bennünket arra, hogy egy igen fájdalmas, sok embert érintő koncepciót terjesszünk elő elfogadásra. Úgy ítéljük meg – orvosi hasonlattal élve hogy, elérkezett a műtét ideje, további tüneti, felszíni kezelésekkel a beteget nem lehet életben tartani, és vállalni kell az ezzel járó város és környékét is érintő feszültségeket, egy szűkebb és kisebb, szelektív termékszerkezetet abban jól munkálkodó kollektíva érdekében. Azt kellett eldöntenünk, hogy a 2200 munkatársunkat, s ezzel a gyár teljes létét kockáztassuk-e további időhúzásokkal, vagy csupán ennek a létszámnak 20%-át tegyük ki annak, hogy másutt keressünk nekik munkát, és segítünk városi összefogással elhelyezkedésükben. Felső vezetésünk a koncepcióban később felvázoltak mellett döntött és javasolja elfogadásra és támogatásra testületeinknek.

2. Melyek mai, évek óta fölhalmozódott gondjaink, amikre csak igen éles váltással tudunk megoldást, feloldást keresni és találni?

  • A hazai és nemzetközi verseny igen éles, jelentős a textilek importanyaga, folyamatosan csökken a felhasználás.
  • A fejlődő országok ezt az anyag- és élőmunka igényes terméket olcsón, tömegméretekben tudják előállítani, 10 éve érdemben nem tudtuk megújítani, fejleszteni a közel 1 MdFt-os vagyonunkat. Szinte minden pénzügyi forrásunkat a 70-es évek hiteleinek visszafizetésére kellett fordítani.
  • Évek átlagában nem érte el a vagyonarány 1 %-át a beruházásra fordított pénzünk. Hiteleket alacsony jövedelmezőségünk miatt csak kismértékben és arányaiban jelentéktelen összegekben kaphattunk.
  • Készletszintünk saját forrással fedezett része változatlan, az infláció mértékével sem tudtunk lépést tartani, nemhogy a bővülő, felfutó termeléssel.
  • Alapanyagaink, nyersanyagaink 6o %-át szabad ég alatt tároljuk, és emiatt minőségi veszteségünk évente több millió forintot jelent.
  • Készlet gondjainkat más vállalatoknak fizetett 3-5 %-os készletezési költséggel tudjuk csak megoldani.
  • Anyag- és alkatrész kereteink volumenében egyre kisebbek az importgazdálkodás szigorodása miatt.
  • Szocialista exportunkat a költségvetéstől igényelt 60-90 %-os támogatással tudjuk minimális eredményszintre hozni (a gyapjúipar teljes köre ebbe tartozik).
  • Konvertibilis exportunkban a méteráruexport veszteséges, a világpiaci ár 4o-6o %-át kapjuk meg termékeinkért, mert rossz a szervizünk. A vevőigényt nem tudjuk csak szezon késleltetve vissza mintázva kielégíteni. Kis szériákra gépparkunk részben alkalmas, és ezek megvalósítása további veszteséggel járna. Színben, mintában divatkövetők vagyunk (teljes gyapjúiparra vonatkozik).
  • Évről-évre élünk, gazdálkodunk, és próbálunk pénzügyi manőverekkel jól zárni. Egyik évben gyárat kellett eladni 70 mFt-ért, másik évben 31 mFt-os tartalékalap-visszapótlási kötelezettségünket kellett “lesírni”, majd gépeket leasingbe adni (1986. végén 20 mFt-ért).
  • Bérszínvonalunk a 3 műszakos és folyamatos munkarend mellett mind a városban, mind a textiliparban évről-évre rosszabb, elmarad a fejlődése az átlagtól. Magas a munkaerő 8 órán túli igénybevétele a túlmunkák, a VGM-ek (Vállalati Gazdasági Munkaközösség) aránya miatt.
  • Termelésünk ütemtelenségében a sokrétű anyaggal, eszközzel való gazdálkodás, a sokféle technológia játszik fő szerepet. És ezek részbeni megoldhatatlansága kibúvót ad más, belső munkaszervezési, munkafegyelmi vétségek eltitkolására a minőségi termékgyártás kárára.
  • A széles termékskála és vertikum nem ad lehetőséget egy hatékony belső érdekeltségi volumen kialakítására, a személyes érdekeltség és felelősség kibontakoztatására.
  • A nagy zajjal, a gépekből, anyagokból és technológiákból adódó kosszal, egészségtelen munkakörülményekkel nem vonzó a kártolt- ipari technológia és a szövés. Az itt dolgozó munkaerő átlagéletkora magas, fiatalítási, beiskolázási kísérleteink nem jártak eredménnyel.
  • Igen nagy a technológiából, valamint a gépállapotokból adódó gyártásközi veszteség, hulladékképződés, melynek hasznosítására nincs megfelelő gépparkunk. Az évente képződő anyaghulladék 3-400 tonna, melynek harmadát tudjuk felhasználni, a többit fillérekért értékesítjük, illetve kidobjuk.
  • Soklépcsős a vezetési, irányítási rendszerünk, nehéz a gyártás teljes körének átfogása, ellenőrzése, követése. Arányaiban sok a nem gépi fizikai és nem fizikai dolgozó, ezek munkája nem hatékony.
  • Az új, bevezetés előtt álló adórendszer nem preferálja a magas anyag és élőmunka költséggel dolgozó ágazatokat. A most elvégzett próbaszámítások alapján 1986. éves szinten 8o-94 mFt-os veszteségünk lett volna a tavalyi pozitív eredmény helyett, ha már él az új adórendszer.
  • Elkészült az ipar szerkezetváltási programja. E szerint a belföldi kínálati piacot a magas anyagfelhasználással és élőmunkával járó termékeknél importtal kell megteremteni és rákényszeríteni a hazai vállalatokat a váltásra.
  • A gyors piackövetést igénylő termékek gyártását át kell helyezni a nagyüzemekből kis- és közép üzemekbe. A népgazdaságilag kiemelt és fejlesztendő területek között a jelenlegi termékszerkezetből csak a konfekció szerepel!
  • A programot megvalósító cselekvési programból az 1. sz. mellékletben találunk utalásokat. Munkánk során felhasznált tanulmányok, irodalmak jegyzékét a 2. sz. Mellékleten soroljuk fel. A felsorolt tanulmányok mindegyikének elkészítésében vállaltunk aktívan részt vett.

3. A javasolt koncepcióval elérni kívánt céljaink:

  • A vállalati gazdálkodás tartósan váljon nyereségessé, melynek mértéke érje elé a bevételarányos 8-10 %-os szintet.
  • Egyszerűsített, könnyen áttekinthető termékszerkezet belső szervezettségi, érdekeltségi rendje tegye lehetővé tartósan magas minőségi munkát.
  • A szakmai színvonal emelkedjen, legyen vonzó és kevésbé megterhelő az itt folyó munka és jelentősen javuljon a főmunkaidő becsülete, a dolgozók jövedelme.
  • Minden anyag, termék fedett területen tárolódjék, a készletezés saját hatáskörben feloldódjék.
  • A vezetési, irányítási rendszer legyen egyszerű, áttekinthető, szigorú személyre szóló felelősség és érdekeltség valósuljon meg egy vállalaton belül is felvállalt differenciálódással.
  • A piaci pozíciónk erősödjék koncentrált gyártás- és gyártmányfejlesztés eredményeként. Növekedjen a monopol termékek köre, és ezáltal az extraprofit.
  • A piac, gyártmányfejlesztés és a termelés szorosan épüljön egymásra és ez párosuljon agresszív marketingmunkával.
  • Fölösleges eszközök hasznosításával, hitelképesség javításával teremtődjön meg a lehetőség a dinamikus gépi- és technológiai fejlesztésre.
  • Induljon be egy vállalati átlagnál jövedelmezőbb tevékenység is a gyár területén, mely hosszútávon is biztonságot ad és segíti a megmaradó textiles profit megerősítését, fejlesztését.
  • Alakuljon ki egy egységes, csak ránk jellemző vállalti arculat (lásd másik napirendi pontot) BAJATEX névvel.

4. A célok megvalósítására két koncepciót terjesztünk elő.

Ezek a koncepciók részben összhangban vannak a tavaly elfogadott stratégiai tervünkkel.

  • „A” változat: A célok elérését a hat gyapjúipari vállalat most folyamban lévő közös megoldásával valósítanánk meg. Ennek lényege: specializálódás, szakosodás történne a 6 vállalat között és fokozódna az egymás közötti kooperáció. A Richards megtartaná – helyzetéből adódóan – a jelenlegi profilt. A nyírségben alakulna két kártolt gyár, Budapestre koncentrálódnának a kikészítők. Baja vonatkozású, hogy teljesen megszűnne a kártolt gyártás (fonal és szövet is), a fésűs fonoda kötőfonalra specializálódna, minimális lenne a szövőfonal gyártás és a szövés, kikészítés Baján csökkenne, esetleg csak kötő kikészítés maradna). Az egyes vállalatok között az eszközök, gépek átcsoportosításra kerülnének.Ez az anyag teljesen nincs kidolgozva, mert a külföldi tanácsadó cég nem lesz kész minden munkával. A hazai koordinációt összefogó „Kappa” szerette volna az anyagot kompletten június 30.-ig a vállalatok részére átadni. Így viszont annyi lesz a csúszás, hogy 1988-tól nem lehet elindítani a megvalósítást.
  • „B” változat: Részben kapcsolódik az előző változatokhoz, azzal a lényeges különbséggel, hogy kiszolgáltatottságunk csökken. Önállóságunkat saját vertikum kézben tartásával biztosítjuk. Az eszközök hasznosítása (eladás, részvénytársaságba belépés, közös vállalkozás, stb.) szabadon történhet.
    A koncepció lényege:

    • Megszűnik a teljes kártolt fonal és szövet gyártás (gépek hasznosítására több alternatíva van. Így például bérbeadás, vegyesvállalat Szovjetunióban, részvénytársaságba eszközökkel belépés).
    • A fésűs fonoda csak kötőfonalat gyárt (1000 tonna részben saját kötödei, részben eladásra kézi- és gépi hasznosításra) Nm 6-54 finomságú tartományban különböző összetételben (gyapjús, angórás, moheros, stb.)
    • A kötöde 2 millió fm körüli (jelenlegi szint) terméket gyártana a finomabb (80 g-tól) a magas súlytartományig, melynek 1/3-át saját konfekciónk dolgozná fel.
    • A konfekció tovább fejlődne és felfutna a tavalyi 290-300 edb-os volumenről 550 edb-ra a bérmunkák kiváltásával, Baján a második műszak beindításával, illetve a telepek bővítésével, műszakszámának növelésével.
    • Kiskereskedelmi áruházláncot, üzletágat valósítanánk meg, mely átfogná egy országos bolthálózat kialakítását, a közvetlen kiskereskedelmi forgalom jelentős növelését a gyártott termékekben, és nem gyártott termékek árucserében és egyéb módon történő forgalmazásában. Baján raktáráruház kerülne kialakításra.
    • Felszabadul a szövöde-szövőelőkészítői 7600 m2-es csarnok, ahol más tevékenység elkezdhető.
      A koncepció 1988-ra érvényes tervszámait a 3. sz. melléklet tartalmazza. A terv kalkulált eredménye meghaladja a bevételarányos 10 %-ot.

5. A továbbiakban a „B” koncepció indokoltságát, megvalósításának főbb elgondolásait tárgyaljuk.

1986. évtől igen sok elemzést, tanulmányt készítettünk, melynek alapján a következőket tapasztaltuk:

a kártolt kötőfonal gyártás  (63 to) 3 mFt veszteséget,

a fésűs kötőfonal gyártás (1485 to)  83 mFt nyereséget,

a kártolt méteráru gyártás (707 efm) 95 mFt veszteséget,

a fésűs szövet gyártás (806 efm) 36 mFt veszteséget,

a kötött méteráru gyártás (2.227 efm) 26 mFt nyereséget.

a konfekció (293 edb) 29 mFt nyereséget,

az egyéb tevékenységek eredménye 4 mFt nyereséget

hozott a termékcsoportok termékeinek átlagárát figyelembe véve.

Megvizsgáltuk azt is, hogy egy-egy termékcsoportban csak a jó fedezetű cikkek gyártásával foglalkoznánk, mit eredményezne. Ez esetben egyik vertikális kapacitásunkat sem tudnánk kitölteni piac hiányában és az eredményezne veszteséget, illetve nem tudnánk megfelelő mennyiségű importanyagot biztosítani. Így maradt ez a változat, mely jelentős költségcsökkentés (anyag, hulladék, tárolási, készletezési veszteségek, szállítási és energiaköltségek, bérköltségek, stb.) eredményeként 10 % körüli bevételarányos nyereséget hoz a teljes megvalósítás évében.

Javítja ezt az eredményt a 7.600 m2-es csarnok hasznosítása, melyre több változat is van (csomagolóanyag gyártásra vegyesvállalat, vámszabadterület, stb.) részben az energiaszolgáltatás, illetve az ott képződő hasznon való osztozkodás eredményeként.

A megmaradó termékcsoportok piacképességének fokozására igénybe vesszük az un. Soros Alapítvány amerikai szakértőjét a Magyar Kereskedelmi Kamara által meghirdetett pályázat eredményeként. A szakértő pár hónapon belül érkezik vállalatunkhoz és egy hónapot tartózkodik nálunk.        

A termékcsoportokat elemezve:

  • a kártolt szövetek területén jelenleg jó a pozíciónk, részben amiatt, hogy az elmúlt két évben közel 1 millió m2-rel csökkent a hazai gyártás.
  • A termékek magas élőmunka felhasználása, anyagigénye, elavult, nem termelékeny gépei, technológiája teszi veszteségessé ezt a csoportot. 
  • A fésűs méteráru jelenlegi nagyságrendjében veszteséges. A volumen növelését a piac kis szériás eltolódása, az arra alkalmatlan gépparkunk és készletigénye nem biztosítja. E mellett magas a kézimunka igénye, hiányos a kikészítő technológiánk, a gépparkunk is. Szinte egyetlen szövőfonalunk van, mivel nem tudunk export hiányában több importanyaghoz (gyapjúszalag) hozzájutni. A mai követelményeknek megfelelő 60-80 Nm tartományok kifonására (netán l00 % gyapjúból) gépparkunk alkalmatlan.
  • A kártolt kötőfonal iránti igény ez ideig sem volt magas, sőt csökkenő tendenciát mutat. Fésűs kötő-fonalban széles tartományban – jelentős hazai alapanyag bázison – évről-évre jelentősen fejlődtünk (3-4 év alatt megdupláztuk eladásainkat). Bevezettük a fonalkiszerelést (zsugorítás, gombolyítás, bolyhozás) és eszközök kiegészítésével további specializálódást tartunk megvalósíthatónak.
  • Kötött termékeink gyártmányfejlesztése, új termékeink megjelenése kedvező. Igen termelékeny a géppark, széles skálán tudunk finomságban dolgozni, Kikészítőnk fejlettebb, magasabb színvonalú a kötőgyárakénál. A jelentős konfekció feldolgozósás segíti a nyereségtartalom növelését, az újabb és monopolizált cikkek megjelenítését, Újabb gépek beszerzése indokolt a Textima gépek leszerzésével. Ennek pénzügyi fedezetét, kikészítő céleszközök beszerzésével biztosítani kell.
  • Konfekcionált termékeink keresettek, meg kell erősíteni pozíciónkat a szovjet piacon és versenyképes termékeket kell tőkés piacra fejleszteni saját méteráru felhasználásával.
    Tőkés bérmunkát abban a reményben vállalunk, hogy magasabb minőségi igényekhez hozzászokjunk, fejlődjön a gyártáskultúra, és a bérmunka alakuljon át saját anyagos exporttá. A konfekció technikai és személyi megerősítésére, a szakmai kultúra emelésére van szükség.
  • Kereskedelmünk akkor lesz hatékony, ha jobban bekapcsolódunk a termelés mellett a forgalmazásba is. Ez a gyártott termékek belföldi forgalmazásával, az árrések megtartásával, a bolthálózat továbbfejlesztésével valósítható meg.
    Szükség van ezen túlmenően a tevékenységi körtől távolabb álló más termékek árucserés forgalmazására is (póló. Harisnyagyár által gyártott termékek, textil kiegészítők, sportcipők) E koncepció szerint vizsgálandó a „Dunatextil” leányvállalatunk és a kereskedelmi forma szorosabb összekapcsolása, közös fellépése a piacon.
  • A 7600 m2-es fedett – és infrastruktúrával ellátott csarnoképület – átalakítással vagy anélkül alkalmas más hasznos tevékenység bevezetésére, részben nyereségnövelés, részben foglalkoztatós miatt. Ezt és más épületet – nem tervezünk értékesíteni. Hasznosítás során az energiaszolgáltatás csökkenti a textiles rész költségeit, javítja annak eredményét. Különböző csatornákon megindult (bankok, külkereskedelmi képviseletek, stb.) ennek a csarnoknak hasznosítására a piaci érdeklődés felkeltése. Szó van külföldi érdekeltségű vegyesvállalat/ok/ bajai telepítéséről, korszerű technológia élenjáró, termelékeny technika behozataláról.

6. A tevékenységi kör szűkítése, átrendeződése eszközöket szabadit fel, és a gyár belső átrendezését kívánja. Ez utóbbit a 4. sz. melléklet tartalmazza. Az 5. sz. melléklet a felszabaduló gépparkot és annak nyilvántartási értékét tünteti fel. A géppark hasznosítását különböző vállalkozási formák megteremtésével, illetve eladásával, tervezzük. Szeretnénk úgy bérbe, illetve, vegyesvállalatba, vállalkozásba adni a géppark egy részét, hogy azok után évente költségtérítést, vagy eredmény visszatérítést kapjunk. Ha szükséges a gyapjúipari vállalatoknak fölajánljuk fölösleges eszközeinket. Az értékesítésre kerülő gépek (elsősorban szövő- gépek) bevételeit a megmaradó technika korszerűsítésére fordítjuk. Amit végképp nem tudunk hasznosítani a jelenlegi jogszabályok szerint alappal szemben kiselejtezzük. Ez azt jelenti, hogy vagyonunk csökkenni fog, költség nem merül fel és nem képződik amortizáció sem. A géppark jelentős csökkenésének eredményeként azzal számolunk, hogy több importalkatrészt tudunk felhasználni megmaradó eszközök felújításához.

7. A koncopció szervezeti, irányítási megoldása lényegesen áttekinthetőbb, egyszerűbb, mint az eddig alkalmazott, ismert formák bármelyike. Egyértelművé tehetők a hatáskörök, erősíthető a személyes felelősség, jelentősen változik az érdekeltség, a tevékenység eredményéből való részesedés, az attól való függés. Ez jelentős differenciálódást eredményez az egyének és csoportok között.

A hazánkban ma még kevésbé ismert – de ma már nálunk is a Világbank hitelkihelyezésénél alapvetően megkövetelt un. nyereségközpontok (profitközpontok) kerülnének kialakításra. Ezek lényege, hogy a fő profilokat, tevékenységeket, így

  • a fésűs fonalgyártást (a db-festők kivételével a festöde, a manipuláció, a fonoda, a fonalgyártáshoz kapcsolódó szövőelőkészítő, a fonalraktár – vásárolt kivételével),
  • a kötődéi méterárugyártást (a vásárolt fonalraktár, a körkötő, a kikészítő a db-festőkkel, szemfelszedő, és a kötött készáruraktár),
  • a konfekcionálási tevékenységet (a félkész méteráru raktár, a szabászat, a telepek és a bérmunkák raktára),
  • a kiskereskedelmi üzletágat a bajai központi raktáráruház, az ország különböző helyein dolgozó boltokkal) kezelnénk önálló nyereségközpontoknak.

Ezek a fő egységek nyereségérdekeltek lennének, saját maguk kereskednének, biztosítanák a termelés feltételeit, anyagot, alkatrészt, munkaerőt, stb. Igénybe vennének szolgáltatásokat (energia, szállítás, stb.), készletgazdálkodást folytatnának.

Minden egyes nyereségközpont saját MEO-val rendelkezne, ahol a végterméket minősítik. A nyereségközpontok élen igazgató állna, aki az ott folyó teljes tevékenységért felelősséggel tartozna, pályázat útján nyerhetné el ezt a munkakört, megválogathatni munkatársait, stb. A pályázaton az nyerne, aki magasabb nyereség elérését ígérné, s mindaddig betölthetné azt a munkakört, amíg az ígéretét letartja.

Az igen szűkre szabott vállalati központ feladata lenne:

  • a vállalati közös fellépés, különböző tevékenységek koordinálása (kereskedelem, beszerzés, statisztikák, bérszínvonal figyelés, stb.),
  • a számvitel, pénzügy, tervezés, árképzés irányítása, mérlegkészítés, hitelfelvétel, készletgazdálkodás, stb.,
  • szociálpolitika, munkaverseny irányítása,
  • import keretgazdálkodás, koordinálás,
  • fejlesztések koordinálása belső pályázatok alapján,
  • mindazon tevékenységek végzése, amit jogszabály így ír elő és egyedi feloldásra nincs lehetőség (például rendészet, jogi tevékenység), stb.

A nyereségközpontok belső árakon nyert árbevétele és a közvetlenül és mérhetően felmerülő költségek és a vállalati általános költségek terhelt része után képződő – adózott nyereség egy részével szabadon rendelkezhetnének. Ezt személyi ösztönzésre, illetve fejlesztésre fordíthatnák. Az egyes nyereségközpontok tehát közel úgy működnének, mint egy leányvállalat, csak jogilag nem lennének önállóak.

A nyereségközpontok éves tervet készítenének, amit közös vállalati koordináció követne.

A nyereségközpontok ennél rálépnének arra a fejlődési pályára, amely átvezet leányvállalatokhoz és az azokból alakuló vállalati bázison lévő részvénytársasághoz. Ehhez arra van szükség, hogy találjunk olyan partnert, elsősorban banki vonalon, aki hajlandó lenne részvényesként, tőkével egy ilyen program végrehajtásában, megvalósításában részt venni.

A vállalat további szervezeti egységei – elsősorban a szolgáltató részek – költségcentrumként működnének, a mai gyakorlathoz hasonló elveken.

Ennek a nyereség- és költségközpontú szervezeti megoldásnak részletes szabályait – az új adórendszerrel, az azzal együtt megvalósuló számviteli rend változásával – ki kell dolgozni. Ennek részeként a teljes vállalati Szervezeti és Működési Szabályzat megváltozik, amit a Vállalati Tanács elé kell vinni a bevezetés előtt.

A most vázolt megoldással. pályázattal csatlakozni kell az APV elfogadott koncepciójához és különböző egyedi kedvezményeket kérni és elnyerni (bérezést ösztönzés. stb.),

8. A koncepció, mint már jeleztük – csak nagy feszültségekkel, emberek százainak mozgatásával valósítható meg. A jelenlegi létszám kb. 20 %-át nem tudjuk foglalkoztatni! Ez a feszültség oldódhat, ha a leépítés ütemében az új tevékenység beindulhat, nagyon fontos, hogy mindazok az emberek (elsősorban a képzett szakemberek) akik becsületből, folyamatosan egyenletes, jó teljesítményt nyújtva dolgoztak ez ideig is a jövőben még inkább megtalálják számításukat a megújuló vállalatnál.

A várható munkaerőmozgás irányait, módozatait a 6. sz. melléklet tartalmazza.

9. A koncepció megvalósításénak tervezett ütemét a következők szerint tervezzük: ‘

  • 1988-ra már most nem szabad szerződést kötni a megszüntetendő termékekre, termékcsoportokra. Az esetleges meghiúsulási kötbért is vállalni kell, ha már a döntésig történt szerződéskötés (ezért van szükség a döntésre most, mert ez 1988. évi tárgyalások most kezdődnek. Más gyárnak átadni a lekötött piacot!
  • A vállalat belső átrendezése, az új tevékenység beindításának függvényében – de legkésőbb 1988. januárjában kezdődjön meg és június végéig fejeződjön be.
  • A létszám leépítése fokozatosan 1988. I. félévében történjen meg. Az idei feladatok teljesítése megköveteli a jelenlegi teljes létszám együtt tartását.
  • 1988. második felétől indulnának be a nyereségközpontok és azt a félévet a rendszer tökéletesítésére használjuk föl. (A kiskereskedelmi nyereségközpont előbb is, már az idén beindulhat.)
  • Vállalati Tanács döntést követően kerüljön kidolgozásra legkésőbb szeptember végéig
    • a gépek áttelepítésének hálóterve.
    • a létszám és szervezet pontosítása, leépítés ütemezése,
    • a felhalmozódott fonal és egyéb készletek feldolgozásának  ütemterve, elsősorban a szövött  termékekre   
  • November végéig a munkatervnek megfelelő beszélgetés mindazon munkatársakkal, akiket
    • vállalaton belül tervezünk áthelyezni,
    • nem tudunk 1988-tól foglalkoztatni,
  • 1988. március végéig a nyereségközpontok működési szabályait
  • vállalati központ és a nyereségközpontok között – ki kell dolgozni (adatszolgáltatás, munkaerő gazdálkodás, pályázati rendszer stb.)
  • A nyereségközpontok belső működési szabályait az igazgatók 1988. végére kell, hogy elkészítsék.
  • Ekkorra kell véglegesíteni a teljes vállalt működési szabályzatát is.
  • Az OKHB-val, számlavezető bankunkkal egyeztetéseket kell folytatni az átállás, a készletleépítés és az esetleges termelés kiesések és ezek hatásainak pénzügyi feloldására. Terveink szerint az első tiszta és tervezett szintű eredményt az 1988-as év fog hozni, mivel az átállással jelentős költségtöbblet merül fel már 1987. végén, és az 1988.folyamán is. Ennek pénzügyi tervét a most tervezett részanyagok elkészültével együtt kell összeállítani és realizálni.

10. Zárszóként azt kérjük a véleményező és döntést hozó testületektől, a város és a megye, a minisztérium politikai, gazdasági, társadalmi szerveitől, vezetőitől támogassák elképzelésünket.

Ez a vállalt megérett az alapos változtatásra, ha fenn kíván maradni és versenyképessé válni. Ezt a lépést éppen most kell megtennünk, további időhúzásnak nincs helye! Az új adórendszerben bennünket érő hatások, a piac és a belső működés finanszírozási gondjai miatt már így is félő, hogy kicsit késve léptünk erre az útra. A jelenlegi struktúrát nem lehet a mai feltételek mellett jövedelmezővé tenni. Ezt bizonyítja a 7. sz. melléklet is, mely szerint egy egész ágazat került nagyon nehéz helyzetbe.

Annak kevés a valószínűsége, hogy mind a 6 vállalt vezetése alkalmatlanná vált egyszerre.

Az a vállalat, amelyik legelőször lépni fog és tud, nagy esélye van, hogy nyerjen, és a többiek előtt időben megerősítse pozícióját, s ezzel a visszavonulásnak tűnő stratégiával mielőbb felgyorsítsa fejlődését, megújulását, és ezáltal olyan pozíciót töltsön be a hazai textiliparban, amire még nem volt példa.

Úgy ítéljük meg, hogy vállaltunk életében ilyen nagy horderejű döntés az elmúlt 64 évben ritkán fordult elő. Talán a közel húsz évvel ezelőtt elindított rekonstrukciós program volt hasonló kockázatú és súlyú. E döntésnek is megvan a maga kockázata, amit széleskörű információval, tapasztalatokkal, szakintézmények, tanácsadó szervezetek, külföldi vállalatok segítségével próbáltunk minimálisra csökkenteni. Egyet biztosan láttunk, ha nem tesszük meg ma ezt a lépést, nincs más kiút, tönkremegyünk! A mai helyzetben, amikor hazánkban túlkínálat van az általunk is gyártott un. középminőségű textil kategóriákban nincs esélyünk egy állami szanálással, költségvetés terhére történő rendbehozatalra. Szándékaink szerint egy részletes, jól átgondolt koncepciót terjesztettünk be abban a reményben, hogy mindenki, akinek ez a kezébe kerül saját tapasztalataival is erősíteni tudja ennek a kérdésnek mielőbbi és megnyugtató rendezését.

Baja, 1987. június hó 15.

                                                                              Horváth Máté s.k. vezérigazgató 

 

 

Baja, 2020. november Horváth Máté

4. A PRIVATIZÁCIÓ

Az előző, 3. részt azzal zártam, hogy a vállalatvezetés 1987. július 27-re a felelősök, határidők megjelölésével elkészítette a szerkezetátalakítási program „Intézkedési tervét”. Számoltunk azzal, hogy a folyamatos termelés biztosításával az üzemek átrendezése, a technológiai sorban feleslegessé vált gépek, eszközök leszerelése, remélt hasznosítása, a telephelyek új feladatokkal való ellátása mellett a kétezer fős vállalati kollektíva harmadát érintő változások menedzselése nem lesz könnyű feladat.

A vállalati termékszerkezet tervezett változásai alaposan felforgatták a nagyvállalati szervezetét is. 1987. júniusi felső vezetői döntésünknek megfelelően elsőként választottuk ki a jövőbeni új szervezetek első számú vezetőit, majd további személyi állományát. Viszonylag könnyű dolgunk volt, jól lehetett „meríteni” a közel száz fiatal, felsőfokú, diplomás, Posztós tapasztalatokkal rendelkező szakemberből. Elsőként 1987. augusztus 27-én a termeléssel foglalkozók kerültek egyeztetéseket követően a társadalmi testületek, végül a Vállalati Tanács elé.

A fonalgyártó termékcsoport, nyereségközpont vezetőjének a gyár akkori főmérnökét, a Könnyűipari Műszaki Főiskolát végzett, 21 éves Posztós szakmai múlttal, rendelkező Árgyelán Sándort. A kötöttáru nyereségközpont élére a Pénzügyi- és Számviteli Főiskolai végzettséggel, 19 éves Posztós tapasztalattal rendelkező Teleky Zoltánnét.  A konfekció nyereségközpont vezetői helyére a textiltechnikus, diplomás közgazdászt, az akkori Járási Hivataltól általam felkért Fábián Sándort. A nagykereskedelmi nyereségközpont vezetői posztjára a 33 éves Posztós múlttal, a készáru raktárosként kezdett, majd különböző kereskedelmi munkaköröket, beosztásokat betöltő, 70 szeres magyar válogatott kosárlabdázót, Kovács Józsefet javasoltam. Az összevont párt-, szakszervezet- és KISZ testületi üléseken Telekyné kivételével mindhárom posztra volt az általam előterjesztett mellett más javaslat is, de azok többség által nem kerültek elfogadásra.

Ezt követően a termékcsoportokat képviselő nyereségközpontok vezetői megkezdték vezetőtársaik kiválasztását. Ennek eredményéről a vállalati újság „Személyi változások” rovatában a személyzeti vezető számolt be. 

Valamennyi jelölt megkapta a testületek támogatását, így tovább folytatódhatott beosztottjaik kiválasztása. A fonodában 73, (művezetők, mesterek, diszpécserek, s.i.t.), a kötődében 33, a konfekcióban 10 szakembert nevesítettek a vezetőtársak. A Vállalati Tanács 1987. december 18-án hagyta jóvá az előterjesztéseket a vállalat új szervezeti felépítésével együtt. 

A személyzeti munka első igazán nehéz, embert próbáló része ezt követően jelentkezett. Az intézkedési terv legnehezebb feladatát a felszámolásra szánt és a fogadó üzemek részéről jelentkező igények összehangolása jelentette. A gyári létszám harmadából, mintegy 700 emberből kellett kiválasztaniuk, ki lesz az a kb. 400 munkatárs aki „kerítésen belül” marad, továbbra is lesz gyári munkája amennyiben a felajánlott új munkakört, feladatot vállalja. 300 főre becsültük azok számát, akiknek jövője nem kötődik a Posztóhoz. A kártolt fonoda gépkezelő munkatársaink a fésűs fonodába, a szövődében és a kikészítőben foglalkoztatottak a konfekció üzembe kaptak továbbképzéssel járó ajánlatokat. A hercegszántói és a dunafalvai telepen a szövőelőkészítői tevékenységeket évekig végző munkatársakat konfekcionálásra képeztük át. A létszámot érintő döntéseinkről, intézkedéseinkről bővebben a „Létszám alakulása” táblához kapcsolódóan osztok meg információkat.  

A szerkezetátalakítás 1987-es első éve a tervezettnél rosszabbul sikerült, mint ahogy terveztük.  Nagyobb arányú létszámleépülés mellett 11 százalékkal alacsonyabb árbevételt realizáltunk. A feleslegessé vált géptermek kiürítése, a gépek technológia változásoknak megfelelő vállalaton belüli áthelyezése 1987. utolsó negyedévében vette kezdetét. Félév alatt valósult meg szakembereink által – nem számolva a sok száz konfekcionálást szolgáló, a többekhez nem hasonlítható alacsony értékű és bonyolultságú géppel – túlóra felhasználásával 21 millió forint költséggel 235 technológiai gép, gépsor „mozgatása”. Mindezt úgy, hogy a termelés feltételeit további sok száz speciális gép működtetésével biztosították gépspecialista munkatársaink. A gépek értékesítése során azok leszerelésében, áttelepítésében, a gyári termelőmunka mellett a vállalati GMK műszaki emberei is kivették részüket. 1983-ban alakult meg az első 14, majd 1987-ig folyamatosan növekedve elérte a 68-at a vállalati gazdasági munkaközösségek száma.

Négy összeállításban mutatom be a Posztó 1986-1990 közötti évek főbb számait. Az egyes évekhez kapcsolódó információk: 1986= a termékszerkezet váltás előtti utolsó év, 1987= a döntéseket követő átalakítás első éve, ennek második felében megkezdődött az üzemek működtetése mellett a gépeket, a szakembereket érintő átrendeződés. 1988 = a termékcsoportokra létrejött üzemek még közös elszámolás mellett működtek. 1989= jogilag nem önálló, de elszámolás technikáját illetően nyereségérdekelt központok kezdtek el dolgozni és zárták le az évet az azokat kiszolgáló, szintén önelszámoló Posztón belüli hat szolgáltatóval együtt. 1990= a Bajatex Vállalatból a jogszabályi lehetőségeket kihasználva létrehozott tíz jogilag is önálló gazdasági társaság működésének első éve. 

Ez az összeállítás már szerepelt a következő megjegyzéssel a „Volt egyszer egy textilgyár” címet viselő első anyagban: „jól mutatja a zömében három, esetenként négy műszakos textilgyár nagyságát”. Az ismételt megjelenítéssel az egyes főbb termékcsoportokon keresztül mutatom be azt a folyamatot, melynek eredményeként kettő, több évtizeden keresztül meghatározó termelési profil, a kártolt fonal gyártása, az abból készített kártolt méteráru folyamatosan kivezetésre került a piacról. A nagy kártológép monstrumok, a fonónőket műszakonként nyolc órában több kilométer gyaloglásra kényszerítő „szelfaktorok”, a fonalat előállító masinák többsége vastelepeken végezte. Szinte egyik napról a másikra a több gyapjút tartalmazó kártolt fonalat szőni tudó szövőgépek, de a speciális festő-, kikészítő gépek is a termékcsoportokkal együtt zárták le a 3-4 évtizedes piaci jelenlétüket. Nem gyártottunk tovább takarókat, női és férfi felsőruházati, valamint katonai és vasutas ruházatok előállításához speciális, magas gyapjútartalmú szöveteket, továbbá bútorszöveteket. Hasonlóan komoly kihívás, döntés volt a fésűsfonalakból készült szövetek gyártásának beszüntetése is. Ezek a kártolt szövetekkel összehasonlítva könnyebb, jobban színezhető termékek voltak, így a gyapjútartalmú öltönyök, kosztümök alapanyagai a műszaki szövetekkel együtt már csak a konkurens vállalatok termékkínálatában jelenhettek meg.

Összegezve, több száz szövött termékünk került „kivezetésre” hazai és export piacokról. A Posztós termékpalettán a fésűsfonal gyártás továbbra is fennmaradt, de 1989-től annak jelentős része a vállalati körkötött kelmékben, illetve más vállalatok szövött termékeiben, továbbá esetünkben a kézimunka fonalak szélesebb kínálatában jelentek meg. Az összeállítás szövött gyártásnál szereplő megjegyzése arra utal, hogy 1988-ban a vállalat 263 ezer m2 szövött terméket gyártott a leszerelésre ítélt 103 gépes szövödei géppark néhány egységén az évek alatt az egyes gyártási tételekből fennmaradt un. „elfekvő fonalalak” felhasználásával. A kötött kelmék gyártása dinamikusan növekedett, sőt gyári rekordot ért el 1988-ban.  A konfekció üzem női- és gyermekruha, valamint a tréning ruházati termékek gyártása a kihelyezett bérvarrásokkal együtt évente százezres nagyságokkal nőtt, melyhez jelentős volumenben saját gyártású kötött méteráru kelmét használtunk fel. Ezek igen biztató tények voltak, a sok-sok géptelepítésekkel, dolgozók átképzésével járó 1987. év második fele és a teljes 1988-as év szempontjából. Sajnos az 1990-es évről nincsenek termelési adataim. A bevételekkel foglalkozó következő összeállítás számai arra utalnak, hogy nem lehettek rosszak 1990-es üzemi termelések sem.

A Posztó fő termékcsoportjait érintő elnevezések mögött jelentős tartalmi eltérések voltak. Az egyes évek tevékenysége tartalmában változatlan, viszont a szervezeti forma szellemiségében és jogilag is eltért egymástól. A kétféle fonalat gyártó üzem közül a kártolt fonoda a megszüntetésekor meglehetősen hosszú múlttal rendelkezett, míg a fésűs fonoda alig két évtizedes gyártási kultúrára tekintett vissza. 1989-től már csak a fésűs fonoda dolgozott, de a táblázatban szereplő 1986-88 évek között még mindkét fonoda jelen volt a vállalat életében. Látszik a további három termékcsoportnál is, melyeket 1988-tól nyereségközpontoknak neveztünk a bekövetkezett változás. Megteremtettük a feltételeit annak, hogy a bevételek és költségek elkülönüljenek a gyáron belüli elszámolásokban. 1989-ben felkészülve a jogilag is önálló életre a fonodán túl a kötöde, a konfekció is bekerült ebbe a körbe.

Ugyanakkor megjelent egy új struktúra is, a Nagykereskedelmi Igazgatóság, amely nem csak a másik három nyereségközpont termékei értékesítésében vett részt, hanem más vállalatokkal, kereskedelmi partnerekkel is szerződhetett, akár nem textiles termékek forgalmazására is bevételeinek növelése érdekében. Az akkori jogszabályok lehetővé tették, hogy az így kialakított állami vállalati négy nyereségközpontból a Bajatex-nél lévő állami vagyon felhasználásával 1990. január 1-vel megalakulhattak a korlátolt felelősségű társaságok. Ezek szabadon forgalmazhatták termékeiket, nem volt kötelező a Sugotex Kft. bevonásával értékesíteni gyártmányaikat.

A vállalatcsoport termelő, kereskedő gazdasági társaságai mellett indokolt volt a szállítással, gépészeti munkákkal, energiaszolgáltatással foglalkozó szakemberek bevonásával is önálló gazdasági társaságokat létrehozni. Így jöttek létre a Kardán, a Mester, és a Bajatherm Kft-k. 1990-től a munkásellátással, szociálpolitikával foglalkozó „Humánszolg”, a könyveléssel, adózási kérdésekkel foglalkozó „Promt”, és a jogi munkákat végző két jogászból álló „Konszenzus” egyesülésként dolgozott. Szabad verseny lévén a termeléssel, értékesítéssel foglalkozó társaságoknak nem volt előírás igénybe venni a szolgáltatók tevékenységét.

Ez nem vonatkozhatott az energetikai társaságra, a Bajathermre, ahol a vállalati technológiákhoz szükséges gáz, gőz, víz és a meleg víz előállítása, az üzemeket kiszolgáló hálózatok építése, karbantartása tartozott. A megmaradt állami vagyonkezelő központ könyveiben csupán azok az eszközök, ingatlanok, készletek maradtak benn, amelyekre nem tartottak igényt az újonnan létrejött szervezeti egységek.

Az igen nehéz 1987-es évet zárva 1988. január 4-én – 18 évvel azt követően, hogy az újpestiek leválasztásával ismét önállóvá vált Finomposztó Vállalat néven a bajai textilgyár, – a szövödében munkásgyűlést tartottunk. Erről a vállalati újság, a Bajatex Híradó 1998. januári számában „Munkásgyűlés 18 év után a Bajatex Vállalatnál” címmel jelent meg tudósítás. Az újságban megjelent képfelvétel minősége miatt, annak eredeti fényképét teszem közzé a tudósítással együtt.  

A munkásgyűlésen egyebek mellett az 1988-ra tervezett főbb termelési számok elérésére is kitértem. Az „üzemi termelések alakulása” és az azt követő összeállításokból látható, hogy a tervezett 1.800 tonnás fésűsfonal gyártás csaknem 11 százalékkal, 1993 tonna teljesítéssel zárta az évet. A kötött kelme gyártás 26 százalékkal meghaladta a tervezettet, 4,4 millió négyzetméter került ki a kötödéből. A konfekcionált termékek 11 százalékos növekedése 558 ezer termék elkészítésével járt. Ezekből következett, hogy a vállalati összes bevétel az 1987-es 1.078 millió forintról 20 százalékkal növekedett, ugyanakkor a vállalati létszám viszont 13 százalékkal csökkent. 

A négy fő profilt kézben tartó társaságok az 1988-as „nyereségközpontos” működése után 1989-ben is hasonlóan szép termelési volument produkáltak. A konfekciósok termelés növekedésében a kihelyezett bérmunka mennyisége hozott ismételten újabb 11 százalékkal, 619 ezer konfekcionált terméket.

A bevételek alakulása „nyereségközpontok együtt” sora mutatja milyen dinamikával növekedett a cégcsoport bevétele. Amíg az 1988-ban szereplő 1.296, majd az azt követő év 1.288 milliós összes bevétele szerkezetében korrektül összehasonlítható a korábbi évek bevételeivel, addig az 1990-es év 2.265 milliós bevétele már nem hasonlítható össze az előző évekkel, mert abban az évben markánsan megjelent a több helyen egymásra épülő technológiai sor, az egyes Kft-k egymás közötti áruforgalma, mint bevételi tényező. Sajnos ennek mértékéről nincsenek információim. Feltételezve, hogy ezek a többletek „elszámolás technikailag” voltak indokoltak, akkor a reális, előző évekkel összehasonlítható összes bevétel kb. azonos lehetett az előző évivel.

A Bajatex központ 386 milliós bevétele ingatlanok bérbeadásából, gépek, eszközök értékesítéséből adódott. Rajtuk kívül a szolgáltató egységek is „torzították” a végső eredménysort, azzal, hogy azok is számláztak a nyújtott szolgáltatások után a felhasználó termelő üzemek felé is, így járultak hozzá a 111 milliós szolgáltatási bevételükkel a „nagyvállalati eredményhez”. A Bajafil fonalértékesítés 265-tel, a kötödei kelme értékesítés 188 millió forinttal volt több 1990-ban, mint azt megelőző évben. Amennyiben ezeket a többleteket és a vállalati központ 1990-es év 386 milliós bevételét, a szolgáltató társaságok 111 milliós bevételével együtt összeadom (950 millió forint) és levonom az 1990-es összbevételből közel azonos Bajatex bevételhez jutunk (1.315 millió forint), mint az előző 1989-as évé volt.

Érdekes következtetések vonhatók le a következő táblázat áttekintésekor, amikor összehasonlítjuk az 1986-1987 évek foglalkoztatási, létszám adatait az azt követő évekkel. Azokkal, melyekben igen sok olyan tényező volt befolyással a vállalati foglalkoztatottakra, melyekre akkor nem nézhettünk optimistán.  

 

Döntésünk következményeként a Posztós foglalkoztatottak kb. harmadának, mintegy 700 munkatársunknak befolyásoltuk, változtattuk meg napi munkájával az életét. Felvételi zárlatot hirdettünk 1987. augusztustól, számolva azzal, hogy az évente a kb. 400 fős munkaerőmozgás mérséklődik, egyben kezelhetővé válik céljaink elérése érdekében. Arra kellett ügyelnünk, hogy a jól képzett, nagy rutinnal rendelkező szakembereket meg tudjuk tartani. Érdekes tapasztalat volt, hogy az un. „békeidős”, 1987. I. félévben 10 százalékkal többen léptek ki a vállalattól, mint a „zavaros” második félévben. A munkafegyelem jelentősen javult.  A gyáron belül áthelyezettek közül 170 ember új szakmát tanulva dolgozott tovább a nagyvállalati környezetben. Ezek átképzéshez 2 millió forintos állami átképzési támogatást vehettünk igénybe. 1-2 évvel nyugdíjba vonulásuk előtt 58 főnek „korkedvezményes” nyugdíjba vonulást biztosítottunk úgy, hogy a vállalat előre kifizette az államnak ezek összesen 3,5 millió forintnyi nyugdíját, amit Ők havonta kaptak meg. 22 volt munkatársunk szintén nyugdíjba vonult. Ők éltek a „korengedményes” törvényi szabályozás adta lehetőséggel.

Számoltunk azzal, hogy a 450 fővel dolgozó Vállalati Gazdasági Munkaközösségek felszámolása (1988) előtti évben kifizetett 12 millió forint helyett normál munkaidőben, túlórák igénybevételével jobban meg tudjuk fizetni munkatársainkat. Összességében jó eredménynek tartottuk, hogy az 1986-os 1,1 milliárdos árbevétel melletti 2.223 fős létszámunk folyamatos csökkenésével eljutottunk oda, hogy az igen sok változást hozó 1988-as évben 488 fővel voltunk kevesebben 10 százalék körüli árbevétel növekedés mellett, mint 1986-ban.

A „nyereségközpontos” 1989-es évben is tovább csökkent a létszám, de az minden képzeletünket felülírta, hogy a „gazdasági társaságos” 1990-es évben már eljutottunk a termelékenység javításával a foglalkoztatás arra a szintjére, amikor 1.429 fős létszámmal csaknem 800 fővel, több mint harmadával voltunk kevesebben, mint a szerkezetváltoztatási programunk előtti 1986-os évben. Mindezt úgy sikerült elérni, mint azt az előzőekben jeleztem, hogy a vállalat általam számított 1,3 milliárd körüli árbevétele érdemben nem változott.

Ebben a táblázatban mutatom be a rendelkezésemre állt anyagokból a Posztós telephelyek 1986-87 éves létszámát is, megjegyezve, hogy Bácsalmás és Hercegszántó jelentős múlttal, különböző szövött méteráru gyártáshoz kapcsolódó tevékenységgel szolgálta a gyári termékek előállítását. Részben igaz volt ez a dunafalvai telephelyünkre is, csak kisebb gyártási múlttal rendelkeztek. Ez 1988-tól megváltozott. Az összes telephely a konfekció termékek gyártásába kapcsolódott be a vaskútiakhoz és a madarasiakhoz hasonlóan. Mint arról már korábban beszámoltam a bácsalmási telephely 1984-ben értékesítésre került a Masterfil Rt-nek. A telephely új tulajdonosa a pamutfonodájában nem tudta foglalkoztatni a háromszáz bácsalmási szakembert, így az ott „felszabadult” létszámmal új helyen indítottunk be konfekció üzemet. Ez szerepel 1986-ban a telephelyek létszám adatai között Bácsalmáson, majd egy évre rá, amikor már 122 fős varrodával dolgoztak.

Az utolsó átfogó táblázat a jogilag is önálló társaságok első évét, az 1990-es főbb számokat tartalmazzák.  Megjegyzem a termelést folytató Kft-k közül a „Bajafil” és az „Iris” jellemzően 3 műszakos munkarendben dolgozott, amíg a konfekció termékgyártást folytató „Variant” két műszakban, igaz túlórák felhasználásával, amit kifejez a dolgozóknak kifizetett havi átlagbér is. A táblázat igazi érdekessége az a tudatos taktikai döntéssor, melynek célja az volt, hogy a négy jelentős Kft-től vegyünk le minden olyan terhet, mely veszélyeztetné a társaságok banki finanszírozását, működtetését.

Ennek következményeként a Bajatex könyveiben az állami vagyont képviselő gép-, eszköz-, és készlet értékesítések, selejtezések után – melyekről tudtuk, hogy a nyilvántartási értékeknél rosszabb kondíciókkal hasznosíthatjuk azokat – 66,6 milliós veszteség szerepelt. Amennyiben a gazdasági társaságok elért eredményeire tekintünk, összegezhetjük, 26,8 milliós nyereségük – melynek többségét a fonalgyártás érte el – képződött, így a volt nagyvállalat a korábbi struktúrában is ezek egyenlegeként valószínű veszteséggel zárta volna 1990-es évet.

Komoly vagyoni értéket képviseltek azok az üzemcsarnokok, melyek a Szt. László utca végén lévő bejárattól jobbra, észak felé, a Duna-híd irányában helyezkednek el. Az 1969-ben épült 9.416 m2-es földszintes szövőelőkészitő-szövödei csarnokra a szerkezetváltást követően nem volt szükség, így annak hasznosításával kezdtem el már a kiürítése előtt, korábban foglalkozni. Harmincat meghaladta az ezzel kapcsolatos tárgyalásaim száma, ezek között befektetési bankok, külkereskedelmi vállalatok, hazánkba betelepülni szándékozó „multik”, helyi és térségi vállalkozások egyaránt voltak.

Ezek közül a két legjelentősebbre térek ki. 1985-ben tagja voltam annak a dr. Kincses Ferenc városi tanácselnök által vezetett delegációnak, amely a Suzuki autógyárnak helyet kereső japánokat fogadta a Városházán. Ezt megelőzően Kincses úr, aki textil technikus fiatalemberként egy éven keresztül három műszakban fonóként dolgozott a fonodában kezdeményezett egy beszélgetést, melynek a lényege ez volt: autógyár, vagy textilgyár? A japánoknak nagyon tetszett a város és környezete a gemenci erdővel, a város felöli Duna-part adta ipari terület, beleértve a teljes Posztós területet, a híd feletti területek kínálta további lehetőségekkel, a vízi szállítás fontosságával. A szóba jöhető helyszín megtekintése után elmondták, Baja kitűnő adottságokkal rendelkezik, alkalmas lenne az autógyár egyik európai bázisának.

Ami nem tetszett, a főváros Bajáról történő elérhetősége. Két órás autózással érkeztek Bajára, ez, mint kiderült fontos tényező volt. A főváros közúti elérhetősége számukra azért volt kulcskérdés, mert az autógyár jövőbeni nagy létszámú helyi menedzsmentjének, szakembereinek családtagjai gyermekeikkel a fővárosban fognak élni, tanulni. Városunk esélyei így jelentősen csökkentek. Esztergom mellett döntöttek. Eldöntötték a kérdést… marad a textilgyár.

Nagy lehetőségként merült fel az élelmiszer csomagolás egyik világnagysága, a svéd Tetra Pak hazai gyárának keresése is. Elsőként a nagy csarnokunk némi átalakításával tervezték az indulás feltételeit megteremteni. A kérdés szintén felmerült, mennyire vagyunk hosszú távon elkötelezve a meglévő profilunknak? Ugyanaz volt a gond, mint pár éve az előttük járt japánoknak. A főváros budafoki részén, egy szintén Duna-parti volt ipari területtel voltunk versenyben, végül egyikünket sem választották, Budaörsön épült fel a gyáruk. 

Mindkét befektetőnél nemcsak a város közúti elérhetősége, hanem a vasúti közlekedés minősége is a dunai áruszállítás mellett fontos tényezőként merült fel. Már akkor, három évtizeddel ezelőtt!

Az 1996-ban épült nagy csarnok és a körülötte a 70-es évek második felében a rekonstrukciós fejlesztések során elkészült 2.401 m2-es egy szintes kötödei, és a 6.056 m2-es kétszintes festőde-kikészítői üzemcsarnokok újrahasznosítása viszonylag gyorsan megtörtént. Először az amerikai Duna Kötöttárugyár Kft. használta ezeket 1993-2002 között Európa legnagyobb világmárkás pólókat gyártó üzemeként, felhasználva a 90 éve épült, 6.603 m2-es négyszintes épületet varrodája számára. Ez utóbbi épület a felszámolás során lebontásra került. (ide: 41. kép az épület bontása) A három nagy csarnokot immár 18 éve a Mogyi kft. vásárolta meg és használja 2002 óta.

Összeállítást készítettem „Posztós érdekeltségek, társaságok, vegyesvállalatok 1982-1990” címmel. Nem kívánom tovább terhelni gazdasági számokkal, adatokkal az olvasót, így mellőzőm ennek megjelenítését. Nehéz lehetett egy nem gazdasági szakembernek így is a sok-sok adat, szám, azok tartalmának, a mögötte meghúzódó összefüggéseknek az „összerakása”. Az alapított érdekeltségekkel foglalkozó táblázat tartalmazza, hogy az állami vagyon felhasználásával mikortól, milyen befektetésekkel, milyen társaságokban, szervezetekben vettünk részt. Hol alapítóként, hol tulajdonostársként voltunk jelen 23 társaságban.

Nyolc év alatt az 588,6 millió forintos Posztós állami vagyon kb. 70 százaléka, összesen 414,7 millió forintnak megfelelő vagyoni elem került kihelyezésre. 1990. január 1-vel a termelő üzemek és szolgáltatók megalakulásával hét társaság, két lépcsőben összesen 385,2 milliós nyilvántartási értékű épületeket, gépeket, készleteket kapott tulajdonba. További 16 Posztós érdekeltségben 29,5 milliós értéket képviseltek eszközök és készpénz befektetések.

A ma is jelenlévő Bajai Rádióban, az akkori kábel tv-s egyesülésben, a Bajapress nyomdában, a fővárosi Treffterv leányvállalatban alapítók voltunk. A vagyonkezelő Bajatex 173,9 milliós könyvszerinti állami vagyoni részt tartott meg, így az értékesebb, a felszabadult ingatlanok jelentős részét, valamint az összes üzem energiaellátását biztosító ingatlanokat gépeikkel együtt.  Ez a vagyonkezelői tevékenység újabb, de már állami irányítással végrehajtott privatizáció részeként 1994-es beolvadással szűnt meg.

Sajnos nem járt sikerrel 1990. szeptemberi kezdeményezésünk az első hazai privatizációs blokkban való szerepeltetésünkre, így csak 1990. december 21-én, munkaszerződésem lejárata előtt pár nappal értesítettek arról, hogy a második privatizációs blokkba sorolták be vállalatunkat. „Gyorsak voltak”… közben eltelt 4 év! Utólag, ma, látva mi történt a gyapjús szakmában, ebben a négy évben (eljutok oda, bemutatom majd egyik következő részben) kezdem érteni, miért „húzták az időt” a Vagyonügynökségnél.

E fejezet vége felé közeledve felidézek két érdekességet az igen sok és „színes” velünk foglalkozó sajtóból. Eljutottunk oda, hogy általános iskolai tankönyvben jelenhettünk meg. 1990-ben az általános iskolák 8. osztálya számára kiadott 238 oldalas „Társadalmi ismeretek” tankönyv 179-180. oldala idéz egy 1987. november 16-án a Népszabadságban Egerszegi Csaba velem készült „A bőréből kibújt vállalat” című riportjából. Régi dicsőségünk!…

Elkerülhetetlen, hogy ne jegyezzem meg, a harminc évvel ezelőtti egy milliárd forint körüli bevétel, becsléseim szerint ma legalább annak tízszeresét éri. 1991-ben megjelent „Tények könyve” kiadványban olvashatók voltak a hazai gazdaság legnagyobb száz vállalatának 1988-1990-es gazdasági adatai. E könyv 674. oldalán szerepel a Bajatex is, teljesen véletlenül az Állami Pénzverő adatsora mellett… Esetünkben a harmadik oszlopban nincsenek adatok. Ennek magyarázata: a társaságok létrejöttével, működésével a privatizáció első évét élve nem szerepelhetett a Bajatex a legnagyobb száz között.

Munkatársaimnak köszönhetően 1990-ben a vártnál jobban zártuk az évet, kihozták belőle, amit akkor lehetett! Számomra külön öröm, hogy 19 év után így távozhattam a Posztóból! Kegyetlenül nehéz, 47 éves szakmai életutam legnehezebb időszaka volt mögöttem! Folytatom a textiles éveim során gyűjtött anyagaim, emlékeim felhasználásával megkezdett sorozatot, tovább bővítve volt munkatársak visszaemlékezéseinek bevonásával. Bízom benne, sikerült ezzel némi bepillantást nyújtani az utolsó állami éveit élő nagyvállalat működésébe!

Baja. 2020. november

Horváth Máté

A privatizációs részt egy olyan munkatársam visszaemlékezésével zárom, aki negyedik generációs Posztós család tagjaként többek között jelentős szerepet játszott, a most ismertetett vállalati változásokban. Ő vezette a kötött kelméket előállító „Iris” Kft-t. Múltidézésének második fejezetét „Az amerikai Duna Kötöttárugyár Kft.” címet viselő 6. ipartörténeti részben olvashatjuk.

Teleky Zoltánné, Ihos Zsuzsa: POSZTÓS EMLÉKEIM…. 

Családom és én, amióta az eszemet tudom összekapcsolódott a Posztógyárral és jogutódjaival. Gyermekkoromat Baja, Szentjános városrészben töltöttem 8 éves koromig, ott lakott az egész család a Malomrév utcai házban, édesanyám családjával együtt. Ez jelentette az anyai nagyszüleimet, anyám testvérét a családjával és a mi családunkat. Ha jól számolom 4 generáció élt együtt. Ez a több generációs együttélés később is jellemző volt ránk, csak később 1957-től az apám családjával éltünk a Kölcsey utcai otthonunkban. Apai nagymamám hosszú életű volt annak ellenére, hogy már 12 évesen téglagyárban dolgozott, viszont Ő megélte ükunokája születését is.

Kisgyermek koromban a gyárról tőle hallottam sokat, hiszen ha az emlékeim nem csalnak Ő és a nagypapám dolgoztak legelőször a Posztóban. Nagymamám a szövőelőkészítőben, az Ő elmondása alapján a „hurkázóban” (a vetülék csévélőt, vagy a cérnázót hívták hurkázónak) három műszakban nyugdíjba vonulásáig. A nagypapám a festődében festőként dolgozott, szintén három műszakban. A szüleim az ötvenes évek elején kezdtek a gyárban dolgozni, mindketten a sport segítségével kerültek a céghez. Apám a Posztós csapatban focizott így a szakosztály vezetés segítette őket a vállalathoz kerülésben. Innentől kezdve az egész család még az unokáik is ott dolgoztak.

Édesanyám festödei adminisztrátorként kezdett, haláláig ebben a munkakörben dolgozott. 55 évesen ment nyugdíjba, de nyugdíj mellett tovább dolgozott napi 4 órában. 63 évesen három hónapos szenvedés után rákban hunyt el.

Édesapám, Ihos Sándor életútja egészen más volt. Kis visszatekintés családi hátterére. 

Említettem, hogy szülei nagyon szegények voltak. Apu 1924-ben született. Édesanyja gazdag családoknál cselédként dolgozott, az édesapja alkalmi munkákból keresett némi pénzt. Apám nagyon jó fejű volt, ezért az édesanyja mindent elkövetett, hogy tanulhasson. Baján a Türr István közgazdasági középiskolában érettségizett. Arra emlékezem, hogy Szendi Kálmán és Pálmai Sándor, két másik Posztós volt a középiskolai osztálytársa. Szüleim diákként szerettek egymásba, és a háború végeztével 1945-ben házasodtak össze.

Apám az érettségi után, felvételt nyert a Közgazdaságtudományi Egyetemre, így szülei is Budapestre költöztek, hogy segítsék a fiúk tanulását. Nagymamám Csillaghegyen kapott egy házmesteri állást, nagyapám ott is alkalmi munkákat vállalt. A házmesteri beosztás egy kis szoba-konyhás szolgálati lakással járt együtt, így a család lakhatása megoldódott. Közben zajlott a háború, ami azt jelentette, hogy az egyetemistáknak is be kellett vonulni. Ez történt az apámmal is. Így az egyetemi tanulmányai hamar befejeződtek. A háború után az egész család visszakerült Bajára. Arra már nem emlékezem, hogy a Posztó előtt mivel foglalkozott. Beszéltek valami likőrgyárról, illetve az építőkről. Apám a Posztóban focizott és az építőknél dolgozott, így hozta Őt a sportvezetés a Posztóba. (A képen az álló sorban balról a második Ihos Sándor)

Mivel közgazdasági alap végzettsége volt, így a szakmai pályafutását is ezen a vonalon kezdte. Dolgozott a könyvelésen, a tervosztályon, a pénzügyi osztályon. Munka mellett tanult tovább. Elvégezte a Mérlegképes könyvelői tanfolyamot. Akkor az egyetem mellett ez volt a legmagasabb szakmai képesítés. A 60-as években külön minisztériumi engedéllyel egyetemi végzettség nélkül beiratkozhatott Könyvvizsgálói tanfolyamra, amit sikeresen elvégzett. Baján Ő volt az egyike azoknak a könyvvizsgálóknak, akik ebben a szakmában dolgoztak miután kötelezően bevezették nagyobb cégeknél a könyvvizsgálást.

Az évek során végig járta a Posztós ranglétrát, csoportvezető, osztályvezető, főkönyvelő, végül gazdasági igazgató posztokat töltött be. Munkaköréből adódóan a vállalati stratégia alakításában folyamatosan részt vett. Átélte a „tervutasításos” rendszert, a gyári összevonások időszakát. Visszaemlékezem micsoda harc volt az akkori minisztériumokkal, hogy melyik cég legyen a központ, a bajai, vagy az újpesti? Végül Baja lett a központ, az újpesti Kovács Imre az igazgató, Kossár Lajos a főmérnök, apám a gazdasági igazgató. Rengeteget dolgozott, utazott és munka mellett tanult. Erre az időszakra esik a könyvvizsgálói tanfolyama. És még egy szomorú esemény, amikor 1967-ben végzett kapta az első hátsófali infarktust, melynek következményeként a szívizmának nagy része elhalt. Én abban az évben érettségiztem és ez az esemény az én életemre is kihatással volt. Akkor az infarktus olyan halálos betegségnek számított, mint ma a rák. Nagyon kevesen élték túl. Apám is hónapokig kórházban volt, anyám éjjel nappal mellette.

Én eredetileg Pécsen továbbtanulva tanár szerettem volna lenni, de anyám kikönyörögte, hogy maradjak Baján és tanuljak itt. Akkor indult a Vízügyi Főiskola, és engem nagy bánatomra, felvettek oda. Abban biztos voltam, hogy vízügyi mérnök nem leszek. Közben apám is hazakerült a kórházból és lassan visszatért a munkába, én viszont azt tudtam, hogy a főiskolát ott kell hagynom. Egy hangosan átsírt éjszaka után, a szüleim belementek, hogy otthagyjam a főiskolát, és már másnap, november elsejével el is kezdtem dolgozni a Posztóban, mint bérelszámoló. 18 évesen kerültem a céghez, és 56 évesen innen mentem nyugdíjba. Igaz, hogy ez az egyik utód cég volt, de én az életemből 38 évet a gyár falai között töltöttem el. Apám egyetlen feltétele az volt, hogy tovább kell tanulnom! Nem kérdezték meg, hogy mit szeretnék? „Megtudtam”, hogy a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát „szeretem”! Felvételiznem, majd munka mellett tanultam. Mivel gimnáziumban érettségiztem azt sem tudtam, hogy mi fán terem a könyvelés, vért izzadtam a főiskolai négy évem alatt. Közben férjhez mentem, a férjem is a Posztóban kezdett dolgozni és természetesen Ő is munka mellett tanulni. 1969-ben megszületett Mónika lányunk. Szóval nem volt egyszerű az élet. 1974-ben fejeztem be a főiskolát. Markó Marikával jártunk együtt, nekem nagyon sokat segített Marika, mivel könyvelni nem tanultam meg, viszont a vállalati gazdasági összefüggések ismeretét igencsak, aminek egész szakmai életutam alatt nagy hasznát vettem.

Vissza a kezdetekhez! A bérelszámolói időszakomnak sokat köszönhetek. Igazán itt tanultam meg, hogy mi a munka! Pálkertiné Mártival együtt kezdtünk dolgozni. Egy osztályon volt a bérszámfejtés és a táppénz elszámolás. Kiss Gyula volt a munkaügyi osztály vezetője, Hidasiné Magdi a közvetlen főnökünk. Nagyon keményen dolgoztam, mert mindenki úgy nézett rám, hogy „az az Ihos lány”! Kilencen voltunk az osztályon és mindössze négy számológép. Egymásra kellett várnunk, hogy mikor kerül ránk a sor. Mi a Mártival a munkaidő után szabályosan visszaszöktünk, estig titokban dolgoztunk, hogy határidőre befejezzük a munkát.

Bérelszámolói pályafutásom 1969. szeptemberben lányom születésekor befejeződött. Nem sokáig élvezhettem a szülési szabadságot, a Gyest, mivel a következő év februárban megkeresett a vállalat párttitkára Vörös Lajos, hogy a Posztó KISZ titkárát, Városiné Editet beiskolázták egyéves tanfolyamra Szovjetunióba, és rám gondoltak a városi pártbizottság titkárával, Papp Györggyel, hogy legyek Edit utódja, mivel középiskolában is voltam KISZ titkár. Tudom, hogy ma már hihetetlen, de abban az időben egy ilyen ajánlatra „nem illett” nemet mondani! Ez a döntésem szintén az egész életemet meghatározta. Megkezdődött a politikai pályafutásom. Akkor még nem tudtam, hogy erre a ”hajóra” viszonylag könnyű felszállni, de leszállni annál nehezebb, szinte lehetetlen. Én naivan azt gondoltam, hogy ez egyéves feladat, hiszen Edit képzetten visszajön, én meg végre valamilyen szakmai területen megismerkedhetek a főiskolai tanulmányaim gyakorlati alkalmazásaival. Hát nem így történt. Edit egy év után visszajött, elhagyta a vállalatot nagy hirtelen, mert a Szovjetunióban megismerkedett későbbi férjével és elköltözött Szegedre. Remélem jól emlékszem, ha nem így volt elnézést kérek, de egy tény, én négy évig KISZ titkárként dolgoztam. Mit is jelentett ez az időszak? A vállalat vezetésében elláttam egy kis érdekvédelmi feladatot. Képviseltem az üzemi négyszögben a fiatalokat. Erre az időszakra esett a Posztó életében a jelentős fiatalítás, a cég jövendőbeli vezetése akkor kezdett el dolgozni a vállalatnál. Jelentős ösztöndíj program keretén belül egyre több fiatal egyetemi, főiskolai továbbtanulását támogatta a vállalat vezetés. Útiköltség térítés, tanulmányi szabadság, albérlet fizetése. A férjemmel én is e program keretén belül tanultunk tovább, de sorolhatnám tovább a neveket, így Árgyelán Sándor, Horváth Máté, Szoboszlai Attila és még sokan mások.

Az üzemi négyszöget az igazgató, a párttitkár, a szakszervezeti titkár és a KISZ titkár alkotta. Mindegyik a vállalat nagyságrendjéhez kötötten függetlenített választott funkció volt. Én ezt a „szamárlétrát” is bejártam. Szívesen emlékszem vissza erre az időszakra. Jó érzés volt hasonló korú fiatalok között dolgozni. Szerveztük az un. KISZ műszakokat. A Posztós vízitelepen kialakítottuk a KISZ klubot. Minden év végén itt rendeztük a KISZ-es szilvesztereket. Úgy emlékezem, erre az időszakra esett a szelidi üdülő megvétele. Ezt is társadalmi munkában építgettük. A vállalat életében is nagyon sok változás történt. Zajlott a textilipari rekonstrukció. Egyik beruházás követte a másikat.

1973-ban a Szakszervezeti Bizottság titkára, Makkné, Gizi néni nyugdíjba ment. Jellemzően az egész szakma szakszervezeti titkárai közelebb álltak az 50 évhez, mint az én 25 évemhez. Ki legyen a vállalat SZB titkára? Erre a funkcióra a vállalat párttitkára és a városi párttitkár tett javaslatot a Textilipari Dolgozók Szakszervezeti (TDSZ) vezetésének. A helyi szakszervezeti titkár nem a vállalatnál volt munkaviszonyban, hanem a TDSZ budapesti központnál. El lehet képzelni azt a tiltakozást a központban, egy miniszoknyás „biztos protekciós” fiatallal szemben. 25 éves voltam és ismét nem mertem nemet mondani. Itthon az akkori Vállalati Szakszervezeti Tanácsnak kellett engem megválasztania. Még ma is összeszorul a gyomrom, ha arra a napra gondolok. Megválasztottak némán! Nem volt könnyű feladat a cégnél és a központban is bebizonyítani, hogy alkalmas vagyok arra az érdekvédelmi feladatra, ami abban az időszakban egy szakszervezet feladata volt. Mi is volt ez az érdekvédelmi feladat? Egyetértési jogköre volt a szakszervezeti testületnek minden szociális kérdésben, így a Kollektív Szerződés megkötésében is. Ezt mi nagyon komolyan vettük. Bérfejlesztéssel kapcsolatban a partnerem a mindenkori igazgató, így Kossár Lajos volt. Ehhez hasonlóan egy-egy akkoriban indult munkáslakás támogatások szétosztásában is. Több száz dolgozónk jutott kedvezményes lakáshoz a gyárhoz közel épülő lakótelepen. A beérkező igények alapján a testületek döntöttek az igazgatói javaslatra, ki kapjon lakást. Hatalmas csatákat vívtunk. Emlékszem egyszer egy Kollektív Szerződést elfogadó testületi ülésre váratlanul beállított a TDSZ főtitkára, azt remélve, hogy az itt tapasztaltak alapján „megszabadul tőlem”. Két órakor kezdődött a testületi ülés és este nyolckor még nem volt vége. Nagy vita volt és szinte átírtuk a beterjesztett Kollektív Szerződést. Onnantól kezdve fiatal korom ellenére megnőtt a tekintélyem a főnökeim előtt is. Saját testületem is megkedvelt, itthon is elfogadtak. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a közben nyugdíjba ment testületi tagok után, egyre több fiatal vállalt szakszervezeti munkát. Közben ismét gyermeket vártam. Vitáim az igazgatóval egyre hangosabbá váltak, de nem csak nekem, hanem a kollégáknak is. Kossár Lajos, amennyiben jól emlékszem vissza 1978-ban ment nyugdíjba. Őt követte Kádár László, a konkurens újpesti gyár gazdasági igazgatója, aki másfél évig volt a vállalat élén.

Ebben az évben, ismét egy nagy változás történt, az akkori párttitkár Vörös Lajos beteg lett, majd hamarosan meghalt. Itt már nem is volt kérdés, hogy nekem kellett betölteni a párttitkári funkciót. Így is történt, viszont ez már összeférhetetlen volt a férjemmel, akinek el kellett menni a vállalattól, így a bajai NETT Konfekcióipari Vállalatnak lett a főmérnöke, majd az igazgatója. Szegénynek ismét be kellett ülni az iskolapadba és a Könnyűipari Főiskola textil szakának elvégzését követően a konfekciós szakon is diplomázni. Édesapámat közben leszázalékolták, hiszen szinte minden évben átesett egy újabb infarktuson.

Kádár Lászlót 1980. július 1-től Varga Attila követte a vállalatvezetői poszton. Személye és vezetési stílusa a cég további életében nagyon meghatározóvá vált. Először is, 38 évesen lett egy nagyvállalat igazgatója, ez önmagában is szokatlan volt a textilszakmában. Én 30 évesen voltam mellette párttitkár, Komárniczky Gyuláné, Teri szintén fiatalon SZB titkár. A Varga jelentős változást hozott a vállalat életében. A gazdálkodást emelkedő pályára állította. Végrehajtotta a generációs váltást a vezetés minden szintjén, átalakította a vállalat szervezetet, ezzel egyszerűbb, átláthatóbb, hatékonyabb szerkezetet hozott létre. A termékprofilon is változtatott, a konfekciós részleg az ő időszaka alatt indult be.

Átalakította a gyártásirányítást. Nagyon határozott vezető volt. Egyszerre kemény, de ugyanakkor közvetlen. A vezetésben úgy tudott tekintélyt tartani, hogy közben barát is volt. A vezetőváltást sikerült úgy véghez vinni, hogy a két generáció továbbra is együtt dolgozzon, és ez az eredményekben is mérhető legyen. Azt hiszem, a mai napig nem tudja, hogy mit segítettünk a Terivel abban, hogy ez zökkenő mentesen történjen. De ez nem kicsinyíti az Ő érdemeit. Ha mindezt nem hajtja végre, az elmenetele után az itt maradt vezetésnek nem sikerül a rendszerváltást közvetlen megelőzően majd azt követően azokat a döntéseket meghozni, ami elősegítette, hogy a „Posztós” kollektíva még hosszú ideig dolgozhasson a gyár falai között. A Varga Attila 1984. június végéig volt a vállalat igazgatója.

Őt követte több évnyi gazdaságvezetői munkakör betöltését követően az igazgatói poszton Horváth Máté. Meg merem kockáztatni, hogy a Máténak és „csapatának”, így nekem is ez volt a legnehezebb feladat a vállalat irányítás élén. Miért gondolom ezt?

Az egész szakma, egyre nehezebb helyzetbe került. A világpolitikában olyan változások szele vált érzékelhetővé, ami kihatott az egész gazdaság életére. Itthon a politikai helyzet is egyre érdekesebbé vált. Tagja voltam a városi párt végrehajtó bizottságának, közvetlenül éreztem a rendszerváltás közeledtét. Végre elékezettnek láttam az időt, hogy visszakerüljek a szakmába. Ez a Varga távozása után meg is történt. Szoboszlai Attila a vállalat személyzeti igazgatója Budapestre költözött. Vettem a bátorságot és a nyár folyamán, mikor a városi első titkár Papp György egy hónapig szabadságon volt, megkerestem helyettesét, Várnagy Istvánt, hogy segítsen felmentetni a párttitkári funkcióm alól. Ez nem volt egyszerű. Kellett hozzá a városi párt VB. támogatása. Nekem meg kellett találnom az utódomat. Ez is meg történt, Németh Ferenc személyében. Ma is úgy érzem, hogy jól döntöttem. A Feritől alkalmasabb személyt erre a feladatra nem igen találhattam. A  textilmérnök végzettsége,  egyénisége, jelleme, szívóssága kellett ahhoz, hogy véghez vigyük mind azt, amit ezekben az években kellett tennünk. Szoboszlai Attila után én lettem a személyzeti igazgató. Miért gondolom azt, hogy legnehezebb feladata Horváth Máténak volt! A kockázat, amennyiben belebukunk szintén Őt terhelte volna leginkább. Egyre keményebb piaci és pénzügyi gondokkal küszködtünk. Többször „vonultunk el” a vezetéssel külső moderátorokkal, tanácsadókkal, az Országos Vezetőképző Központ szakembereivel, így Lövey Imrével, Szalai Lászlóval, akik segítségünkre voltak abban, hogy a lehetséges megoldások közül a lehető legjobbat válasszuk ki.

Mindig az első döntés a legnehezebb! Tudtuk azt, hogy a cég szövött méteráru profilja abban a volumenben, amennyit gyártottunk, eladhatatlan, menthetetlen, így a KGST, azon belül is a szovjet piac zuhanása következtében. Döntöttünk, megszüntettük a szövödét, felszámoltuk a kártolt gyártást, eladtuk a gépparkot, a szakemberek egy részét más területen foglalkoztattuk, és voltak olyanok is, akik más cégeknél találták meg számításukat. Ezzel időt nyerünk. Ezt így leírni könnyű. De végrehajtani, közölni az emberekkel, hogy megszűnik addigi munkájuk, átvezényeljük gyáron belül új feladatok végzésére, nagyon nehéz volt. A textiles szakma úgy nézett ránk, mint az „őrültekre”! Ezt leginkább Horváth Máté érzékelhette. Úgy gondolom, hogy e döntések nélkül az elsők között mentünk volna csődbe a csaknem hasonló nagyságú hat gyapjús vállalat közül. Mi éveket nyertünk a letisztított profillal, fonal, kötött méteráru, illetve konfekció termékeinkkel.

Visszatérve a családomhoz. A sors megismétli önmagát! A lányom érettségi után szintén tanár szeretett volna lenni, orosz nyelvszakra beadta a jelentkezését a debreceni egyetemre. Közben tartott a diák szerelem, és anélkül, hogy velünk megbeszélte volna, mire a felvételire került a sor másként döntött. Nekünk azt mondta, hogy be sem hívták a szóbelire. Csak évekkel később tudtam meg, hogy behívták, de Ő eldöntötte, hogy nem hagyja itt a barátját, aki később az első férje volt. Mit csinál ilyenkor egy anyuka? „Behozza” másnap a gyárba, ahogy velem is tették a szüleim. Gimnáziumi érettségivel kezdett dolgozni a könyvelésen és készülni a Pénzügyi- és Számviteli Főiskola felvételijére. Felvették, ugyan úgy férjhez ment, mint én, megszülte az unokám. Így lettem 41 évesen nagymama, majd később 70 évesen dédnagymama. Mónika lányom munka mellett tanult. A különbség kettőnk között az volt, hogy Ő azóta is a szakmájában dolgozik.”

Folytatása következik a 6. részben

5. ÉLET a textilgyárban

„Adalékok a Finomposztó Vállalat fél évszázados történetéhez” kiadvány 1972. október, 40. oldal: „A Mechanikiai Részvénytárság újra induló bajai gyára továbbra sem biztosított munkásai részére kedvezőbb munka- és életlehetőségeket, mint azt a 20-as években elődje tette. A munkaidő 12 órás volt. Gyakran előfordult azonban. hogy ennél többet kellett bent tartózkodni az üzemben. Szociális létesítmények ismeretlenek voltak a gyár mindkét üzemének területén. Sem fürdő, sem öltöző, de még egyetlen mosdótál sem volt. A munkások legfeljebb titokban festőkádakból vagy a tűzcsapból „lopott” vödör vízben tudtak kezet mosni. Ebédlő csak az irodai dolgozók részére volt. A dolgozók a magukkal hozott szerény élelmet – ebédszünet és étkezés hiányában – a gép működése közben, egészségtelen körülmények között fogyaszthatták. Az öltöző fogalma is ismeretlen volt, munkaruhán kívüli öltözékét mindenki a műhely falába vert szögön tartotta a magával hozott élelemmel együtt. A munkásvédelem elhanyagolása, mindenáron a termelés, a nyereség hajszolása szinte hetenként okozott újabb és újabb balesetet is.” (A „Mechanikai Szövőgyár RT.” 1932-től a „Bajai Gyapjúszövetgyár Nemzeti Vállalat” 1950. január 12.-i alapításáig volt a Finomposztó Vállalat jogelődje).

Több vállalati újságban megjelent interjú erősítette a fentieket. Elsőként, a 14 éves korától „Posztós” Ternai Máriával készült visszaemlékezésből idézek („A lelkem volt a gyár” Bajatex vállalati újság 1988. szeptember) aki 1972-ben dr. Ortutay Gyulával és dr. Molnár Frigyessel együtt vehette át első alkalommal a „Baja város díszpolgára” kitüntető díjat. ”Egyetlen munkahelye volt 42 éven keresztül… ha reggel kezdtünk, sokszor előfordult, hogy este 11-ig tartott a műszak, olyan is volt, hogy pénteken egész nap, egész éjjel, majd szombaton este 6-ig dolgoztunk egyfolytában… péntek éjjel néhány órára leállhattunk szunyókálni egyszer mégis előfordult, hogy állva elaludtam..”

Makk Ferencné múltidézése: „Emlékeim a Finomposztóról” (Finomposztó Híradó 1983. szeptember) „1940-es évek már a háborúra való készülődés jegyében teltek. A gyárat hadiüzemmé nyilvánították. Nagyrészt nők dolgoztak ekkor, mert a férfiak a fronton voltak”.

Az államosítás 40. évfordulója kapcsán írt vállalati újság cikke szerint tizennyolcan voltak, akik már az államosítás idején is a cégnél dolgoztak, azóta is kitartottak mellette. Ezek egyike, az egykori szövödei főművezető Kővári János következőket nyilatkozza: „Régen a szövőnők ott vetkőztek-öltöztek a gépek mellett, csak egy függönnyel elválasztott kis rész volt az üzemben, ahol az utcai ruhájukat levethették. Emlékszem a tisztálkodási lehetőségekre is. Mi fiatalok, de még a meglett férfiak egyike-másika is festődébe jártunk műszak után – jobb híján – a fakádakban fürödtünk meg” 

A II. világháború alatt előállt kényszerhelyzetben a női munkaerő a textilgyárban egyre nagyobb szerepet kezdett betölteni. Ennek is köszönhetően az államosítással vette kezdetét a Posztóban a szociális létesítmények kiépítése. Baján elsőként 1948-ban a Posztóban létesült üzemi konyha a gyári vezető szakemberek egykori elhelyezését szolgáló „kolónia” épület földszintjén. Az első öltözők, fürdők az üzemek „légópincéiben” létesültek. 1952 óta Munkásklubbal rendelkezett az állami vállalat, a dolgozók gyermekei ellátásáról szintén az 1952 óta működő napközi gondoskodott. Négy évre rá a belvárosban ez a szolgáltatás bölcsödével egészült ki. 

Az üzemorvosi ellátás a gyárkapunkon belül egyre színvonalasabb szolgáltatásokkal, általános napi orvosi felügyelettel, továbbá nőgyógyászat, fogászat, bőrgyógyászat segítette a gyárban dolgozókat.

A Posztóban a sok remek orvos közül kiemelem a leghosszabb időt velünk eltöltött dr. Kőhalmi Imre bőrgyógyász szakorvost, aki üzemorvosként is csodálatos empátiával, közvetlenségével, baráti kapcsolataival is gyógyított, nevelt, akit családtagként szeretett mindenki, nemcsak a focista társak. „Az Imre” fogalom volt a Posztóban! 

A mellette dolgozó asszisztensek szakmaiságukkal, hatáskörüket esetenként túllépve is példát mutatva segítették a gyári hétköznapok könnyebbé tételét.  A gyári orvosi rendelőkben 1960-tól rendszeressé váltak a kétszáz feletti véradónak köszönhetően a véradások.            

Korszerűsödtek a munkásvédelmi berendezések, csökkent a zajterhelés, bevezették a munkaközi szüneteket. A központi irodaépületben az orvosi rendelők mellett működött a vállalati könyvtár. Szépirodalmi kínálata kapcsán volt népszerű. A könyvtárban az 50-es évek kezdeti éveiből igen érdekes „szakmai könyvek” is olvashatók voltak. Ezek egyikéből „tudtam meg”, hogy sok világhírű találmányt orosz feltalálóknak köszönhette a világ. Így a telefont sem a skót születésű amerikai fizikus Graham Bell találta fel 1876-ban!

Minden szinten szakmai képzések voltak folyamatban. Fonó- és szövő szakmunkás képzés több osztályban, emellett rendszeres vezetői továbbképzések, nyelvtanfolyamok, felsőfokú továbbtanulási lehetőségek vállalati költségviselés mellett.

A Posztós képzési rendszerről átfogó képet kaphatunk volt fonodai szakemberünk Gömzsik Imre 88 éves korában a Bajai Honpolgár lap 2020. októberi és novemberi számában megjelent visszaemlékezéséből. „ A fonodai tapasztalatokkal rendelkező akkori főmérnök Sebestyén János (Sebi) besorolt azok közé, akiknek, más szakmai területeken dolgozókkal együtt előírta, többek között, már akikre emlékezem, Kemenes Ilonának, Netoliczky Jánosnak, Kiss Gyulának, hogy végezzük el a textilipari technikumot… 

Ez jó lehetőség volt számomra is, folytatta Imre, tanulhattam. 1963-ban csupa 5-ös tantárgyi jegyekkel elvégeztem a textiltechnikumot. Megjegyzem tanulmányaink kedvező tapasztalatai után pár évre rá újabb technikumi képzés kezdődött akkor már az üzemi szakemberek mellett helyet kaptak adminisztratív területen dolgozók is. Az külön öröm volt, hogy a vállaltvezetés a III. Béla Gimnázium vezetésével megállapodott, helyet kaptunk, emellett néhány nem textiles szakmai tantárgyat a „bélás” tanárok tanították…. Folyamatosan képeztem magam, mindezt három műszakos munkarendben dolgozva. A fonodai közösség értékelte, tisztelte a szakembert, így engem is, hiszen a fonás minden részével bárki, bármikor kereshetett, függetlenül attól, hogy milyen munkakört töltöttem be… A munka és a hobbi mellett a tanulás továbbra is kiemelt része volt az életemnek. Ez akkor vált számomra igen izgalmas kérdéssé, amikor művezetőként dolgoztam. Tudtam, magamon is tapasztaltam, milyen magas színvonalú szakmunkás képzés folyt a textilgyárban, én is ott tanultam ki a szakmát. Itt említem meg, hogy az iskolai elméleti képzés mellett remek gyakorlati, üzemi oktatókkal is rendelkezett a textilgyár. 

Évtizedeken keresztül dolgozott a fonodában Poppné, Kernya Anti bácsi, és Ercsényi Antalné „Gyöngyi néni”, aki egy igazi „belevaló oktató” volt. A munkában kemény és következetes, de egyben nagy barát is, a gyermekek második anyukája volt… A kártolt fonás mellett új munkakultúra is megjelent a gyárban, ez a fésűs technológia volt. A szakmunkásképzés elméleti részét a Jelky szakmunkásképzőben kapták meg a tanulók. Ott nem volt olyan szakember, aki a fonástechnológiához értett volna, így rám bízták annak oktatását, ami nem is tartott sokáig, „csupán” 25 éven keresztül!

Negyed évszázad alatt folyamatosan tovább képezve magam eljutottam oda, hogy a fonástechnológia mellett, textil anyagismeretet, szakszámtant, géptant is tanítottam a szakmunkás tanulóknak, de nem csak nekik, részese voltam a gyáron belüli felnőttképzésnek is. Kezdetben nagyon nem akartam vállalni a tanítást, de a Posztó vezetése és a szakmunkásképző „összefogott ellenem” megoldották, hogy a napi munkám végezte után délutánra tették a szakmai óráimat…. 

A 70-es évek közepétől tömegesen jelentek meg új technológiák, technikák, gépek a vállalat életében. Szinte mindenki rá volt kényszerítve, hogy képezze magát, tanuljon. A gyár vezetése gondoskodott erről, folyamatos volt a külső, belső szakértők jelenléte, igen sokat voltunk távol családjainktól, utaztunk, nemcsak külföldre a gépszállítókhoz betanulni, megismerni a gépeket, hanem a hazai konkurencia vállalataihoz is, akik már korábban szereztek tapasztalatokat. Amikor megérkeztek az első, akkor a világ csúcstechnikáját képviselő fésűs fonodai francia gépek, gépsorok kijelenthetem, a kártolt fonodában nevelkedett szakember gárda felkészülve várta a pillanatot. Együtt szereltük, állítottuk üzembe a gyártó cég szakembereivel azokat. Ez szakmai életutam akkori csúcsát jelentette, amikor az új üzemnek a vezetője, majd később már a két fonoda alkotta fonalgyártó gyárrészleg vezetője lehettem. Sorban érkeztek a diplomás fiatalok, akik új lendületet adtak a tanulásnak is, példáik alapján többen továbbtanultak az üzemből is, diplomát szereztek. Vizsgaidőszakban, államvizsgák előtt „kivettem Őket” a termelésből, rájuk zártam az üzemi iroda ajtaját, tanuljanak! Megérte nekik, nekem is, de főleg a vállalatnak, hogy sikerrel zárták le életük e fontos állomását. Ez a következetes képzési gyakorlat azt eredményezte, hogy a vállalatnál közel száz diplomás dolgozott a 80-as évek közepén, több, mint a város összes üzemében együtt…” 

Egy ruházati célú méterárukat, konfekcionált termékeket gyártó üzemben nélkülözhetetlen volt, hogy iparművész, gyártmánytervező szakemberek, specialisták is jelen legyenek, akik segíteni, befolyásolni tudták a termékek piac igényeinek megfelelő gyártmányok előállítását, piaci megjelenítését. A 80-as években gyorsult fel erre igény, így folyamatosan képeztünk ilyen területen dolgozó munkatársakat. Szerződésünk volt a Magyar Iparművészeti Főiskolával, érkeztek iparművészek, ki több, ki kevesebb időt töltve el körünkben.

A belső szakemberek képzésében több, mint három évtizeden keresztül művészeti tanácsadóként, iskolák, képzések oktatójaként dolgozott B. Mikli Ferenc, városunk ismert festőművésze is. Nagy tisztelet övezte a művész urat, aki nemcsak művészi ténykedése során vívta ki ezt, hanem közvetlenségével, barátságával. 33 éven keresztül, 1982-es nyugdíjba vonulásáig segítette a gyári szakmai munkát. Nyugdíjba vonulását követően tovább dolgozott, oktatott, folyamatosan rendelkezésre állt vendégek fogadására, kisebb létszámú gyári programok megtartására. Festmény készítése közben örökítettem meg Őt a gyárban, a valamikori „kolónia” emeleti kis műtermében, amely egyben sok baráti beszélgetés színhelye is volt. Rajzai folyamatosan megjelentek vállalati újságokban. 

Gyári, valamint más témájú festményei, rajzai a gyárban több helyen, így az üzemi tanácstermekben, az ebédlőben, a központi irodaházban, a Munkásklubban, a Gyermekintézmény falain is megtalálhatóak voltak. Ezek a gyári elnyert díjakkal, kitüntetésekkel, a szakmunkás osztályok tablói többségével együtt a felszámolást követően számomra ismeretlen helyeken kerültek „megőrzésre”.

A Finomposztó Híradó 1978. januári számában Műterem látogatás B. Mikli Ferencnél címmel megjelent cikkből idézek: Katz Lajos szobafestő: Sokoldalú, udvarias, finom ember. Amihez nem ért, kikéri véleményünket, mi is szívesen hallgatjuk tanácsait. Rendszeresen megfordul műhelyünkben, és ilyenkor váltottunk szót művészetről, annak kifejezésmódjáról. Legutóbb például nem értettük miért nem bontanak le a városban néhány nagyon öreg házat, s Ő elmondta a műemlékek szerepét, jelentőségét, melyből egyértelművé vált előttünk is a kérdés.” „Juhász Lajos szövödei főművezető: Soha nem felejtem el azokat a május elsejei felvonulásokat, amikor a gyártól a városközpontig táncolva tettük meg az utat. Külön örömöt jelentett számunkra az, hogy a Feri által készített dekorációkkal messze kiemelkedtünk a város ünneplő tömegéből. Szinte együtt élt velünk. Ő volt ekkor a vállalati újság, dekorációival, plakátaival, melyeket változatosan, nagy kedvvel készített el. Nagyobb lendületet adott munkánknak, a műszakok, üzemek egymás közötti versengésnek. Emlékszem, amikor először kezdtünk mintás, színes takarókat gyártani. Mintákat rajzolt, tervezgetett, melyik szín, minta esztétikusabb.”

A Bajatex újság 1988. szeptemberi számában interjú jelent meg Lazarovits Szilviával vállalatunk egyik volt iparművész divattervezőjével, aki tanulmányait követően akkor már harmadik éve a konfekció üzemben dolgozott. Ebből idézek: „Természetesen én készítem a tervezést a gyár által előállított anyagokra. Figyelembe véve az európai szín és anyagdivatot. Örömömre szolgál, hogy kedvező vízhangra talált a BNV-n a gyár által készített angóra alapanyagra tervezett kosztüm és kiskabát, mely saját tervezésem…”  Lazarovits Szilvia jelenleg a Nők Lapja vezető szerkesztője, aki az éves nagy divatbemutatókra a női és férfiruhatár teljes sorát tervezi. Szilviának és a hasonlóan fiatal iparművészeinknek, a gyári gyártmányfejlesztőknek is köszönhetően minőségi termékeinkkel jelenhettünk meg hazai és más európai kiállításokon, vásárokon.

A Finomposztó Híradó 1977. augusztusi számában a „Jersey kelmék kiváló tervezője Hegedűs Károlyné” címmel jelent meg interjú, melyből idézek: „Élnek közöttünk olyan munkatársak, akik tevékenységükkel országos elismerést váltanak ki, azonban a vállalat dolgozói közül sokan nem is szereznek tudomást tevékenységükről. Ilyen ember Hegedűs Károlyné mintatervező is, aki már több sikert ért el kiválóan tervezett jersey kelméivel, de kevesen tudjuk ezeknek ki is a tervezője. Erre a beszélgetésre abból az alkalomból került sor, hogy újabb siker részese lehetett a napokban. A harmadik alkalommal rendezett Ipari Textilipari Biennáléra kiállították az általa tervezett egyik kelmét… A „Nana” fantázianevű cikkről van szó, melyet a saját gyártású „Tonga” fonalból készítettünk…. Méretálló, vasalást nem igényel. Külképe alapján noppos hatású kelme, az alapszínen túl 6 szín felrakásával sikerült ezt elérni. Elsősorban női ruha és kosztüm anyagnak ajánlható… – Mi volt eddigi legnagyobb szakmai sikere? Tavaly egyik „Glória” fantázianevű gyapjújersey cikkel sikerült elnyerni a Lipcsei Nemzetközi Vásár aranydiplomáját, valamint a BNV vásári díját.

– Úgy tűnik, a gyapjú típusú jersey termékek slágert jelentenek. Igen, de nem csak a gyapjútípusúak. Azt lehet mondani, hogy a divatot egyre inkább a természetes szálas anyagok határozzák meg. Ennek jegyében mi is egyre több gyapjú- és pamuttípusú kelmét mintázunk, de jellemző ez az irány a szövettervezésünkre is…”        

A felvétel 1983-ban a Posztós BNV-s standon akkor kiállított termékeink előtt készült Varga Attila volt igazgatónk, Nagy Jenő igazgatóhelyettes, és Kovács József kereskedelmi vezető jelenlétében

A következő diagramban mérlegadatok felhasználásával mutatom be az árbevételek, a létszám és a havi bérszínvonal változásait. Az 1990-es év nem szerepel, mert akkor már a gyári tevékenység a privatizált, önálló gazdasági társaságokban folyt.  A diagram látszólag logikátlan összefüggései mögött igen komoly, sok kockázatot rejtő döntések sora húzódott meg. Egy igen nehezen mozdulni képes, nagy létszámú állami vállalatnál néhány éven belül a nettó árbevétel úgy növekedett, hogy a létszám csökken, ellentmondva ágazati termelékenységi tapasztalatoknak. Az ábra alsó vonala a bevételeket, a középső a létszámot, felül a havi egy főre jutó átlagbér változásait mutatja be. 

A havi átlagbér a jellemzően 3 műszakos munkarendben dolgozók jelentős száma mellett 1983-ig 3-5.000 forintot jelentett, majd ez folyamatosan emelkedve 1989-re elérte a 9.500 forintot. Az utóbbi két évben szerepe volt az 1988-as adórendszeri változásnak, amikor megjelent az SZJA (személyi jövedelemadó), igaz, akkor még szerény mértékkel, de már terhet jelentve a gazdálkodó szerveknek. 6.581 forint volt a havi átlagbér az adó bevezetése előtt, ami egy évre rá 8.693 forintra emelkedett. Tény az is, hogy az SZJA és a „lazább” bérszabályozás, a bérszínvonal előírások fokozatos kivezetésével gyakorlatilag jelentős szabadságfokot jelentett a vállalatnak, ami később a termelést segítő Vállalati Gazdasági Munkaközösségek (VGM) megszüntetésével, a keresetek bérrendszerbe történő beépítésével járt együtt. Megjegyzem, amikor 1984. júliusban az Ipari Minisztertől megbízást kaptam a vállalat vezetésére a havi fizetésemet 11.200 forintban határozta meg, ami alig több, mint kétszerese volt az akkori vállalati átlagbérnek (5.308 Ft), melyben benne voltak a három műszakban dolgozók átlagnál magasabb, jellemzően teljesítmény követelményekhez kötött 8-9 ezer forintos havi bérük is.

A Posztóhoz hasonlóan a városi foglalkoztatók is fejlesztettek, a munkaerő piacon a munkahelyek között kezdetét vette a verseny. A Baja környéki mezőgazdasággal, állattenyésztéssel foglalkozó vállalkozások sem akartak lemaradni ebben. A bankrendszer még nem volt az igazi, alapjaiban az állami bank, az MNB diktálta a tempót a hitelezésben, de már érezhető volt a lakossági fogyasztások növekedése is. A családok növekvő igényeinek kielégítése érdekében egyre több törvényes megoldás kínálkozott a nagyüzemi munkásság számára is. Keresték az emberek a „kiskapukat”. A városi társadalom életébe is egyre inkább „beágyazódott” a főállások mellett megtalálni a plusz jövedelmeket biztosító munkákat. Egyre több vállalkozás indult, ami nemcsak az anyagi, hanem a szellemi szegmensre is hatással volt. Kezdett „anyagiassá válni” a társadalom, egyre kevesebb idő maradt érdemi pihenésre, sporttevékenység végzésére. Ez a 80-as évek első felében a Posztóban még „kezelhető” volt, a második felében már kevésbé. Mindez annak ellenére, hogy akkor már vállalati döntések következményeként elsősorban Baján drasztikusan csökkent a létszám, A vidéki telephelyeken a létszám még pótolható volt, de szakmai tudásban, tapasztalatban már láthatóvá vált az akkori kormány számára is, hogy be kell avatkozni a gazdasági folyamatokba. Ennek eredményeként megteremtődtek a törvényi feltételei annak, hogy állami vállalat is legálisan foglalkoztathatott saját állományából termelői munka végzéséhez vállalati munkaközösségeket. Ez a Posztó esetében azt is jelentette, hogy a többletmunka az ember szabadidejét jelentősen csökkentette.

A sok fiatal diplomásnak köszönhetően aktív szakmai élet folyt a gyáron belül, és azon kívül a szakágazatban is. Kezdeményezésünkre, elsőként 1978-ban kaptuk lehetőséget arra, hogy a gyapjúipari szakág a Könnyűipari Minisztérium, a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület (TMTE), a Textilipari Dolgozók Szakszervezete (TDSZ), és a KISZ Központi Bizottsága támogatásával a Fiatal Műszakiak és Közgazdászok (FMKT) vetélkedőjét megrendezzük. Megrendeztük, a következő csapattal: Zagyva Tibor, Fenyvesi Ferenc, Árgyelán Sándor, Lábecz József, Horváth Máté, Fuchs József, megnyertük azt. A Baján indult gyapjús szakmai vetélkedő éveken keresztül mindig más vállalatnál került lebonyolításra, melyeken továbbra is sikerrel szerepeltek Posztós csapataink. 1981-ben Dunaújvárosban került sor az országos energiatakarékossági vetélkedő sorozat döntőjére, ahova különböző szakmákat képviselve 17 csapat jutott el. A hazai textiles szakmát egyedül képviseltük, csapatunk a 7. helyen végzett, Jánosi János csapattársunk megnyerte az egyéni versenyt, így külföldi tanulmányúton vehetett részt.

Évtizedeken keresztül kiemelkedően jól működtek gyári Gyermekintézményeink, a bölcsőde, és az óvoda is. A Munkásklub nem csak az oktatásnak, a képzésnek adott otthont, hanem a szórakozás, a brigádélet egyik kedvelt helyszíne is volt.  (ide:5. kép Posztóklub az 1970-es években)

A vállalati létszám folyamatos csökkenése következményeként foglalkoztunk a városközpontban lévő szociális funkciókat betöltő Gyermekintézmény és a Munkásklub kihasználtságával, azok várossal történő közös hasznosításával. 

Ennek első lépéseként megállapodtunk, hogy a Posztó „kinyitja kapuit” a gyermekintézmény közelében, a városközpontban élő gyermek fogadására, és ezt teszi a város is, a saját intézményeiben fogadja a Posztós szülők gyermekeit. A városvezetés sajnos nem tudta biztosítani a többletköltségeket, így más megoldásban gondolkodtak. Remélt központi támogatási háttérrel szociális központot terveztek idős emberek számára, melyhez a Gyermekintézmény és a Munkásklub ingatlanjaira is igényt tartottak. Ez a tervezett ügylet sem nem realizálódott, így a klubot a Hungária Biztosítónak adtuk bérbe, akik tervezték annak megvásárlást, de nem tudták elfogadni az értékbecslés 6,7 milliós vételárat. Szándékaik szerint a lebontást követően a helyén építették volna fel irodaházukat.

A Munkásklub ekkor már egyre kevesebb programnak adott otthont, a gyári dolgozók is lassan elmaradtak, átvették helyüket a Tanítóképző Főiskola diákjai. A közeli Vasvári utcában folyamatosan zajló városi focibajnokságok érintettjei számosan továbbra is érdekeltek voltak, ragaszkodtak a mérkőzéseket követő sörözések helyszínéhez

E programrész végül azzal zárult, hogy a vállalat politikai, társadalmi testületei, a Vállalati Tanács szavazati többséggel támogatta, hogy 1988. január 1-vel Gyermekintézmény és a Munkásklub könyvjóváírással kerüljön át a városhoz, a gyermekekkel foglalkozók további alkalmazása mellett. A Munkásklub megszűnését a Petőfi-szigeti üdülőnk bővítésével, emelet ráépítésével, kívántuk pótolni. Erre készült el Treffterv leányvállaltunk építési engedélyezési anyaga is, melynek megvalósítására a hatóság kiadta az építési engedélyt. Sajnos ez nem valósult meg, az üdülő későbbi hányatott sorsát jól mutatja mai állapota!

Végül a Munkásklub egy bútorgyártással, kereskedelemmel foglalkozó vállalkozás, az egykori Bácska Bútoripari Vállalat volt igazgató és családja tulajdonába került. Felújították, ma is használják. A Petőfi Sándor utcai Gyermekintézmény megtartva eredeti funkcióját a városi kezelésben működik tovább.                                                                                               

A Petőfi-szigeti víziteleppel indult a pihenést, a szórakozást szolgáló vállalati üdülő fejlesztési program, kibővítve külföldi testvérvállalati csereüdülésekkel. A vízitelepünk igen kedvelt volt, igen sokan keresték fel családostól pihenés, úszás, csónakázás céljából, nem csak a fürdésre alkalmas hónapokban. A Dunapataj-szelídi, és a Siófok-balatonszéplaki üdülőink jellemzően tavasztól őszig voltak kihasználva.  Az 1990. szeptember 6.-i Bajatex közgyűlésen a Siófok-balatonszéplaki üdülő értékbecslés által megállapított 3,9 milliós vételáron történő értékesítését támogattuk.           

Bajától a 60 km-re lévő testvérvárosi kapcsolatára építve, a „Somborska Textilna Industria” textilgyár csapataival évente kétszer rendezett sporttalálkozók tették emlékezetessé azokat a hétvégi napokat, amikor jellemzően sakk, asztalitenisz, teke, lövészet, foci és a kézilabda női és férfi csapatok versengtek egymással. Hasonló volt a kapcsolat a losonci „Polana” textilgyárral is. Ez abban különbözött a zomboriaktól, hogy a két vállalat dolgozói csereüdüléseken vehettek részt. Évente felváltva, hol losonci, hol bajai helyszíneken üdülésekhez kapcsoltan sporttalálkozókra is sor került, a már említett sportágakban.

 

A közösségi összetartó erőnek nem csak a gyári életben volt szerepe, hanem az egyes munkahelyeken dolgozók egymást segítő tevékenységében, a közös munkákon túl a „bulizásban” is. Helyi politikai kezdeményezésre mind üzemi, mind adminisztratív vonalon brigádélet indult be és működött éveken keresztül a gyári központban és a telephelyeken. Jellemzően szakmai körben, korosztálytól függetlenül szerveződtek az un. „szocialista brigádok”, akik termelési, közösségi, valamint szociális vállalásaikkal voltak segítségére a Posztós közösségnek. A felvételem 1978-ban készült az óvodában, amikor egy brigád tagjai ajándékokkal lepték meg a gyerekeket. 

A május elsejei felvonulások, majd a Petőfi-szigeti üdülőben a „virsli és sör programok” élményeiből osztok meg egy 1980-ban készült felvételemet, amikor a hercegszántói telephelyünk munkatársai különleges programmal leptek meg bennünket, az ünneplő várost. 

Ezt követő felvétel a vállalati konyha feletti étteremben évente országosan ismert művészek bevonásával tartott nyugdíjas találkozók egyikén készült. A megvendégelt nyugdíjasok korukat meghazudtoló táncos, beszélgetős mulatságai jellemzően éjfél után fejeződtek be.

Előző anyagaimból ismert volt, hogy két bajai városi első ember, a tanácselnök dr. Kincses Ferenc és a polgármesteri címet viselő Éber András egyaránt rendelkezett Posztós múlttal. Az kevésbé volt tudott, hogy Balogh Tibor, aki 1947-1956 között szintén dolgozott a textilgyárban a Kismotor és Gépgyár bajai gyáregységének 1964-es megnyitása előtt már annak elődjét, a Bajai Fémipari Vállalatot is vezette 1959-től. Így az 1984-es nyugdíjazásig, azaz negyed évszázadon keresztül a csúcsidőszakában 370 szakembert foglalkoztató gépipari vállalat működtetése nevéhez kötődik. A Balogh Tiborral készített interjú a Finomposztó Híradó 1985. januári számában jelent meg.                                                                                                           

Nem volt jellemző, hogy üzleti kapcsolatunk lett volna a város és térsége jelentősebb gazdálkodóival. Esetenként produkált az élet különleges helyzeteket. Ilyen partnerünkké vált a sükösdi székhelyű Hosszúhegyi Mezőgazdasági Kombinát, melynek vezérigazgatója, az akkori országgyűlési képviselő Mátyus Gábor, valamint munkatársai. Hajószámra szállították Szovjetunióba a különböző édes borokat, amit a hosszúhegyi szakemberek információi szerint pezsgőgyártáshoz használtak. A nagy hajókba történő „berakodás” a Posztó bejáratától pár méterre, a dunai kikötői részen történt. A borok tárolása gondot okozott a kombinátnak, így alakult ki az, amikor a tűzveszélyes technológiákat használó textilgyár földalatti 100-200 m3-es víztárolói közül egyben bort tároltunk víz helyett. A megállapodás szerint esetleges tűz esetén a betárolt bort oltásra lehetett volna felhasználni. Nem volt gondunk ezzel, viszont éjszakás, illetve a hétvégi munkákat végző munkatársaink kreativitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy eseteként „rés találtak a pajzson”, és bizony megfúrták a téglából, betonból készült földalatti tárolót. Képesek voltak akár vékony fonóhüvelyek egymásba helyezésével „csőkígyókat” alkotva „megcsapolni” a tárolókat, amelyek jellemzően „lebukásokkal” zárultak.

Érdekesnek és különlegesnek tűnhet, hogy a következőkben írót idézek. Olyant, aki rövid időt a Posztóban is eltöltött. Moldova György, amikor lejött vállalatunkhoz már több sikerkönyve tette Őt ismertté. Némi riadalmat keltett a Posztó vezetésében – miután más textiles vállalattól már voltak információink – az író látogatása. Arra nem emlékezem, hogy ki ment ki a vasútállomásra fogadni Moldovát, de volt némi felkészülés és „felkészítés” is, amennyiben sor kerül üzemlátogatására. Talán 1978-79-ben lehetett az író bajai programja. 1980-ban jelent meg Moldova György „A szent tehén – Riport a textiliparról” címet viselő 682 oldal terjedelmű műve, mely szakmai körökben nem igazán aratott nagy sikert, szemben a szerzőt kedvelő olvasóközönség köreiben.

Moldova idézve egy angol közgazdászt a következővel indítja útjára könyvét: „Ahol a textilipart fejlesztik, ott a nyomorúságot konzerválják.” Majd folytatta „Már több példa mutatta, hogy a textilipar milyen mértékben szorult háttérbe a felszabadulást követő két évtizedben. Az iparosítási politika az ország minden anyagi erejét a nehéziparra összpontosította, az első ötéves tervben a beruházások kilencven százalékát irányították ide, és a második tervidőszakban is nyolcvanegy százalékot. Ennek következtében a textilipar, mely 1940-ben a magyar ipari össztermelés tizenöt százalékát adta, 1965-ben a hétszázalékos részesedést sem érte el. Ezt a helyzetet a textilipari rekonstrukció sem változtatta meg alapvetően, annál kevésbé, mert az ipar legtekintélyesebb szakemberei szerint valódi rekonstrukcióról nem is lehet beszélni…. Huszonöt-harminc textilgyárat jártam végig, de csak egyről mondhatom el, hogy megfontoltan és átfogóan hajtották végre a gyár fejlesztését, és jó esélyeik vannak, hogy legalább a textilipar európai középmezőnyéhez felzárkózzanak, ez a gyár a győri Rábatex” (Itt megállok egy pillanatra! Megjegyzem, hogy a hasonlóan nagy múltú textilgyár „feldarabolása” 1988. december 1-jével vette kezdetét! Több átalakulást, tulajdonosváltást követő utódja, a Leonell Textilipari Kft. 2005-ben fejezte be a termelést. A felszámolását követően az akkor már száz évet is megélt textilgyár helyén „Spar” kereskedelmi bevásárlóközpont épült. Szép gesztus az építők részéről, hogy az egykori textilgyárra emlékeztetve, annak volt szövödei helyén emléktáblát helyeztek el!).                       

A Moldova könyv bajai vonatkozású részből kiemelem (655. oldal): „….A Bajai Finomposztógyárban nyolcszázmillió forintot ruháztak be, ebből hatszázhetvenmilliót költöttek gépekre, szinte a termelés egész vonalát korszerűsítették, szovjet SZTB és olasz gépeket vásároltak, bevezették a körkötést – csak épp a legfontosabbra, a kikészítő üzemre nem jutott pénz….(Külön tragédia, hogy még erre a balsikeresnek tűnő bajai vállalkozásra is sorozatban mentek rá az emberek: K. igazgatóhelyettest három infarktus után leszázalékolták, az értékesítési osztály vezetője itt bent a gyárban halt meg ötvenkét éves korában, ugyanez a sors érte S. főosztályvezetőt, a kereskedelmi főosztály vezetője súlyos betegséggel ment nyugdíjba, maga az igazgató is hosszú hónapokat töltött kórházban.)…”                                                                     

Aki kicsit is szereti a sportot, tudja, hogy a nagy múlttal rendelkező bajai textilgyár, a Posztó és városunk sportélete között igen szoros kapcsolat volt. A gyári alkalmazottak üzemi bajnokságai, a város vállalatai közötti versengések, de még a losonci „Polana” és a zombori testvérvállalatok munkatársaival vívott nagy „csaták” is sok szép emléket, örömöt jelentettek az abban résztvevőknek. Posztós üzemi bajnokságok legjobbjait magába foglaló, nagyrészt – valamikor aktív – focistákból álló kispályás focicsapat a város méltán híres együtteseként éveken keresztül csaknem verhetetlen volt. Nem volt egyszerű feladat a két, három, a többműszakos munkarendben dolgozókból versenyképes csapatokat kiállítani női és férfi labdarúgásban, kézilabdában egyaránt.

Az igen sok textilgyári munkatársat megmozgató sportágak mellett a vállalati közösség életében a sakk, az asztalitenisz, a sportlövészet is népszerű volt. Külön könyvet lehetne írni a munkahelyi, a tömegsportban résztvevőkről, eredményeikről. A tömegsport bázis eredményeként három sportágban értek el kiemelkedő sikereket egykori Posztós csapatok, azok tagjai. Róluk szól a rövid összeállításom.

A pedagógus, a focista, az edző Fekete-Kovács Győző 1975-ös „A Finomposztó Vállalat Labdarúgó Szakosztályának története” munkája méltán emlékezik meg az 1927-ben kezdődött legnépszerűbb csapatsportról, a labdarúgás eredményeiről, kiválóságairól.  Kisebb megszakításokkal folyamatosan jelen voltak, sikereket értek el Posztós csapatok területi labdarúgó bajnokságokban. Az egyre nagyobb tömegbázisból, a kiváló edzőknek köszönhetőn a vállalati üzemek közötti, valamint a városi bajnokságokból sok tehetséges fiatal nőte ki magát. Közöttük a legnagyobb sikert a garai születésű Dujmov (Dunai) fivérek érték el.

Dr. Dunai János 1960-ban a római olimpia bronzérmes magyar csapat tagja volt. 15 évesen a Posztóban kezdett dolgozni, szövő és lakatos szakképesítést szerzett. A munka mellett focizott a vállalat Bajai Bácska Posztó NB III-as csapatában. 1964-től Dunai dr. néven szerepelt, miután jogi diplomát szerzett. Testvére, Antal kivételesen sikeres, példamutató labdarúgó karriert futott be. 10 éves korában – Ivánhoz hasonlóan szintén a Bajai Bácska Posztó csapatában – kezdett el focizni. A Pécsi Dózsában folytatta, majd 3 évre rá már az Újpesti Dózsa csatára lett. Sokszoros magyar bajnok, kupagyőztes. Pályafutása során három alkalommal volt gólkirály (1967, 1968, 1970). 1967-ben „Ezüstcipővel”, 1968-ban „Bronzcipővel” díjazta az európai labdarúgás a teljesítményét. Az 1968-as mexikóvárosi olimpián tagja volt az aranyérmet, majd az 1972-es müncheni olimpián ezüstérmet szerző magyar válogatottnak. Az olimpiai válogatott szövetségi kapitányaként 1996-ban kivezette csapatát az atlantai olimpiára (azóta sem szerepelt nemzeti labdarúgócsapatunk olimpián) 

 

A bajai kosárlabda története a Ciszteri Rend III. Béla Gimnázium 1928/29. tanévi értesítőjében megjelent leírással kezdődött (Tax Imre: Kosaraskönyv 10. oldal). 1957-ben alakult meg már korábban működő bázisokon a Bajai Bácska Posztó SE (1972-től Bajai S.K.) férfi kosárlabda szakosztálya. A csapat három évtizedes, megszakítás nélküli NB.I-es szereplése a bajai sporttörténet egyedüli teljesítménye. Játékosok sora nőtt fel és értek el már korosztályos bajnokságokban sikereket. Ezek között is kiemelkedett minden idők legjobb bajai férfi kosárlabdázója, majd sikeredzője a 2016-ban, 79 éves korában elhunyt Kovács József.

Négy évtized alatt egyetlen munkahelye volt, a Finomposztó Vállalat. Középiskolát követően a Posztóban kezdett el készáru raktárosként dolgozni, majd raktárvezető, kereskedelmi igazgató, végül a vállalat által alapított „Sugotex” Kereskedelmi Kft. ügyvezetőjeként 47 év munkaviszony után kezdte meg nyugdíjas éveit. Munkahelyéhez hasonlóan négy évtizedes sportolói pályafutása alatt kosárlabda klubját sem változtatta, maradt Baján, csak az egyesület neve változott! Ő nem! A bajai kosárlabda élet meghatározó játékosát, majd példásan sikeres edzőjét 21 éves korában hívták a magyar válogatott keretbe. 1961-ben a belgrádi Európa Bajnokságon szerepelt először a válogatottban, amit további 69 alkalom követet. 2020-ban „Baja Város Díszpolgára” városi kitüntető címet kapott. Ő volt az egykori Posztós közösség harmadik munkatársa, aki a fél évszázad alatt az 1972-ben díjazott Ternai Máriát, és az 1996-ban szintén díszpolgári címmel kitüntetett B. Mikli Ferencet követte.  Kovács Józsefről elhunytát követően jelent meg a Bajai Honpolgár városi lap 2016. július-augusztusi szám 46-47. oldalán „Ennyi volt, szép volt” címet viselő visszaemlékezés.

Az egykori Posztós minőségi szakosztályok közül nem lehet figyelmen kívül hagyni a vízi motoros szakosztályt. Versenyzőik, szerelőik a hazai élmezőny legjobbjai voltak, akik évtizeden keresztül uralták a hazai és részben a nemzetközi mezőnyt, a 70-es évek közepétől halmozták sikereiket. Remek nemzetközi versenyeket láthattunk tőlük a bajai Duna-parton. Sarkadi Sándor a Posztós kötődésű motorcsónak versenyző látható a következő felvételen. Őt választottam az igen sok, remek motorcsónakos sportoló közül, aki országos bajnoki címek mellett 159,89 km/órával négy évig kategóriájában világcsúcstartó volt. Egy 1986-os világcsúcs kísérlete során nagyon súlyos balesetet szenvedett, hosszú évek szenvedéseit követően épült fel, majd ismét csónakba szállt.

1972. áprilisban néhány munkatárs összefogásával havi 500 példányban vállalati stencilgépen készült a vállalati Pártbizottság lapjaként a 14-16 oldalas „Üzemi Híradó”. Ez volt az alapja öt évvel később, 1977. júniusban a Szabó Ferenc újságíró vezette szerkesztőség nyomdai úton havonta pár filléres térítéssel a csaknem minden dolgozóhoz, nyugdíjashoz eljuttatott, a Posztós családoknak köszönhetően a városban is népszerű 4 oldalas vállalati újság, a „Finomposztó Híradó”. A névváltozását követően megjelenő „Bajatex”, már a vállalat dolgozóinak lapjaként került a dolgozók kezébe. A nyomtatott újságpéldányok lehetőséget adtak arra, hogy havonta információkat kapjanak munkatársaink a vállalati élet fontosabb eseményeiről, a tervekről, az eredményekről, a testületek működéséről. Folyamatosan tájékoztassuk munkatársainkat többek között a szervezeti, nevesítve a vezetői köröket érintő személyi változásokról, az újítási verseny állásáról, a hazai és külföldi üdülési lehetőségeket elnyertekről, a lakáskölcsönök támogatásáról. Jutott hely a törzsgárdatagok, a nyugdíjba vonultak köszöntésére, az elhunytakra is tisztelettel emlékeztünk. Több, mint hetven interjú, múltidézés történt a több, mint 12 év alatt a 151 alkalommal megjelent újságban.                                                                                           

Az 1990. január 1-jével létrejött társaságok nem tartottak igényt tovább a Posztós havilap megjelenésére, így az újság 1989. december hónapban zárta le életútját. Ebben köszöntünk el (Véget ért egy fejezet…) a Vállalati Tanács elnökével és a Szakszervezeti Bizottság titkárával munkatársainktól, megköszönve sok éves partneri együttműködésüket, szebb jövőt, új életet kívánva nekik, családjaiknak! 

Baja, 2020. december   

Horváth Máté

6. AZ AMERIKAI… DUNA KÖTÖTTÁRUGYÁR

Az ipartörténeti munka 4. privatizációval foglalkozó fejezetét a következőkkel zártam: „Munkatársaimnak köszönhetően 1990-ben a vártnál jobban zártuk az évet, kihozták belőle, amit akkor lehetett! Számomra külön öröm, hogy 19 év után így távozhattam a Posztóból! Kegyetlenül nehéz, 47 éves szakmai életutam legnehezebb időszaka volt mögöttem!” Az 1990. január 1-jével létrehozott gazdasági társaságok mindegyike a vártnál jobb évet zárt, így megvolt a remény a biztató folytatásra.” A Posztós társaságokkal pár hónap után, a Postabank bajai fiókvezetői kinevezésemet követően gyakorlatilag megszűnt a kapcsolatom. „Nulláról”, fiókot kellett építeni, ami minden energiámat felemésztette.

Egykori vezetőtársaim, munkatársaim az egyre nehezebb gazdasági, piaci körülmények között több-kevesebb sikerrel tették dolgukat. Előzetes becsléseim szerint a leginkább kritikus évekkel a kötött kelmét gyártó „Iris” Kft-nek, és a konfekcionált termékeket gyártó „Variant” Kft-nek kellett számítania. Ennek ellenére ezzel a két társasággal történtek olyan, korábban nem várt események, melyek 1990. után közel évtizednyi idővel biztosítottak sok száz bajai és térségi embernek nagyon kemény munkával az akkori bajai átlagnál jobb jövedelmeket. Erről olvashattunk a „4. Privatizáció” ipartörténeti anyagban Teleky Zoltánné, Ihos Zsuzsa (ismert Posztós nevén Teleky Zsuzsa) családja, és önmaga történéseit feltáró visszaemlékezésében. A most sorra kerülő „Posztós emlékeimben” második részben a számára is szokatlan, igazi amerikai tőkés világot, a Duna Kötöttárugyár Kft-t, annak működését ismerhetjük meg, ahogy Ő és munkatársai megélték azokat az éveket. Az külön érdekes, hogy rövid időre nekem is közöm volt ehhez a társasághoz, így Teleky Zsuzsa visszaemlékezését saját tapasztalataimmal is ki tudom egészíteni.

A hazai szakmai körökben ismeretlen „Első Magyar Alap” 1993. március 1-én 84,8 millió forint alaptőkével bajai Posztós székhellyel alapította a „Duna Kötöttárugyár Kft”-t, melyhez azt megelőzően létrehozta a bajai társaság tulajdonosaként a brit off-shore cégét, a „Danube Knitwear Ltd.”-t. A társaság 1997. szeptemberig 25,47 millió dollárt ruházott be bajai és romániai textilüzemeikbe. E cégcsoport szervezetét, a magyar és a román társaságok tulajdoni arányait, kapcsolódási pontjait mutatja a következő táblázat.


Erről Teleky Zsuzsa visszaemlékezésében olvashattunk az ipartörténeti sorozat 4. részében. Eszerint az osztrák Warimpex társaság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így Ő további lehetőségeket kutatott fel. Ekkor került látókörébe az amerikai Első Magyar Alap, akik tárgyalásban álltak a hódmezővásárhelyi „Hódiköt” kötöttárugyárral egy jelentős kapacitású üzem létrehozásárára. Az állami vállalat bürokratikus eljárásával szemben a bajai Iris Kft. már nem volt állami vállalat, hanem gazdasági társaság, így könnyebbnek, egyszerűbbnek tűnt az amerikaiaknak Baján megvalósítani a beruházást. Az Első Magyar Alap szakemberei, dr. Róna Péter, Michael. L. Smolens és Farkas János urak megállapodtak az osztrák tulajdonossal, kivásárolták az Iris Kft-t.A Danube Knitwear Ltd. egyike volt az első amerikai kockázati tőketársaság 14 hazai befektetéseinek. Az ismertebbek között található a NABI, a kaposvári buszgyártó, a Pick Szeged Rt., a Mirelite Rt., a MOL, a Richter, a Petőfi Nyomda Rt. Érdemes végig gondolni, mit keresett ebben a kőrben egy bajai kötött kelmét előállító, majd később a konfekcionált termékeket gyártó volt állami vállalatból alig pár éve privatizált két társaság, az Iris és a Variant Kft? 

1990. végén történt távozásomat követően 1991. februárban az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) államigazgatási felügyelet alá vonta a Bajatex állami vagyonkezeléssel foglalkozó részét. A Bajatex privatizációjának előkészítésére vállalati biztost nevezett ki Németh Ferenc textilipari gépészmérnök személyében. Erről az időszakról a volt munkatársam visszaemlékezésében a következőket írja: „A vállalati biztos a vagyon felmérését, védelmét és privatizációs javaslatok előkészítését kapta feladatul. Mint ezt megelőzően a Posztóban évtizedet dolgozó ismertem az előzményeket, a társaságok alapításának körülményeit, feladatomnak tekintettem a termelést és a szolgáltatásokat végző szervezetek tovább élését elősegíteni, támogatni, egyfajta védőernyőt nyújtani, bár a Bajatexnél, mint alapítónál nem álltak rendelkezésre pénzeszközök. Amikor 1993-ban megjelentek az Iris Kft-nél az amerikai befektetők, az Első Magyar Alap képviseletében Róna Péter jelezte szándékát a társaság megvásárlására, illetve jelentős kötő- és konfekcióipar beruházás megvalósítására. Az ÁVÜ szabályzatának megfelelően el kellett készíteni a Bajatex Textilipari Vállalat vagyoni elemeinek komplett értékelését. Ehhez az ÁVÜ által kiválasztott szakértő privatizációs tanácsadó cégekkel kellett szerződni a munkára. A folyamat során a könnyebb értékesíthetőség érdekében a vállalat területét az egyes ingatlanok szerint megbontva, az épületek külön-külön helyrajzi számok szerint kerültek telekkönyvezésre. A Duna Kötöttárugyár létrejöttével sikerült „átmenteni” a meglévő kötőipari és konfekcióipari kultúrát. Mintegy 1500 fő részére nyílt városunkban és a környék falvaiban munkalehetőség. A Bajatex területén így két nagyobb, jelentősebb energiaigényű társaság jött létre: a Bajafil Fonalgyártó Kft. és a Duna Kötöttárugyár Kft. Ezeket a szintén 1990-ben általunk alapított Bajaterm Kft. látta el víz-, gőz energiával, fűtéssel, szennyvizeik, a csatornarendszerek kezelésével, így azok közös tulajdonába került”

Dr. Róna Péter 1942-ben született magyar közgazdász, jogász, üzletember 1956-ban emigrált az USA-ba, ahol egyetemei elvégzését követően ügyvédi irodában, később az amerikai kereskedelmet irányító minisztérium közvetlen külföldi befektetések osztályán, majd a brit bankszektorban dolgozott. Négy éven keresztül a J. Henry Schroders bank elnök-vezérigazgatója, 1990-2004 között a kaposvári NABI buszgyártó cég hazai leányvállalatának elnöke, aki hazai üzleti, majd a politikai életben is szerepet vállalt.

A Népszabadság 1994. július 23-i számában volt olvasható Gál Zsuzsa írása „Nem félnek a jövőtől az Első Magyar Alap részvényesei” címmel, „Újabb 45 millió dollár vár gyors és hatékony befektetésre” alcímmel. Ennek nehezen olvasható ajánló sorait teszem közzé. Ebből „összerakhatók” Grósz Károly miniszterelnöksége és dr. Bartha Ferenc MNB elnök ideje alatt, 1988. nyarán Andrew Sarlós és Soros György felvetésére 1989. őszén a kockázati tőketársaság indulásának körülményei. 

A 26 részvényes között 15 milliós befektetésével az amerikai állampolgárságú Róna Péter is tulajdonrészt szerzett. Ő töltötte be a Róna & Társai Rt. elnök-vezérigazgató pozícióját, aki az Első Magyar Alap tanácsadójaként nagy lendülettel látott hozzá az amerikai pénzek befektetéséhez. Így került sorra első lépcsőben a Danube Knitwear Ltd., azon keresztül a Duna Kötöttárugyár Kft. is. Róna mellett dolgozott a szintén magyar származású Charles Hübner, az Első Magyar Alap vagyonkezelője, aki egyben a bajai üzem kapcsolattartójaként nagy gyakorisággal volt jelen a bajai üzemben, segítve az ott folyó munkát.

Az Első Magyar Alap 15 millió dolláros bajai beruházása az akkori legmodernebb amerikai és nyugat-európai gépparkkal és technológiával az Európai Közösség környezetvédelmi előírásaihoz igazodva 1993. júliusban indult a Bajatex Textilipari Vállalat (volt Finomposztó Vállalat) volt Iris Kft. kötödei üzemében. Teleky Zsuzsa erről is ír visszaemlékezésében:

Az amerikaiak üzleti terve 100 % pamut fonalból magas minőségű, márkás sport ruházati cégeknek, például Levi’s, Nike, Benetton, GAP s.i.t., pólókat gyártsunk bérmunkában. Miután az amerikaiak mindent aláírtak, szembesültek azzal, hogy a megvásárolt géppark minderre alkalmatlan. Megkezdődtek a beruházások. A létszám felét megtartották, a másik felét elküldték azzal az ígérettel, hogy amikor beindul a gyártás visszaveszik a szakembereket. Így is történt. Viszont szükség volt egy konfekcionálásban is jártas csapatra. Farkas Jánossal beajánlottuk, így hamarosan szintén megvásárlásra került a Variant Kft.

1994. március 9.-én volt a cég ünnepélyes átadása, ahol dr. Göncz Árpád köztársasági elnök is részt vett. Így jött létre a Duna Kötöttárugyár Kft. Az amerikai menedzsment mellett engem bíztak meg az amerikai társaság magyar igazgatójának.

A Duna Kötöttárugyár Kft. egyszemélyi alapítója a Yersey szigeten bejegyzett „Danube Knitwear Ltd.” társaság, melynek tulajdonosa az Első Magyar Amerikai Alap, tudomásom szerint ez az amerikaiak egyik nyugdíj alapja volt.

Minden beszerzés, illetve értékesítés az anyavállalaton keresztül történt, melynek alkalmazottai Baján dolgoztak, illetve a kereskedők az USA-ban. Minden üzletet Amerikában kötöttek, Baja bérmunkában dolgozott a Danube Ltd-nek. Az indulás nem volt zökkenőmentes. Személy szerint a feladatom, mint magyar igazgatónak, minden az emberekkel kapcsolatos, valamint a hazai jogrendnek való megfelelés volt.”

Induláskor rajtam kívül több amerikai igazgató is dolgozott a bajai gyárban. A textil méteráru gyártást Berry Mademan, a konfekcionálást John Milton, a pénzügyeket Sibert úr vezette. Igazság az, hogy a legnagyobb „fluktuáció” köztük volt. Egymás után cserélték őket. Emlékezem a legelső „kirúgásra”. A konfekció részleg igazgatóját egy délután, amikor Amerikából Baján járt Smolens úr, behívta az igazgatói irodába, majd pár perc után az ablakból láttuk, hogy két biztonsági őr kíséri ki a portára. A személyes dolgaiért sem mehetett vissza az üzembe, nekünk kellett összeszedni és eljuttatni hozzá. Ez volt az első, utána hozzá szoktunk. Később ide hoztak egy igazgatót, aki intézte a cég szakmai irányítását. Innentől kezdve az Ő feladata volt az elbocsájtás is. Sajnos a magyar munkaerőé az enyém. A munkaerő biztosítása is a mi feladatunk volt. Ez úgy történt, hogy egy hétre elosztva megkaptuk az igényt és azt kellett biztosítani. Amerikából hoztak egy gyakorlati ügyességi tesztet, ez volt a belépő. Nem kértek képzett varrónőket, hiszen Amerikában ez egy betanítható szakma volt. Először az oktatókat tanították be, majd azt követően azok a gépi munkásokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindent megkaptak a dolgozók. Az akkori bajai átlagbér dupláját fizettük. A környező falvakból a költségek felszámolása nélkül szállítottuk be az embereket. A Volánnak külön flottái hozták a három, illetve a folyamatos munkarendbe dolgozókat. Közben a teljes technológiai gépparkot kicserélték. Amikor az amerikai kollégák ide jöttek, megdöbbenve látták, hogy a magyarok mennyi mindenhez értenek. Úgy a gyártáshoz, mint a gyártásirányításhoz. Természetes akkoriban az induláskor, mindent kézzel papíron számoltunk ki. Amikor Márton Mari precízen kiszámolta nekik napra, hétre, hónapra lebontva a kapacitást, a gyártás anyag igényét, nem akarták elhinni. Akkor már Amerikában mindez számítógépes technikai háttérrel, programokkal történt. Mi akkor még számítógépet hallomásból ismertünk. Innentől kezdve idehoztak Amerikából számítógépeket, programozókat, mi is felvehettünk informatikus szakembereket, így került a céghez Maros Zoltán, és Gugán Ágnes. Ezzel megkezdődött a teljes folyamat gépesítése. Nem volt egyszerű. Kidolgozták a jelentésadás rendszerét, amiből naprakészen láthatták a gyártási tervek végrehajtását.”

Az Új Magyarország 1994. március 10-i számában az „Amerikai álom – bajai valóság négyszeres termelékenység” címet viselő cikkében a következőket írja: „Göncz Árpád köztársasági elnök avatta föl tegnap Baján a Duna Kötöttárugyárat. A külföldi tulajdonban lévő üzem az elmúlt fél évben hatszáz új munkahelyet teremtett, és a tervek szerint az év végére az alkalmazottak létszáma már ezerre emelkedik… A vállalkozás gondolata két amerikai üzletember fejében született meg: Michael Smolens és Phillip Lighty választása a csaknem százéves textilgyártó hagyományokkal büszkélkedő Bajára esett. Elképzelésük megvalósításához hat fős menedzsmentet hoztak létre. A zömében fiatal vezetők szakmai tudásában garanciát láttak arra, hogy a befektetés sikeres lesz, s a legnagyobb multinacionális vállalatok választják majd beszerzési forrásuknak a Duna Kötöttárugyárat…” A felvételen üzemlátogatáson a köztársasági elnök úr. Balról Éber András polgármester, dr. Göncz Árpád és Éber András között szemben Nagy András országgyűlési képviselő és dr. Róna Péter látható.

 

A testméretű körkötött kelmegyártás minőségi feltételeit biztosító üzem mellett szükség volt varrodára is, melyre egyrészt, az akkor már felszámolási státuszban volt Posztós Variant Kft. szakemberei mellé az amerikaiak a romániai Lugoson is felvásároltak egy varrodát. A bajai textilgyár ezzel a legnagyobb hazai textilipari céggé vált, Európában a legnagyobb öt közé tartozott a tiszta pamutból készített szabadidő-ruházat kategóriában.

A pólógyártási technológia főbb folyamatairól a következőkben néhány üzemi felvételt teszek közzé. 

Az első évekről a Világgazdaság 1997. december 3-i „Újabb beruházást tervez a Danube Knitwear” cikkben a következő adatsort közölte.

A Duna Kötöttárugyár Kft. főbb adatai
 1993 1994 1995 1996 1997. szept.
Összes beruházás (ezer dollár)9.6854.5924.2384.2154.725
Export (ezer dollár)7367.80524.13125.31820.117
Létszám (fő)4136881.2651.3532.062*
*A romániai alkalmazottakkal együtt                                                                                                                                  Forrás: Danube Knitwear Ltd.

A táblázatot kiegészítem a további évek export bevételeivel, megjegyezve, hogy csaknem minden bevétel konvertibilis elszámolású piacokról származott. A hazai boltokban forgalmazott bajai gyártású világmárkák pólói a márkák kereskedőházain keresztül érkeztek vissza hazánkba. Az 1997-ben szereplő 20.117 ezer dollár exportbevétel az év végére elérte a 33,9 millió dollárt, majd 1998-ban rekordot döntve, 49,3 millió dollár exporttal zárták az évet. Az összes foglalkoztatottra vonatkozóan a Magyar Hírlap 1999. június 9.-i számában „Kötött sikeráru, csoda történt Baján” címet viselő cikkben olvasható továbbá: „ma Baján 1.700, Romániában pedig 1.300 embernek adnak munkát”

A naponta 20 tonna testátmérőjű körkötött kelmét gyártó technológiai sorhoz, a varrodához, a raktározáshoz Baján 25 ezer m2, azaz kettő és fél hektár üzemcsarnoki terület, kapcsolódó víz-, gőz-, gáz-, áram, fűtés infrastruktúra, szállítási kapacitás állt rendelkezésre.  A romániai és a bajai varrodákban napi 26 ezer póló készült. A testátmérőjű körkötött technológia a gyártási költségekben jelentett megtakarítást. Olyan átmérőjű kelme került a szabászatra, amelynek szélessége a kikészítés után megfelelt a vevő által meghatározott S, M, L, XL, XXL pólók szélességének, így az oldalakat nem kellett szabni és összevarrni sem. Ezek eredményeként minimális hulladék keletkezett.

Megpróbálom érzékeltetni, mekkora tömeget jelentett ez a volumen. A Posztósok még emlékeznek a több, mint száz szövőgépnek helyt adó, ma a Mogyi Kft, tulajdonában a Bajcsy-Zsilinszky út mellett, a volt lőtérrel szemben lévő, egy légtérrel rendelkező, kb. 5 méter belmagasságú üzemcsarnokra. Volt alkalmam ott látni, ahogy az emelővillás targoncák által mozgatott nagy papírdobozokban a mennyezetig betárolva 3 millió póló fért el. 

 

 

 

 

 

 

Az üzem jellemzően mintákkal, színes figurákkal több szín felhasználásával nagy tételben gyártott gyermek pólókat is. A mintákban lévő színek száma határozta meg, hány alkalommal kellett az un. „szitanyomó” gépekre tenni a pólókat. Annak idején nagy sláger volt a gyermekek körében a Pokémon figurákkal ellátott termékek viselése, így a pólók is topon voltak. Érintett voltam én is, mint vásárló. A bajai piacon a kétszínnyomással készült kínai gyermekpóló akkor 150-200 forintba került, míg a Dunakötött által gyártott négy-öt színből álló, a távol-keletinél vastagabb fonal felhasználásával, sűrűbb kötéssel gyártott póló alig haladta meg a 300 forintot. Az akkori nem Dunakötöttes termék két-három mosást követően színét vesztette, míg a bajai termék évekkel később is színtartó volt, nem nyúlt meg, nem szakadt. A bajaiak emlékezhetnek, a gyárban dolgozók alkalmanként élhettek az igényes, pólókat forgalmazó világcégek számára (11 ilyen volt a bajai üzem vásárlói között) gyártott, a minőségi igényeit kevésbé kielégítő, apróbb hibákat tartalmazó (pl. szitanyomási színprobléma, rossz helyen elhelyezett szitázott, illetve hímzett márkanév) termékek kedvezményekkel történő vásárlási lehetőségekről. Valószínűsítem, nem vagyok egyedül, aki húsz év elteltével is rendelkezik még jó állapotban lévő minőségi bajai, pl. Nike termék nyakcímkét kivágott pólókkal. Igen, a Baján gyártott minőség kiváló volt!

Lugoson, majd később Temesváron is a Baján elkészült kelme szabása, varrása folyt több száz szakember bevonásával. Romániában jellemzően sok tízezres szériákat készítették. Amennyiben nyomott mintára volt szükség, vissza kellet vinni Bajára a varrások után a pólókat, mert a speciális, több szín nyomására alkalmas gépek az azokat kezelni tudó szakemberek csak itt álltak rendelkezésre.

 

Mint az korábban olvasható az Első Magyar Alap mielőtt a bajai fejlesztésbe kezdett volna, egy brit adóparadicsomban off-shore céget hozott létre. A Danube Knitwear Ltd. szerezte be – jellemzően ázsiai, távol-keleti gyártóktól – egy osztrák cégen keresztül a kötéshez szükséges fonalakat. Ugyanakkor ugyanez a cég értékesítette a késztermékeket. Ebből adódóan nem történt más, mint ami ma is jellemző a hazai tőkeerős, sok embert foglalkoztató külföldi beruházások hazai jelenlétében. A magyar munka valójában mindegy, hogy autóösszeszerelés, vagy pólók gyártása során merül fel, az bérmunka! Nagyvonalúan a bérköltség, az üzem fenntartási, működési, szállítási költségek, az ezekhez kapcsolódó adók a bérmunkát végzők költségeit jelentik. Az anyagbeszerzéssel kapcsolatban felmerülő, továbbá az értékesítéshez kapcsolódó kiadások, adók az alapító „anya” céget terhelik. Ennek vannak előnyei és hátrányai egyaránt. Igazi „szépségeivel” akkor ismerkedhet meg az ember, ha bekerül egy ilyen üzembe és van módja átlátni az ottani folyamatokat is.

A Magyar Hírlap 1995. június 9-i számában Szakonyi Péter a „Kötött sikeráru Baján csoda történt” cikkben többek között a következőket írja: „Néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy európai gyártó versenyre keljen a távol-keleti textiliparral, az pedig, hogy a versenytárs egy magyar üzem legyen, már a csoda határát súrolta volna. A Danube Knitwear vállalatcsoport azt bizonyította be, hogy a közép-európai munkaerő, az amerikai menedzsment és a technológia keveréke együttesen csodákra képes… A hazai privatizáció egyik különleges példánya lehetne a bajai központtal indult kötöttárugyár története. A valamikor szebb napokat megért textilipar egyik halódó „óriása” a csőd helyett új életre kelt… A bajai gyár reneszánsza a termelési hagyományokból a még viszonylag olcsó és magasan képzett munkaerőből és a jó üzletpolitikából ered – emelte ki Farkas János humánpolitikai igazgató, aki egyébként a cég egyik alapítója… Az elmúlt években az amerikai vezetők fokozatosan adták át helyüket a magyaroknak, a 63 éves Pilgrim mellett a cég operatív irányítója például egy 29 éves magyar menedzser, és a romániai gyárakban is már helyi szakemberekkel dolgoznak…”

 

Ismét Teleky Zsuzsát idézem: 

„A cég vezetése fiatalokból állt. Barta Juliához tartozott több terület, így vezette a konfekciót, irányította a vevőkkel való kapcsolat tartást, Ő állt a gyártásirányítás élén. Fiatal nyelvet beszélő kollégák dolgoztak mellette, legtöbbjükkel a mai napig tartja a kapcsolatot. Itt dolgozott Weidinger Krisztián, aki később a termelést irányította. Paluska Zsolt akinek szintén a termelés területén volt feladata. Csibriné Bálint Éva vezette a kötödét, Steiner Katalin a festöde-kikészítőt. A termelésben dolgozó csapat többsége egykori Posztós kollégákból állt.”

Ő az a 29 éves fiatal magyar menedzser, aki Magyar Hírlap 1995. június 9-i számában Szakonyi Péter írásában nincs nevesítve. Weindinger Krisztiánt a szerb háború kitörése előtt édesapja Magyarországra hozta. Krisztiánt angol-szerb nyelvtudásával akkor vettem fel a Postabankba, amikor az amerikai befektetés még gondolati szinten sem merült fel. Az a szándék vezérelt, hogy a déli háború következményeként igen jelentős volt Baján és térségében a banki ügyfelek között is a szerbek száma. A külföldön dolgozó családtagok, azok pénzügyeinek kezelése kívánt nyelveket beszélő munkatársakat. Krisztán belépésével az anyanyelvi szintű szerb-horvát és angol nyelvi kommunikáció, a szimpatikus, közvetlen tárgyalási stílus megtette hatását, megjelentek a fiókban a szerbiai ügyfelek, azok nyugaton dolgozó családtagjaik, sorra nyitották számláikat, váltották át forintra konvertibilis valutájukat.

Az amerikai menedzsmenthez is eljutott a Postabank híre, beindult az üzlet, sorra nyitottak bankszámlákat az amerikai menedzsment tagjai, akik minden esetben Krisztiánt keresték! Egy alkalommal amerikai vezetővel történt beszélgetése után feltettem a kérdést Krisztiánnak: mikor várható, hogy „megkörnyékeznek”, és állást ajánlanak Neked? Túl fiatal, kevés tapasztalattal rendelkező vagyok, nem látok ilyen veszélyt volt a válasza. Múltak a hónapok, bekövetkezett, amit érzékeltem, Krisztián az amerikai menedzsment mögött kiépült angol nyelvet jól beszélő második vonalbeli szakemberek közé került. 2000. elején a tulajdonosok a társaság végét prognosztizálva hazaküldték az amerikaiakat, és átvette a termelésirányítást a magyar menedzsment, annak élén Weindinger Krisztiánnal.

Én is több amerikait ismertem. Miután 1999. június végén kezdeményezésemre szerződést bontottam a Princz Gábort követően a dr. Auth Henrik vezette Postabankkal, új munkába kezdtem. Családi magáncégben üzletviteli tanácsadással foglalkoztam. 2000. május 1-jével minimális tulajdoni résszel alapítója, első ügyvezetője lettem a Felső-Bácskai Térség- és Gazdaságfejlesztési (FEBTEGA) Kft-nek. Uniós fejlesztési programokon dolgoztunk, pályázatokat készítettünk. Versenyre kényszerítettünk három bácskai járás (bajai, bácsalmási, jánoshalmi) 37 településeinek számlavezetésére, pénzeik kezelésére az addig OTP uralta önkormányzatokat, és azok intézményei, munkatársai számára komplett szolgáltatások nyújtásával más kereskedelmi bankokat is. Megállapodtam a polgármesterekkel, hogy a nyertes 3 év banki költségeik megtakarításának első évre eső részének felét – több millió forintot – sikerdíjként az újonnan alakult Kft. működésének finanszírozására átadják. Úgy döntöttek, hogy mégsem teszik ezt! Én pedig úgy döntöttem, hogy ott hagyom ezt a „csapatot”!

Ezekben a napokban érkezett megkeresés számomra, miszerint Róna Péter úr szeretne velem találkozni. Posztós és bankos múltamra hivatkozva tervezi, hogy munkatársa legyek az amerikai cégben. Előző évi, 1999-es mérlegbeszámolót kértem, majd létrejött a találkozó. Meghallgatta véleményem a társaság gazdasági helyzetéről, melynek lényege: a Duna Kötöttárugyár Kft. csőd előtti állapotban van! Igen, tisztában vagyok vele, volt a válasza. Ennek ellenére kérem, gondolja végig, a társaság gazdasági igazgatójaként azzal számolok, hogy tapasztalataira, kapcsolataira építve el tudjuk kerülni a felszámolást, addig működtetni a társaságot, amíg azt el tudom adni egy szakmai befektetőnek. Olyannak, aki jó minőségű fonalat gyárt, vásároltunk is tőle, aki szeretne Uniós országban textil üzemet működtetni. Elvállaltam azzal a feltétellel, amennyiben nem realizálódik a tervezett ügylet, és/vagy a felszámolás realitássá válik, azonnal kérem a felmentésemet. Indokként elmondtam, semmiképpen nem kívánom a bajai környezetben egykori munkatársaim százainak elbocsájtójaként zárni a helyhez kötött múltamat.

2000.november 15-vel kezdtem el gazdasági igazgatóként dolgozni a Duna Kötöttárú Kft-ben.

Teleky Zsuzsa a múltidézést így folytatta:

Én azon kívül, hogy ügyvezető voltam közvetlen hozzám tartozott a HR. Az induláshoz még egy momentum. Megtudták az amerikaiak, hogy a cégnél működött szakszervezet. Behívtak és közölték velem, hogy egy hetet kapok, hogy hivatalosan megszüntessem a szakszervezetet, mert a partner cégeknek az volt a kikötése, hogy csak olyan céggel dolgoznak, ahol nincs Kollektív Szerződés. Nekem ezt el kellett fogadtatnom a Textilipari Dolgozók Szakszervezetével (TDSZ), még szerencse, hogy jó kapcsolatot ápoltam velük. Minden egyes szakszervezeti tagot írásban ki kellett léptetnem.

Munkatársaimmal mi biztosítottuk a szakembereket igényelt munkakörre. Időnként a szakmai tudást háttérbe szorította az angol nyelvtudás hiánya. A nyelv nem ismerete sok problémát szült, nekem is. Azzal ők nem törődtek, hogy nem tudsz angolul, mondták a magukét. Nem felejtem el, minden reggel azzal kezdődött a nap, hogy velem az éppen aktuális amerikai igazgató végig járta az üzemeket, és csak rámutatott az emberekre, legyen az varrónő vagy művezető, és közölte, hogy 10 órakor nem akarja látni a cégnél. Nem indokolta egyszerűen kirúgta!

Egy-két érdekesség: mikor elmondták, hogy egy-egy terméknek mennyi a varrási normája, nem akartuk elhinni. Azt gondoltuk, hogy ezek nem normálisak, ez lehetetlen. Bizonyították, hogy megfelelő munkaszervezéssel, műveleti bontással ezt pillanatokon belül a magyar betanított varrónő is teljesíteni tudta. Igaz, ami igaz, sokat lehetett tanulni tőlük. Érdekességként néhány szám, amikor teljes kapacitással mentünk. Baján kb. 1.700 fő dolgozott, majd kb. ezer emberel létrehoztuk Romániában Lugoson és Temesváron is az üzemeket. Évente 4.000 tonna fonalat dolgoztunk fel, 1.200 tucat pólót állítottunk elő naponta.

A gyártás minőségét a megrendelő cég minőségellenőrei a helyszínen ellenőrizték, kiszállítás előtt az átvételt is ők biztosították.

Budapesten volt egy irodánk, egy villa a Bajza utcában. Ott egy-két „ifjú titán” vezető dolgozott, heti egy két napot töltve Baján, főként a pénzügyek terén.”

A Dunakötött-ben elképesztő dolgokkal találkoztam! Nem voltam egyedül ezzel, mert előttem már minden más vezetői területen dolgozó amerikait hazaküldtek. Én nem találkoztam amerikai elődömmel, csak azokkal a fiatalokkal, akik a társaság pénzügyeit bonyolították a bajai gyárban és a fővárosi irodában. Róna Péterrel több finanszírozó bank első vonalbeli finanszírozással foglalkozó vezetőit kerestük fel, Ő bemutatott, ismertette terveit. Ezt követően a pénzintézetekkel való kapcsolattartás munkatársaimra és rám hárult, a könyvvizsgáló céggel együtt.

Megkezdtük a takarékoskodást, a készletek leépítését. Első döntésemmel rögtön „népszerű lettem”, miután az alig pár hónappal odaérkezésem előtt az amerikaiak által vásárolt (távozásukat követően a helyükbe lépő magyar vezetők használták) 10 db. összesen 100 milliós beszerzési értékű új Volvo személygépkocsikat értékesítettük. Egyedül Farkas János vezérigazgató autója maradt meg, mindenki más a garázsokban tárolt személyautókat használhatta, így elsőként ültem át az addig magyar pénzügyes által használt Rover személygépkocsiba.

Hihetetlen volt tapasztalni, miként kezelte az amerikai menedzsment a társaság vagyonát, az emberek munkaerejét. Nem sorolom fel, miként képződhetett pár év alatt 3 millió kész, márkajelekkel ellátott póló készlet, amit szinte lehetetlen volt a márkák csaknem az egész világra kiterjedt védelme miatt értékesíteni akár európai, akár amerikai biztosan fizető piacokra. Jól mutatja milyen nagy verseny volt a bajai gyár és az európai, távol-keleti gyártók között, a Nike-nál például az 51 beszállító cég közül pár év alatt az ötödik helyre tornázta fel magát a bajai gyár. Ezt a „felépített” kitűnő pozíciót hagyták erodálni.

„Azt is „kibírta” a társaság, hogy Budapesten a Bajza utcában néhány ember kiszolgálására 800 m2-es villát béreltek évi kb. 45 millió forint költséggel.

Odakerülésemkor egykori munkatársaimtól sok információt kaptam az „amerikás üzlet- és életvitelre” vonatkozóan. Ezek egyikét sem tudták megerősíteni írásos anyaggal, hiába kerestem belső ellenőrzési jegyzőkönyveket, nem voltak. Hét év alatt nem készült semmilyen kontroll, vizsgálat. Ez nem jelenti azt, hogy nem születhettek hiányosságok feltárását követő intézkedések.

2001.nyár végén megérkeztek Róna Péter úr által korábban jelzett vevőjelölt emberei. Az indiai szakemberek heteken át mindent átnéztek Baján és Romániában egyaránt. „Gyártottuk” a kért kimutatásokat, majd hazamentek. Novemberben megjött az indiai vevőjelölt embereivel és folytak tárgyalások a magyar tulajdonosok képviselőivel. Ennek „záróakkordjára” a bajai Véndió étterembe került sor, ahol több más magyar vezetőtársammal együtt én is jelen lehettem. A programot Róna Péter vezette, amely másfél óra után lezárult. Az indiai a technológiai gépekre, eszközökre, bizonyos készletekre mondott vételárat, amit Róna Úr nem fogadott el. Megjegyzem, a nagy üzemcsarnokok nem kerültek amerikai tulajdonba, azokat bérelték. Kisebb, kiszolgáló épületek viszont igen. Az energetikai szolgáltató Bajaterm Kft-t, annak eszközei, ingatlanjai 180 millió forint vételár fejében a Bajafil fonalgyártó társasághoz kerültek. Így ingatlanok nem képezték az adás-vétel tárgyát. Nem tudtak megegyezni, az indiai azzal zárta a megbeszélést miután az utolsó ajánlatát is elutasította Róna Péter, hogy Uram, fél év múlva visszajövök, és a felszámolásban viszek mindent a jelenlegi ajánlatom töredékéért!

Ezt követően éltem Róna úr ígéretével, kértem felmentésemet. Azzal járult hozzá, hogy zárjam le a 2001-es évet, és várjam meg az éppen katonai képzési időszakát töltő gazdasági végzettségű fiatalember visszatérését, így 2002. február 28-val távoztam a Duna Kötöttárugyár Kft-től.

2003-tól a Városházán dolgoztam Széll Péter polgármester mellett gazdaságfejlesztési főtanácsadóként, amikor az indiai befektető megjelent, és tárgyalásokat kezdeményezett a Duna Kötöttárugyár Kft. felszámolása kapcsán arról, hogy Baja városa milyen támogatást, kedvezményeket tud adni arra az esetre, ha Ő a felszámolótól megvásárolja az üzemet? Nem emlékezem a pontos dátumra, csak arra, hogy polgármester úr hívott, menjek hozzá váratlanul vendége érkezett. Mindketten meglepődtünk, amikor beléptem a szobába és megláttam azt az indiai embert, aki 2001. novemberben nem tudott megegyezni Róna Péterrel a felszámolás előtt álló textilgyár további sorsáról. A beszélgetés során az indiai az üzem újraindítása kapcsán adókedvezményeket, pontosabban helyi adófizetés több évre történő szüneteltetését és az alkalmazott dolgozóknak bértámogatásában kért segítséget a várostól, azzal az indokkal, hogy közel sem tud olyan jövedelmeket biztosítani, mint, amit az amerikai fizetett. Az utóbbi kérdésre gyorsan megkapta a választ, a város nem tud ilyen forrást előteremteni, és nem is kíván az üzleti világ ügyeiben semmilyen közvetlen anyagi segítséget adni sem a már Baján élő és dolgozó vállalkozóknak, sem az új befektetőknek. Az indiainak írt válasz e-mailt, mielőtt hivatalos fordításra leadtam volna megtaláltam őrzött anyagaim között, most közzéteszem:

„Sharad Kumar Saraf

Managing Director

Technocraft Industries (India) Ltd.

e-mail: sksaraf@technocraftgroup.com

Tisztelt Uram!

Örömünkre szolgál, hogy a közel évszázados hagyományokkal, szakmai kultúrával rendelkező bajai textiliparban, az itt élő szakemberekben lehetőséget lát arra, hogy a Duna Kötöttárugyár felszámolását követően újraindítja városunkban a textilgyártást.

Mint Ön is tudja hazánk egy éven belül az Európai Unió tagja lesz. Ez nem teszi lehetővé, hogy az uniós előírásoktól eltérő kedvezményeket adjunk a befektetőknek.

Városunk a cégek nettó árbevételének 2%-át kitevő iparűzési adóból – a következő táblázatban felsorolt adókedvezményeket – tudja biztosítani maximum 2007-ig, amennyiben a beruházás az idei évben megkezdődik.

Baja város helyi adó kedvezménye beruházók részére
 15%20 %25 %50%75%100%
alapIpari ParkalapIpari ParkalapIpari ParkalapIpari ParkalapIpari ParkalapIpari Park
kedvezményezett év 203033430303
tárgyi eszköz beruházás (MFt)50010000100100250250050001.000
állományi létszám növekmény (fő)150002510502003000

A felszámolás alatt lévő gyár nem az Ipari Park területén van, így az „alap” kedvezményekkel lehet számolni.

Megyei önkormányzattól jelenleg nem számíthat támogatásra!

Az állami támogatások, kedvezmények a különböző szaktárcák, intézmények internetes honlapjain folyamatosan megjelenő – zömében unió konform – pályázati felhívásokban kerülnek kiírásra. Ezek közül kiemelem a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium (FMM) munkahelyteremtő beruházások támogatására kiírt pályázatát, melyre 2003. szeptember 30-ig lehet vissza nem térítendő formában támogatást igényelni új munkahelyenként legfeljebb 1 millió Ft-ot. Erre az összegre vetítve további, maximum 200-200 ezer Ft kiegészítő támogatásra lehet például pályázni nyilvántartott munkanélküliek foglalkoztatására (részletes feltételek a www.fmm.gov.hu internetes oldalon találhatók).

Üdvözlettel: Széll Péter polgármester”

Teleky Zsuzsa visszaemlékezésének következő része:

„A bajai társaság folyamatosan nyereségesen gazdálkodott, hiszen bérmunkában teljes kapacitással dolgoztunk. Abban az időben a gyenge forint nagyban segítette a gazdaságosságot, hiszen a teljes termelés konvertibilis exportpiacokra került. 2000-ben kezdődtek a gondok, belépett Kína, India az olcsó, és egyre jobb minőségű termékeivel. A magyar bérek egyre kevésbé voltak versenyképesek. A partnerek az árakat, folyamatosan szorították vissza, ugyanakkor a minőséget tartani kellett. Az egyre csökkenő árbevételt nem bírták a költségek követni. Egyre kevesebbet láttunk bele az anyavállalat dolgaiba. A gyanús számunkra az volt, hogy több vevő szinte felére csökkentette a vételárakat, amit az amerikai kollégák elfogadtak, ebben nekünk nem volt beleszólásunk. Egymás után távoztak az amerikai vezetők. Rónáék sem értették, vagy lehet, hogy „igen”, hogy mi történik. 2002 évre már az adókat sem tudtuk fizetni, így 2002. július 1-vel a NAV megindította ellenünk a felszámolást”.

 

„2001 év nyarától már az anyacég vezérigazgatója is magyar volt. Farkas Jánost nevezték ki vezérigazgatónak, és Rónáék küldtek ide „tanácsadót”. Közben a pénzügyi vezetők is változtak. Szintén elment az amerikai pénzügyi vezető, Őt Horvát Máté váltotta, majd később őt is Kószó László.

Azt vettük észre, hogy a felszámolásra egyedül maradtunk. Kijelöltek egy felszámolót Kecskemétről, aki két hónap ittléte után visszaadta a céget azzal az indokkal, hogy számra átláthatatlan a folyamat. Tőle vette át Kószó László a felszámoló státuszát. Egy-két érdekesség: 2001-ben, amikor már látható volt, hogy nagyon nagy a baj, megkísérelték a céget még „lábon eladni”. Az érdeklődők közül a legkomolyabb egy indiai társaság volt, de Rónáék, a „magyar alap” nem tudott megegyezni az árban. Ezt máig sem értem, hiszen a felszámolás alatt a teljes gépparkot ez az indiai vette meg a felszámolás szabályainak megfelelően, töredék áron. A felszámolás eltartott 2007- 2008-ig, Kószó László is otthagyta 2006-ban, végül a kecskeméti cég fejezte be. Arra a mai napig büszke vagyok, hogy kivétel nélkül minden dolgozó megkapta azt az összeget, ami járt neki.

Összegezve: kilenc éven keresztül munkát adtunk kb. 1.700 magyar és 1.000 román családnak. Mindez nem történt volna meg, ha 1987 nyarán az akkori Posztós vezetés nem hozza meg a szakmában egyedülállóan azokat a döntéseket, amelyeket akkor mi meghoztunk!

Baja, 2020. április.

Teleky Zoltánné Ihos Zsuzsa”

 

2002. augusztus 1-i számában a Népszabadság „Megszűnik a Duna Kötöttárugyár? cikk arról ír, hogy a Bács-Kiskun Megyei Munkaügyi Központ megerősítette a felszámolótól kapott levél alapján, hogy „2002 szeptembere és decembere között várhatóan 990 dolgozót bocsájtanak el a cégtől”.

A Napi Gazdaság 2004. január 29-i számában megjelent „Eladó a Duna Kötöttárugyár bajai telephelye” cikket teszem közzé a nagy üzemcsarnokokról készült 2019-es drón felvétellel együtt.

 

 

 

 

 

A Napi Gazdaság 2004. október 7-i számában arról tájékoztat, hogy „Még van értékesíthető vagyona a Duna Kötöttárugyárnak”. A cikkben többek között olvasható, hogy a Mogyi Kft. megvásárolta az előző felvételen látható nagy üzemcsarnokokat. Az amerikaiak által használt üzemcsarnokok közül a 2401 m2-es kötödei egy szintes, a volt szitanyomó és készáruraktár szintén egy szintes 9.416 m2-es, és a kikészítő-festödei két szintes 6.056 m2-es, üzemcsarnokok összes területe 17.873 m2, az azokhoz tartozó 15.058 m2 ingatlanrész, a földterület a Mogyi Kft. tulajdonába került. Az 1930-as években épült, azóta több funkciót betöltő négy szintes épület, a Dunakötött varroda összesen 6.603 m2-es üzemcsarnoka az elmúlt években lebontásra került.

A felszámoló által még fennálló 237,1 milliós irányáru eladásra kínált vagyonelemek között megtalálható a kötöttárugyárnak is energiát biztosító Bajaterm Kft. 100 százalékos üzletrésze ingatlanokkal együtt. Egyéb berendezéseket is felsorol a cikk, melyben román, török és indiai cégek is vásároltak textilipari gépeket, itt olvasható, hogy Indiában már megindult a bajai gépekkel a termelés.

Megtudtam, hogy az indiai befektető a polgármesteri látogatása előtt tett már lépéseket, kezdeményezte a felszámolónál a textilgyár néhány hónapra történő bérbeadását, amely ismereteim szerint azért nem valósult meg, mert nem jelentkeztek oda megfelelő számban szakemberek. Ezt követően az indiai megállapodott a felszámolóval, majd a Baján működött textilgépek jelentős részét Posztós szakemberekkel leszereltette, kivitte Indiába, ahol felállították, üzembe helyezték bajai munkatársaink.

Az is látszik húsz évvel az utolsó termelőtevékenységet végző társaság leállását követően, hogy az igazán régi épületek mai maradványai miként csúfítják a város dunai kikötő melletti területét.

Ezzel zárult le 2002. nyarán kilencéves működést követően az amerikai befektetés.

Mielőtt az gondolná az olvasó, hogy a felsoroltak, és a 15 hónapos ott létem alatt tapasztaltak bármennyire is érdemi hatással lettek volna a társaság működésére kijelentem, nem ezek miatt került felszámolás közelébe majd kilenc évet követően a Duna Kötöttárugyár Kft. A „miértre” felsorolok néhány tényt:

2001. március 9-i „Egy számmal kisebb lesz” címet viselő cikkében számolt be a Világgazdaság arról, hogy egyetlen amerikai vevőnél a korábban kelendő zsebes pólók iránti kereslet erősen visszaesett, így 10 millió dollár árbevételtől esett el a társaság, melynek következményeként 39,1 millió dollár bevétellel zárta az 1999-es évet. 2000-ben 38,7 majd egy évre rá 2001-ben már csak 24,6 millió dollár bevételt tudtak realizálni, ami öt évvel azelőtti értékesítési szint volt. Ez már 2000-ben jelezte a piaci hiányosságokat, így kerülhettek hazaküldésre az amerikai menedzsment tagjai, ezt tapasztaltam én is, amikor Róna úrral először találkoztam. A társaság intézkedései láthatók voltak a létszám alakulásában. Egy év alatt közel hatszáz fővel 1.780-ra csökkent a cégcsoport foglalkoztatottjai száma.

Az egyre erősödő piaci versenyben megjelentek a hatalmas kötödei kapacitású távol-keleti cégek, akik saját bázisú fonodáikban „ontották” a magas minőségű kelméket, a piacszerzés érdekében akár veszteséggel is szállítottak vevőiknek.

Bonyolította a helyzetet, hogy a versenyben „piaci szereplővé váltak” a késleltetett fizetési módok, melyeket „színezett” az is, hogy a szezon végén eladatlan árut visszaszállították a gyártónak. Mindezek következményeként előkelő helyre kerültek a finanszírozási kérdések is.

Az uniós környezetvédelmi előírások szigorítása következményeként a festési eljárás során naponta csaknem 3 ezer köbméter vizet felhasználó bajai üzemnek 800 millió forintos befektetést igénylő saját szennyvíztisztító építését írta elő a Környezetvédelmi Felügyelőség.

Ezek a tényezők külön-külön is gondot jelentettek volna bármilyen vezetésnek. Ami nehezen képzelhető el, hogy ezeket a külső veszélyeket ne ismerje fel évekkel korábban a világpiacon szerepet játszó vezetői csapat. A társaságnál eltöltött időm elegendő volt arra, hogy érzékeljem milyen válaszokat lehetett volna adni időben, ahhoz, hogy irányváltást kezdeményezzenek, akiknek ez volt a feladatuk. Farkas János vezetésével felálló, azt megelőzően a második vonalban dolgozó szakemberekkel az amerikaiak korábbi hazaküldésével menthető lehetett volna a Duna Kötöttárugyár Kft. Farkas János több alkalommal kezdeményezett jövőt felmutató összejöveteleket, ahol prioritások is megfogalmazásra kerültek. Így többek között az egy telephely kisebb kapacitással, nagyobb piaci jelenléttel, a minőségi gyártás előtérbe helyezésével, a gyártási idő csökkentésével, költségtakarékossággal esélyt adhatott volna a tovább élésre.

Ennek felismerése későn érkezett, másrészt úgy érzem az amerikai tulajdonosokat nem motiválta már semmi. Ők olyan környezetben „szocializálódtak”, ahol a befektetett tőkének a szakágazatban megfelelő időn belül meg kell térülnie. Ez nagy valószínűséggel megtörtént. Ebből arra következtethettem, hogy a beszerzett korszerű gépek az alapítók könyveiben korábban „leírásra” kerülhettek, így már csak az volt a kérdés, mikor és hogyan „vonulnak ki” Bajáról. 18 évvel ezelőtt nem értettem, miért nem fogadták el az indiai befektető gépekre vonatkozó vételi ajánlatát, holott tisztában voltak vele a felszámolás nem megoldás!

A felsorolt tényezők, az azokat érintő döntések mögött véleményem szerint lényeges volt, hogy a befektető Első Magyar Alap emberei nem szakmai befektetők voltak, hanem pénzügyiek. Az pedig nálam már akkor a gazdasági, üzleti „horror” kategóriájába tartozott volna, amennyiben az indiai befektető Baján tovább működteti az amerikaiak által hátrahagyott üzemet. Feltételezéseimre a Posztóról szóló ipartörténeti sorozat ezt követő utolsó részében próbálok választ adni!

Ezen túl vagyunk, értékeljük ahogy volt, és működött ez az amerikai befektetés!

Teleky Zsuzsa visszaemlékezésének utolsó mondatát idézem ehhez: „Mindez nem történt volna meg, ha 1987 nyarán az akkori Posztós vezetés nem hozza meg a szakmában egyedülállóan azokat a döntéseket, amelyeket akkor meghoztunk!”

Baja, 2020. december Horváth Máté

7. A VÉGJÁTÉK…

mégsem 93… „csak 90”!

Ipartörténet munkám előző, 6. „Az amerikai…. Duna kötöttárugyár” részét ezzel zártam: „Ezen túl vagyunk, értékeljük, ahogy volt, és működött ez az amerikai befektetés!”

Ahhoz, hogy a hazai textil ágazat egyik jelentős csoportját, annak a gazdaságban betöltött szerepét megismerjük érdemes kitekinteni a gyapjús ágazat társvállalatainak sorsára is. Ebbe az ágazatba sorolták be annakidején a szombathelyi Lakástextil Vállalatot és a Soproni Szőnyeggyárat. Alkalmanként közös programokon találkoztunk, üzleti kapcsolataink éltek, ismertük a gyáraikat, kapcsolatban voltunk egymással. A profiljuk a nevükből adódóan nem a fonal- és szövetgyártás volt, így múltbeli történéseikkel nem foglalkoztam. 

  

 

 

 

 

 

Forrás: dr. Botos Balázs: Magyar gyapjúipar válságjelek és a kiút lehetőségei MTA Ipar- és Vállalatgazdaság-kutató Intézet Budapest (1. és 15. oldal)

A 185 oldal terjedelmű tanulmányból emeltem ki a két adattáblát, melyek az állami textilipari rekonstrukció zárása körüli állapotokat mutatják be. Az elsőben látható, hogy a gyapjúipar a pamutipar mögött, a kötőiparral azonos részarányt képviselve a termelési volument illetően az egyik legjelentősebb textilipari szakágazat volt. A második táblázat a hat gyapjúipari állami vállalat erőforrásait mutatja. Termelésüket tekintve közel hasonló nagyságrendet képviseltek, jövedelmezőségeket érintő eltéréssel. A létszámban jelentősebb eltérés volt, a Hazai Fésűsfonó foglalkoztatott legtöbb embert, míg az Újpesti Gyapjúszövő a legkevesebbet. Az egyes vállalatok létszámát befolyásolta, hogy hol és hány telephelyen alkalmaztak embereket. A külkereskedelmi értékesítés a gyapjúiparban alacsony szinten volt, melynek magyarázata, hogy az ágazat az exportra dolgozó kötőiparnak fonalbeszállítója, a konfekcióipar számára méterárut biztosított. Ebből következik, hogy a gyapjúiparban történtek befolyással voltak az utóbbi két ágazat mindenkori jelenére, egyben a jövőjére egyaránt. A gyapjúsok többségükre jellemző, hogy a Posztóhoz hasonlóan sok évtizeden keresztül fontos szerepet játszottak környezetük gazdasági életében.

Az ipartörténet 3. fejezetében az 1990. január 1-vel létrehozott a Posztós termékszerkezet váltás három fő termelési profilját, a fonalgyártást, a kötött kelmegyártást, és a konfekcionálást érintő privatizációs megoldást mutattam be. Kihangsúlyozva az elsődleges célt, miszerint minél hosszabb ideig biztosítani a textiles szakma jelenlétét, a foglalkoztatást Baja és térségében. Az első önálló 1990-es év termelő, kereskedő és a szolgáltatásokat végző társaságok számára kedvezően indult. Ugyanakkor a sok külső tényező hatására a második és harmadik év már alapvetően egyre romló irányt mutatott, amit az egyes társaságok próbáltak önálló megoldásokat keresve, több-kevesebb sikerrel elhárítani. Ezekről a megoldásokról írok a következőkben.

Amikor három hónappal ezelőtt elkezdtem foglalkozni a sorozat előkészítésével igen sok anyaggal rendelkeztem abból a 19 évből, amíg Posztós voltam. 1991-et követően ez már nem volt jellemző, így további anyagokat, dokumentumokat kellett összegyűjteni. A Duna Kötöttárugyárról voltak személyes élményeim, tudtam, hogy az amerikai befektető mikor fejezte be a munkát Baján, azt is, hogy a felszámolás 2002. július 11-én vette kezdetét. A Bajafil fonalgyárról csupán néhány adattal rendelkeztem, melyből a legkésőbbi hiteles végső pontnak a 2010. augusztus 19-i dátummal készített felszámolási zárómérleg tűnt. A fonalgyártó Bajafil Kft-ről nem voltak személyes tapasztalataim, így Galicz Erzsébetet a Bajafil Kft. főkönyvelőjét idézem:

„A felszámolást mégis a Dunakötött Kft. tulajdonában levő Bajaterm Kft. indította el néhány energia számla fizetés elmaradása miatt. A felszámolás kezdetekor gazdaságossági számítások kellett készíteni, hogy milyen feltételek mellett értékesíthető legjobban a Bajafil Kft. vagyona? Felszámoló cég a számítások alapján azt a döntést hozta, hogy a létszám fokozatos leépítésével, a termelést kisebb létszámmal folytatva a felszámolás óta felmerülő költségek fizethetők, közben a vagyon értékesítése megvalósítható. A létszám leépítése több lépcsőben, fokozatosan történt, igénybe véve a Bérgarancia Alapot. A termelés leállítására, az összes dolgozó elbocsátására 2007. március 31-én került sor.”

Próbáltam feltárni a konkurens gyapjúipari vállalatok sorsának alakulását. Párhuzamosan folyt a hosszabb működési időt megélt két bajai társaság dokumentumainak felkutatása. Ezekben Steiner Katalin vegyészmérnök, egykori festöde- és kikészítő üzemvezető munkatársam volt segítségemre.

A Posztón kívüli öt gyapjús vállalatról egykori újságokban megjelent felszámolói hirdetésekben csupán felszámolásaik kezdő időpontjára kerültek elő adatok. További sorsukra vonatkozóan semmit nem találtunk. A rendelkezésre álló anyagokból készítettem egy grafikus ábrát, ahova az öt vállalaton túl a hosszabb működést megélt két bajai társaság adatait is bevontam. Ekkor ott tartottam, hogy az egységes kezelés érdekében mindenütt a felszámolás kezdő időpontját használom fel, és nem foglalkozom azzal, hogy melyik vállalat, társaság mikor fejezte be a munkát, mikor zárult le a felszámolásuk. Újabb két dokumentum arra engedett következtetni, hogy ez nem lesz korrekt. A Bajafil Fonó Fonalgyártó és Kereskedelmi Kft. esetében a felszámoló 2004. július 27-én helyezte „felszámolás alatti” státuszba, majd közel három éven keresztül hagyta tovább dolgozni a társaságot, és csak azt követően 2007. március 31-én állította le a fonalgyártást és bocsátotta el a társaságban dolgozókat. 

Ezek ismeretében korrigálom az ipartörténet első rész címében írtakat, miszerint „Volt egyszer egy textilgyár… élt 93 évet!”  A Posztó utolsó utód társasága, a Bajafil Fonó Fonalgyártó és Kereskedelmi Kft. már nem működött 2010-ben. A felszámoló, mint azt jelezetem 2007-ben állította le a termelést, így Baján a textilgyártás az 1917-es alapítása óta 90 évet élt! 

Íme a grafikon, melyből látható, ki és mikor, melyik évben volt kénytelen megszűntetni a textiltermékek gyártását. Természetesen nem kizárt, hogy más gyapjús vállalat esetében is dolgozhattak, a Bajafilhez hasonlóan felszámolás alatt a vállalatok egyes termelő üzemei, de erről nem találtunk információkat. Ehhez idézem az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) 1991. februárban államigazgatási felügyelet alá vont Bajatex privatizációjának előkészítésére vállalati biztosként dolgozó Németh Ferenc textilipari gépészmérnök volt munkatársamat, akinek pozíciójából adódóan négy éven keresztül volt némi rálátása a gyapjúipari ágazatban történtekre. „…Rajtunk kívül a további öt gyapjúipari vállalat 1993. januárra már felszámolásba fordult. A Bajatex Textilipari Vállalat ebből a szempontból kivétel volt, mivel elkerülte a korai felszámolást” 

Nézzük, kinek mennyire sikerült „túlélnie” a 80-es évek második felében kezdődött társadalmi, gazdasági változásokat. Az öt „testvérvállalat” mellett a két bajai gazdasági társaság szerepel azzal az indokkal, hogy jelen ismereteim szerint rajtunk kívül másutt nem történt olyan változás, amely évekre hatással lett volna a városok, kerületek, térségek életére. A vállalatok neve és székhelye mellett szereplő évszám a felkutatott újságcikkek szerinti felszámolás kezdő évét, a hozzájuk rendelt vonalak hossza 1990-es évtől, a „0”-tól működésben eltelt éveket mutatják. A vonalakból látszik, hogy a két leghosszabb ciklust a Duna Kötöttárugyár Kft. 9 évet, valamint a Bajafil Fonó Fonalgyártó és Kereskedő Kft. 18 évet tudhatott magáénak.

Röviden az öt akkor még állami irányítású gyapjúipari vállalattal foglalkozom, majd azt követően a két bajai magán- illetve pénzügyi befektetői tulajdonban volt társasággal.

Megjegyzem, egyben hivatkozok az anyagom elején lévő két táblázatra, miszerint az egyes vállalatok termékszerkezetében és a kibocsájtott termékek minőségében voltak különbségek. Termékszerkezetben Baja dolgozott széles palettán, a többiek a szövött méteráru gyártásban, azokhoz szükséges fonalak előállításával versengtek egymással, termékminőségben a győri Richards, és a Hazai Fésűsfonó diktálta tempót. Varga Attila igazgató elődöm és én tartoztunk a fiatalabb korosztályhoz, igazgatótársaink csaknem mindegyike évtizedekkel több éves életkort tudhatott maga mögött. Varga Attila bajai utolsó félévében már a miniszter megbízása alapján a Magyar Gyapjúfonó szanálását készítette elő. További jellemző: a fővárosi gyárak tőlük messze találtak maguknak telephelyeket, mert a fővárosban már igen nehéz volt munkaerőt alkalmazni, pótolni. A győri Richards egyrészt közel az osztrák határhoz, másrészt a dinamikusan fejlődő helyi gazdaság fejlődése következtében egyre nagyobb szakember hiánnyal küzdött.  Sok szempontból élveztünk előnyöket, ez is szerepet játszott abban, hogy bátrabbak voltunk drasztikus döntéseket hozni. Ennek is betudható, hogy két bajai társaság közel azzal a létszámmal, mint azt megelőzően dolgozott a Posztós időszak alatt tovább tudta vinni a helyi gazdasági környezetben a textiles szakmakultúrát. Az is fontos tényező volt, hogy a Bajafilben és a Duna Kötöttárugyárban egyaránt kiváló, nagy szakmai tapasztalatokkal rendelkező, korábban Posztós környezetben „edződött” magyar szakemberek dolgoztak. Nem lehet eltekinteni attól sem, hogy mindkét társaság létrejöttében és működtetésében az első számú vezetőknek kiemelt szerepük volt. Teleky Zsuzsa üzemgazdász részletesen számolt be előző részekben munkájáról, a társaságban betöltött szerepéről. Ugyanakkor a fonalgyári tevékenységről a 46 éves Posztós múlttal, szintén első munkahelyes textilmérnök Árgyelán Sándort erre nem tudtam rábeszélni. Helyette a szintén első munkahelyes, 39 éves Posztós múlttal rendelkező közgazdász, könyvvizsgáló főkönyvelő vezetőtársát, Galicz Erzsébet tudtam bevonni. Ő vállalta fel, így adom közre visszaemlékezését. Megjegyzem az állami irányítású Posztóban a 70-80-as években folytatott szakmai képzési, ösztönzési rendszernek köszönhetően a 90 feletti diplomások többsége első munkahelyesként évtizedeket dolgozott a textilgyárban. Példa erre a most említett két Bajafiles vezető, és Duna kötöttes Teleky Zsuzsa, akik mögött további hasonló múlttal rendelkező munkatársak sokasága állt rendelkezésre.

Az öt konkurens gyapjúipari vállalatokról összegyűjtött dokumentumok részleteit osztom meg, mikor, milyen hirdetmények jelentek meg róluk a nyomtatott sajtóban.

RICHARDS” FINOMPOSZTÓGYÁR
Pályázati hirdetmény az Intermanager Vezetési Tanácsadó és Vagyonkezelő Kft., mint a Richards” Finomposztógyár felszámolója nyilvános pályázat útján értesíti az érdekelteket, hogy összesen 672 M Ft aktualizált vagyonértékben értékesítésre kerülnek befektetett eszközök, a győri telephely, a csornai telephely, különböző kisebb ingatlanok, bérlemények, üzletrészek, érdekeltségek stb. (Népszabadság 1992. novemberi 50. évfolyam, 258-282. szám)

MAGYAR GYAPJÚFONÓ ÉS SZÖVŐGYÁR
A Kossuth Holding, mint a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyár felszámolója nyilvános pályázat útján értékesíti a Budapest IX., Soroksári út 110-112. sz. alatti telephelyét és miskolctapolcai üdülőingatlanát. A vagyon főbb részei és irányárai: 1. Telek (41 500 m2) 2. Épületek, építmények (25 000 m2) Ingatlan összesen 340 millió forint 3. Berendezések összesen 85 millió forint 4. Üdülőingatlan Miskolctapolca, Zója u. 43. (telek: 2760 m2> épületek 230 m2) 10 millió forint Együtt: 435 millió forint. A vállalat telephelyén mintegy 320 millió forint forgalmi értéket képvisel a vállalat 100%-os tulajdonában levő PLY-WOOL Kft. által működtetett, fésűsgyapjú szövetet előállító vertikum. (Magyar Nemzet, 1992. november 55. évfolyam, 258-282. szám)

HAZAI FÉSŰSFONÓ ÉS SZÖVŐGYÁR
A REORG Gazdasági es Pénzügyi Rt. ismételten pályázatot hirdet szakmai és pénzügyi befektetők számára, a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár F. A. (1095 Budapest IX., Soroksári út 164. vagyonának felszámolási eljárás keretében, adásvétel útján történő értékesítésére. (Népszabadság, 1993. március 51. évfolyam, 50-75. szám)

ÚJPESTI GYAPJÚSZÖVŐGYÁR
A Pénzintézeti Központ Rt. mint az Újpesti Gyapjúszövőgyár felszámolója nyilvános értékesítésen ELADJA a Budapest IV., Berni u. 1. sz. alatti gyárát.

A gyár tevékenységi köre: fésűsgyapjú és gyapjútípusú szövetek gyártása teljes vertikumban a fonástól a kikészítésig. A jelenleg rendelkezésre álló géppark három műszakban 433 tonna fésűsfonal (kötőfonal) és 774 ezer folyóméter gyapjúszövet gyártására alkalmas éves szinten. Az ingatlan helyrajzi száma: 72457/2
területe: cca. 32 500 m2 (Világgazdaság, 1994. január 26. évfolyam, 1/6257-20/6276. szám)

MAGYAR POSZTÓGYÁR Rt.
A REORG Gazdasági és Pénzügyi Részvénytársaság 1116 Budapest, Hengermalom u. 1. Ajánlattételi felhívást tesz közzé a felszámolás alatt álló Magyar Posztógyár Rt. – a felhívás időpontjában is működő – kikészítőüzemi technológiai berendezéseinek, valamint tartalékalkatrész- és segédanyagkészletének megvásárlására. (Népszava, 1996. május, 124. évfolyam, 102–126. sz.)

Az utóbbi gyapjús állami vállalat privatizációs törekvése valószínűsítem arra volt jó, hogy pár évet „nyerve” a szövetgyártás utolsó technológiai üzemét, a kikészítőt volt kénytelen feladni 1996-ban 

Ezt követően a két bajai gazdasági társaságra térek ki.

DUNA KÖTÖTTÁRUGYÁR Kft– ben két Bajatex Textilipari Vállalatból 1990. január 1-vel létrehozott Iris kötött méterárut gyártó Kft., és a konfekcionálással foglalkozó Variant Kft. kapott szerepet. Amíg az Iris Kft. nem került csődeljárás alá, addig a Variant Kft. ezt végig szenvedte. Erről Teleky Zsuzsa családja múltját az előző, 4. részben felidézve, így folytatta a visszaemlékezését:

„A nyolcvanas évek vége fele közeledtünk. További döntések meghozatala várt ránk. Újabb szervezeti változtatást hajtottunk végre. Önálló divíziókat, nyereségközpontokat hoztunk létre, ami azt jelentette, hogy mindenért önállóan feleltek a beszerzéstől az eladásig. Úgy emlékszem a pénzügy és a könyvelés is önálló szervezetté vált az energiaszolgáltatással, a gépészettel, a szállítással együtt. Az én életemben ismét egy döntési helyzet adódott. Első kérdés az volt, kik legyenek a létrehozott új szervezetek vezetői? Ennek feladata volt a saját csapatának az összeállítása. Ez is mutatja a Máté nagyszerű vezetői készségét, nem erőszakolt senkire semmit! A fonalgyártó szervezet vezetői posztjára jelentkezett Árgyelán Sándor. Ez természetes volt, hiszen felsőfokú tanulmányai, szakmai életútja is ezt segítette, indokolta. A konfekció vezetői posztjára a nyelveket beszélő Barta Júlia tűnt a legalkalmasabbnak. Ő nem csak közgazdász, hanem konfekciós mérnök diplomával rendelkezett. Nyitott volt a kötödei üzem vezetői posztja, a több szakdiplomával rendelkező csapatból senki nem vállalta fel, mert elképzelhetetlen volt, hogy ez az önálló szervezet életben tud maradni, ha a szovjet és a kubai piaccal történik valami. Én úgy döntöttem, hogy elvállalom. Így is történt, én lettem a kötödei nyereségközpont vezetője. Bíztam az emberismereteimben, az emberi kapcsolataimban. Meghoztam egy olyan döntést, hogy a vezetésem az akkori középvezetők közül kerültek kiválasztásra, jellemzően női vezetőgarnitúra alakult a kötödében. Akkori egyetlen főosztályvezető sem került a csapatomba, hanem olyan mérnökök, közgazdászok, kereskedelmi szakemberek, akiknek a felkínált beosztás előrelépést jelentett a ranglétrán. Csibriné Bálint Éva lett a kötős műszaki vezető, Steiner Katalin a festőde, míg Vida Katalin a kereskedelmi, Jerkovics János a közgazdasági vezetőmmé vált. Mindegyik kolléga nagyobb döntési hatáskört kapott a korábbi beosztásához képest. Azt a lelkesedést, amit ebben a csapatban tapasztaltam a várakozásaimat is felül múlta. Viszont csodák nincsenek, láthatóvá vált, hogy az egész vállalat akkori gondjain ez sem segít. És ha nem történik valami csoda, a kötött lesz az első, amelyik tönkre megy. Tudtam, hogy a túléléshez befektetőt kell találnom. Valaki olyant, akinek köze volt a textiliparhoz. Az élet a sors adata magát, jó barátságba kerültem a Technoimpexes külkereskedő hölggyel, Horváth Edittel. Sokat beszélgettünk, Ő is látta, hogy hosszú távon az Ő sorsa is bizonytalan, így „összehozott” engem az osztrák Warimpex Rt. tulajdonosával Fólián Úrral. Az Ő befektetésével jött létre az IRIS Kötőipari Kft. amelynek ügyvezető igazgatója lettem.

Több körös tárgyalás után a Fólián úgy döntött, hogy megveszi a kötött részleget. Ezt az akkori Vállalati Tanácsnak egyhangú döntéssel jóvá kellett hagyni. A vita azon volt, hogy az akkori kötödére eső hitelkeretet is osztani kellett. Ezért a fonodás vezető, Árgyelán Sándor nem akarta megszavazni a kötöde eladását.

Ekkor szünetet kértem, és a szünetben azt mondtam a Sanyinak, hogy lemondok a kötödei hitelkeretről, így végül megszavazta. Én viszont forgóeszköz nélkül indultam a társaság, a Kft. vezetésének. Ma sem tudom, hogy lehetett ilyen önbizalmam, hogy szerezni fogok forgóeszköz hitelt. A megyei OTP élére akkor került egy fiatal igazgató úgy hívták, hogy Szőllősi Béla. Ismeretlenül bejelentkeztem, hozzá, és sikerült forgóeszköz hitelt szerezni. Az IRIS úgy kötődött továbbra is az anyavállalathoz, hogy az épületeket béreltük a Bajatex vagyonkezelőtől. A társaság vezetése így állt fel: Kereskedelmi igazgató, egyben a helyettesem Horváth Edit, a műszaki vezető Csibriné Bálint Éva, főkönyvelő Mezőné Erzsi, mellette Markó Marika, munkaügyi vezető Jerkovics János, kereskedelmi vezető Vida Kati, a festődét továbbra is Steiner Kati vezette. Az első évben nyereségesek voltunk, viszont a második évre összeomlott teljesen a szovjet piac, és rá kellett jönnöm, hogy a Warimpex segítsége semmit sem ér. Úgy kezelt bennünket, mint egy kereskedő céget, folyamatosan raktárra gyártatott. Tudtam, hogy ez nem mehet tovább, szereznem kell egy új befektetőt, aki megveszi a cégünket az osztrák tulajdonostól. A sors ismét a kezemre játszotta a lehetőséget.

A cég tulajdonosa kiküldött Amerikába, hogy adjam el a raktár készletet, és a nyakamba rakta a testvérét. Eredetileg találkoznom kellett Michael. L. Smolens úrral aki az Első Magyar Alap képviseletében találkozott volna a Fóliánnal, viszont mikor megtudta, hogy velem kell találkoznia nem jött el, hanem elküldte maga helyett Farkas Jánost, aki kereskedelmi attasé volt, aki segített Magyarországnak amerikai befektetőt keresni. Smolens úr megbízásából a privatizáció keretében megvételre felkínált kötöttáru gyártására alkalmas céget keresett. Ez volt 1992 nyarán. Előre haladott tárgyalásaik folytak a hódmezővásárhelyi Hódiköt céggel, de a bürokrácia hatalmas volt és nagyon lassan törtétek döntések.

Ezt az amerikai partner nehezen viselte. Én elmondtam Farkas Jánosnak, hogy mi a helyzet az Irisszel és arra gondoltam, hogy itt a ragyogó alkalom, hogy az osztrák tulajdonossal eladassam a céget, és egy olyan tulajdonos irányítása alá kerüljünk, aki tudja, hogy mit akar és az eszközei és a finanszírozási forrása is adott volt hozzá. A János viszont azt látta, hogy adott egy nagyon lelkes csapat, és mivel már a cég privatizált, nagyon gyorsan tető alá lehet hozni az üzletet. Így Jánossal megbeszéltük, hogy ő ráveszi a Smolenst és az Első Magyar Alapot, akinek vezetője dr. Róna Péter volt, hogy vegye meg az Iris-t , én pedig rábeszélem a Fóliánt, hogy adja el a társaságot. Ezt a Jánossal sikerre vittük. Megkezdődtek a tárgyalások a két tulajdonos között, és két hónap alatt a szerződések aláírásra kerültek. Az osztrák tulajdonos minden szállítót és a bankot rendezett, így a cég tehermentesen került eladásra. Az adás-vételkor a társaság létszáma kb. 160-200 fő volt.”

A „Hazai gyapjúipar vállalatai/társaságai működése” vonaldiagram „Duna Kötöttáru Baja 2002” sornál látszik, hogy 1990-től indult a társaság. Ez így nem valós, mint tudjuk az amerikai befektető csak 1993. júliusban indította el a pólógyártást a bajai üzemében.

Erről az előző, 6. részben Teleky Zsuzsa a következőket írja:

 „Az amerikaiak üzleti terve 100 % pamut fonalból magas minőségű, márkás sport ruházati cégeknek, például Levi’s, Nike, Benetton, GAP s.i.t., pólókat gyártsunk bérmunkában. Miután az amerikaiak mindent aláírtak, szembesültek azzal, hogy a megvásárolt géppark mind erre alkalmatlan. Megkezdődtek a beruházások. A létszám felét megtartották, a másik felét elküldték azzal az ígérettel, hogy amikor beindul a gyártás visszaveszik a szakembereket. Így is történt. Viszont szükség volt egy konfekcionálásban is jártas csapatra. Farkas Jánossal beajánlottuk, így hamarosan szintén megvásárlásra került a Variant Kft.”

Az amerikai tulajdonban volt társaságról előző, 6. fejezetben részletesen írtam.  Röviden összefoglalva a legfontosabb információk.

  • Az „Első Magyar Alap” 1993. március 1-én 84,8 millió forint alaptőkével bajai Posztós székhellyel alapította a „Duna Kötöttárugyár Kft”-t, melyhez azt megelőzően létrehozta a bajai társaság tulajdonosaként a brit off-shore cégét, a „Danube Knitwear Ltd.”-t
  • A társaság 1997.szeptemberig 25,47 millió dollárt ruházott be, az akkori legkorszerűbb amerikai és nyugat-európai gépeket és technológiát hozott be a bajai és romániai textilüzemeibe.
  • A bajai textilgyár ezzel a legnagyobb hazai textilipari céggé vált, Európában a legnagyobb öt közé tartozott a tiszta pamutból készített szabadidő-ruházat kategóriában.
  • Csúcsidőszakban Baján 1.700, Romániában 1.300 embernek adtak munkát
  • Az 1997-ben a 33,9 millió dollár, majd 1998-ban rekordot döntve, 49,3 millió dollár exporttal zárták az évet.
  • Naponta 20 tonna testátmérőjű körkötött kelmét, romániai és a bajai varrodákban napi 26 ezer pólót gyártottak
  • A konfekcionálással foglalkozó Variant Kft. úgy vált „amerikaivá”, hogy a romániai nagy varroda belépése előtt már megszüntette valamennyi konfekcionálással foglalkozó Baja környéki öt telephelyét, felkínálva az ott dolgozók számára a bajai Duna Kötöttárugyárban gyárban történő továbbdolgozásra.
  • 2000-ben kezdődtek a gondok, az amerikaiak 2001-ben nem adták el az indiai vevőnek a bajai gyár textiltechnológiai gépparkját, azt végül a felszámolótól vásárolta meg és telepítette Indiába a vevő
  • július 1-vel a NAV megindította a felszámolást, amit októberben a „Danube Knitwear Ltd.” is követett

Összegezve:  az 1990. január 1-vel a Bajatex-es bázison létrehozott Iris Kft. és a Variant Kft. adta alapját az amerikai Első Magyar Alap számára, hogy 1993-at követően további 9 évet tudjon működni az 1990-es indulásakor összesen ezer szakembert foglalkoztató két társaság, Azt követően az egyes években a bajai létszám 1.700, a  romániai üzemekben foglalkoztatottak száma az indulás évének két-háromszorosát is meghaladva, az amerikai társaság nagyobb foglalkoztató volt, mint a Posztó  az öt telephelyét is beszámítva a 80-as években.

A BAJAFIL FONÓ KFT. 18 évnyi folyamatos működéséhez Galicz Erzsébet, a társaság főkönyvelője múltidézését ajánlom:

„A Bajatex Vállalat által a 120 milliós állami vagyonnal indított Bajafil Kft. az akkor alapított társaságok közül, mind létszámában, mind pedig eszközökben a legnagyobb volt.  Első üzleti évében 600 fős foglalkoztatott mellett 761 milliós árbevételt, 17 milliós nyereséget realizáltunk a különböző finomságú, kevert gyapjú-szintetikus, 100 % szintetikus fésűs gépi- és kézi kötő- és szövő fonalak gyártásával (a fonal teljes kiszerelését végezve a fonástól, keresztorsózásig, cérnázásig, zsugorításig, motringolásig, festésig), ellátva a kapcsolódó anyagbeszerzési, és az értékesítéssel járó kereskedelemi munkákat is. Belföldre kötőipari cégeknek, tovább feldolgozóknak, saját boltjaink részére, és bizományosi konstrukcióban megvalósuló értékesítés volt a jellemző. A bolti, és bizományosi értékesítés az összértékesítés 50-60 százalékát tette ki. A saját anyagos fonalgyártás mellett, bérmunka tevékenységet is végeztünk, valamint kisebb mennyiségben exportra is történt értékesítés saját anyagos, és bérmunka formában. A vagyonkezelőként funkcionáló Bajatex állami anyavállalatnál maradtak az üzemi és kiszolgáló épületek, az azokhoz kapcsolódó ingatlanok. Ezek állapotának megvédése, működési feltételeinek biztosítása már az azokat bérlő társaságok költségviselésével járt együtt. 

A fonalgyártó technológiai gépek zöme 5-8 évvel korábbi vállalati rekonstrukció során kerültek beszerzésre, maradtak eredeti beszerelési helyükön. A szinte folyamatos munkarendeknek köszönhetően fizikailag és erkölcsileg egyaránt gyorsan amortizálódtak. Az elavult konstrukció igen magas élőmunka igénnyel járt. A gépek pótlására az első években nem volt fedezet, csak használt gépekre. Azzal számoltunk, hogy pár év alatt meg tudjuk teremteni a forrásokat ahhoz, hogy általános gépi fejlesztésbe kezdjünk. 

Mivel az alapítás a Bajatex Vállalat technológiai folyamatok szerinti megosztásával történt, az alapító anyavállalat finanszírozására is kevés forrás állt rendelkezésre, így a Bajafil Kft. a többi társasághoz hasonlóan forgóeszközhitel felvételével tudta finanszírozni termelését, készleteit. Külön gondot jelentett a kézimunka fonalak szezonális értékesítési lehetősége, ami az őszi-téli hónapokra koncentrálódott, így a munkaerő optimális nagyságának, a termelés, a készletek, a készletre gyártás finanszírozásának gondjai külön gondot jelentettek. Megjelentek a hazai piacon részben az import vámszabályok kikerülésével a belföldi árszinttől lényegesen olcsóbb külföldi fonalak.

A Bajafilnél is, mint a többi hasonló tevékenységet folytató cégnél az éves költség 55-60 %-át az anyagköltség tette ki. A Magyar Viscosa gyártól szereztük be az alapanyagok 70- 80 %-át. A gyapjú-acryl összetételű fonalak választékát folyamatosan bővítettük, így készült például speciális fonal a katonai célú pulóverek gyártásához, melynek felhasználásával a hódmezővásárhelyi HÓDIKÖT készítette a kötött termékeket, a termékkibocsátó a Bajajfil Kft. volt.

A Bajafil Fonó Kft. 1990. január 1-tól 1994. december 21-ig működött ilyen formában Minden évét nyereségesen zárta, megőrizte működőképességét. Tulajdonosa a már privatizált Posztós utód, a Bajatex Rt. volt. 1994. március 1-i dátummal a Bajatex Textilipari Vállalatból az ÁPV Rt. (Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaság) a volt állami vállalat kezelésében lévő ingatlanok, vagoni elemek bevonásával, bajai központtal, dunafalvai telephellyel 225 millió forint alaptőkével, 10 ezer forintos névértékű részvényekkel az állami vállalat jogutódjaként létrehozta a Bajatex Textilipari Részvénytársaságot.

Ezt követte pár hónapra rá, 1994. december 22-én az ÁPV Rt. privatizációs döntésének megfelelően a három volt Bajatex-es társaságból, a Bajafil fonalgyártó Kft., a szállítással foglalkozó Kardán Kft., és az állami vagyonkezeléssel foglalkozó 1994. március 1-jén alapított Bajatex Rt. fúziója. A 91,78 %-os ÁVÜ rész mellett két kereskedelmi vállalat, a gyapjúforgalmazással foglalkozó GYTV és a gépek, alkatrészek forgalmazásával foglalkozó Technoimpex együttesen 8,15 %, valamint a Bajafil Kft. egy munkatársa 0,07 %-os részt kapott a 261.470 ezer forint értékű részvényekből. A részvénytársaság tulajdonosai az Rt. vezetésével vezérigazgatói címhasználattal Árgyelán Sándort bízták meg.

E döntésnek az volt célja, hogy az így létrejött BAJAFIL Fonalgyártó és Kereskedelmi Rt. nyilvános privatizációja egy későbbi időpontban váljon lehetővé. 

A Bajafil Rt. az egyre nehezebbé váló külső környezeti hatások ellenére is megőrizte fizetőképességét. 1995-ben száz milliós banki pénzeszközökkel finanszíroztuk a termelést, a szezonalitásból adódó készleteket. A foglalkoztatott létszám 501 fő volt.

1995. novemberben megjelent ÁPV Rt. ajánlati felhívására két magánszemély, Árgyelán Sándor a Bajafil Rt. vezérigazgatója, és a Finomposztó Vállalatnál korábban főkönyvelőként dolgozó Kiss Zoltán elkészítette az egyszerűsített privatizációs program 91,78 %-os ÁVÜ 239.970 ezer forintos részvénycsomag megvételére szóló 75 millió forintos pályázati ajánlatát, amely az önerő mellett banki hitel felvételt is tartalmazott. A Pályázat beadása napján a Bank indoklás nélkül visszavonta hitelajánlatát, így azt a szintén pályázó amerikai Torque Limited cég nyerte el ugyancsak 75millió Ft-ért.

Mivel a két pályázó magánszemélynek nem sikerült megszereznie az ÁPV Rt. részvénycsomagját, így kénytelenek voltak az új tulajdonossal tárgyalni a jövőnket illetően. Legnagyobb meglepetésünkre az amerikai Torque Limited cég helyi képviselője az amerikai Danube Knitwear Ltd. egyik munkatársa volt. Így állt elő az a helyzet, hogy Bajafil Rt. által még egy nappal korábban tulajdonolt ingatlanok, üzemépületek, eszközök, készletek további sorsáról tárgyalhattunk! Két lehetőség közül kellett választani: 1. tárgyalunk, vagy 2. azonnal átadjuk a nyertes amerikainak mindenestől, munkatársainkkal együtt a Bajafil Rt. „maradványait”. Ez utóbbi esetben előfordulhatott volna a fonalgyártás teljes megszűnése, a dolgozók elbocsátása, mivel a Duna Kötöttárugyár Kft. profiljába a fonalgyártás nem illeszkedett, ráadásul az általuk pólókhoz használt fonalak 100 százalékban pamuttartalmúak, és finomabb kategóriába tartoztak, mint a mi gyártmányaink.

Elsőként 80 millió Ft-ért „visszavásárolhattuk” a tárgyi eszközöket, és a készleteket, az ingatlanokat béreltük és fizettük a bérleti díjakat.  Ehhez 1996. július 1-vel a két magánszemély tulajdonos (Árgyelán Sándor, és Kiss Zoltán) létrehozta a BAJAFIL FONÓ Fonalgyártó és Kereskedelmi Kft-t. Ezzel a korábbinál jóval magasabb költségekkel indítottuk újra a társaságot.

A dunafalvai telepet gazdaságossági okok miatt 1996 folyamán megszüntettük, az ott dolgozó 20-25 főt bejárással a bajai fonodában foglalkoztattuk. Csávolyon munkahelyteremtő beruházásként motring vissza csévélő gépeket vásároltunk.

Mivel a Társaság használt gépparkkal rendelkezett, új gép vásárlására pénzügyi forrás szűkössége miatt nem volt lehetőségünk, csak használt gépekre, amelyek a technológiai folyamatokat kiegészítő gépek voltak, az alkatrészek pótlása sok pénzt emésztett fel. Közben a piaci körülmények is változtak, egyre keményebb versenytársként jelent meg Kína az olcsó fonalaival. Bérfejlesztést csak szerény mértékben tudtunk megvalósítani, emiatt nagy volt a fluktuáció, és a közös telephelyen működő magasabb keresetet biztosító Duna Kötöttárugyár Kft. létszám „elszívó hatása” is növelte a munkaerő elvándorlását.

Társaságunk a Duna Kötöttárugyár Kft-től bérelte bérleti díj fizetése ellenében, az ingatlanokat, fonodai üzemcsarnokokat, a régi festödét, a fonalraktárakat.

2001.közepén munkatársainkkal arra figyeltünk fel, hogy a Duna Kötöttárugyárral közös udvaron, esetenként üzemcsarnokainkban többször is megjelentek kötöttárugyáras emberek kíséretben nem európai emberek, akik hosszabb időt tartózkodtak környezetünkben, megtudtuk, hogy azok indiaiak. Ez némi zavart okozott munkatársaink körében is, arra gondoltunk, hogy ingatlan eladást készítenek elő. A rossz hangulat és a magas bérleti díj költségekre válaszul eldöntöttük, hogy visszavásároljuk a több évtizeden keresztül használt fonodai ingatlanokat, üzemcsarnokokat. A vételárra emlékezetem szerint 120 millió Ft-ot költöttünk, melyhez saját forrás kiegészítéseként középlejáratú hitelt kellett felvenni, magas kamattal. Az energiaszolgáltatásokat végző Bajaterm Kft. a Duna Kötöttárugyár Kft. tulajdonában maradt.

Erről utólag kiderült, hogy rossz döntés volt, mert a Duna Kötöttárugyár Kft. ellen 2002. júliusban felszámolást indítottak. Nekünk erről korábban nem volt tudomásunk, hogy a Duna Kötöttárugyár Kft. felszámolás előtti állapotban van. Amennyiben várunk pár hónapot, a felszámolótól valószínűsíthetően jóval alacsonyabb áron vásárolhattuk volna vissza egykori ingatlanjainkat.

Az ÁPV Rt. Bajafil Kft-s 2005-ös részvénycsomag ajánlati ára 75 millió Ft-ot tett ki. Mivel nem mi nyertünk, nagyon nagy árat fizettünk, azért mert egy „stróman” elvette a lehetőséget további jövedelmező gazdálkodásunk elöl! A Bajafil Fonó Kft. a 80 milliós tárgyi eszköz, és készlet mellett kifizette az ingatlanok 120 milliós vételárát is. Az ezekhez felvett hitelek banki költségei mellett az 5 éven keresztül kifizetett bérleti díjak többet tettek ki, mint az 1975-ös ÁPV Rt. ajánlatában szereplő 240 millió forintos részvénycsomag értéke, (amihez a Duna Kötöttárugyár Kft. 75 millió Ft-ért jutott hozzá), ami jellemzően folyamatosan a forgóeszköz finanszírozásban jelentett gondot.

A Bajafil Fonó Kft. Bajcsy-Zsilinszky út melletti fonalraktár épületében 2001. szeptemberben tűz keletkezett, melynek következtében a benne levő alapanyag, és fonalkészlet, valamint az épület is megsemmisült.  A Biztosító a keletkezett kárunkat részben térítette meg.

Mindezek ellenére még a társaság felszámolásáig, ha alacsony eredményességgel is, de biztosítani tudtuk működésünk feltételeit, és minden évet nyereségesen zártunk. Az egyre nehezebb (kínai olcsó fonal, szezonalítás, ingatlan hitelfizetés, és kamatfizetése) körülmények, és a pénzügyi fizetési gondok sorban jelentkeztek, többször kellett APEH tartozásra részletfizetést kérni.

A felszámolást a Duna Kötöttárugyár Kft. tulajdonában levő Bajaterm Kft. indította el néhány energia számla fizetésének elmaradása miatt. A felszámolás kezdete: 2004. július 27.

A termelés teljes leállítására, és a még meglevő dolgozók elbocsátására 2007. március 31-én került sor. A csoportos létszámleépítés folyamatosan történt a felszámolás időszak alatt.  Közben folyt a felszámoló próbálkozása a gépek, és készlet értékesítésére. Emiatt a felszámolás elhúzódott, a felszámolási zárómérleget 2010. augusztus 19-i dátummal készítettem és adtam le. A Bajafil Fonó Fonalgyártó és Kereskedelmi Kft. felszámolási eljárásának 2012. április 2-i befejezését követően társaságunkat a Cégbíróság 2012. május 9-én törölte a cégnyilvántartásból.

A társaság felszámolását mindenkinek lelkileg is igen nehéz volt megélni, főleg azoknak, akik itt kezdtek el dolgozni, és innen is tudtak nyugdíjba menni, a többi dolgozónak viszont új munkahelyet kellett keresnie. Ami pozitívum, hogy az összes gyapjúipari vállalat közül társaságunk tudott legtovább működni és fennmaradni. Az 1990. január 1-i alapítást követően 18 éven keresztül, 2007. március 31-ig minőségi fonalakat gyártva termelni. Meggyőződésem, amennyiben a 1995. novemberben meghirdetett ÁPV Rt-s privatizációs versenyben nem „ütnek ki bennünket” és tudunk fejleszteni, további éveket nyertünk volna!

Galicz Erzsébet főkönyvelő (Baja, 2020. december)

Galicz Erzsébet: A „szokásos” egy munkahelyes út, 39 év jellemző Galicz Erzsébetre is. Sükösdi általános iskolás éveit követően a bajai Türr István Közgazdasági Technikumban végezve 1968-ban kezdett el bérelszámoló munkakörben dolgozni az akkor még újpesti gyárral közös Bajai Gyapjúszövetgyárban. Levelező tagozaton Posztós támogatással 1979-ben szerzett diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ezt követően a vállalat közgazdasági területei mindegyikén dolgozott, részt vett vállalati gazdasági ügyek döntéseinek előkészítésében, döntésekben egyaránt. Szakmai fejlődését szolgálta, amikor 1997-ben okleveles könyvvizsgáló képesítést szerzett. 1990. január 1-től az akkor létrejött Bajafil Fonó Kft. főkönyvelői munkakörét töltötte be 2007-ig, majd ezt követően megkezdte nyugdíjas éveit.

Árgyelán Sándor 1966-ban, mint frissen végzett textil technikus került a Posztóba. A kártolt fonodában kezdett dolgozni, ott töltve a tanuló éveit. Kiváló üzemi szakemberektől tanulta ki a szakmát, és a vezetési technikákat. Munka mellett vállalati támogatással levelező tagozaton 1975-ben végezett a Könnyűipari Műszaki Főiskolán, és szerzett textilipari mérnök diplomát. Szakmai életútja több vezetői beosztás betöltésével formálta kiváló vezetővé. 46 éves egy munkahelyes Posztós működése alatt betöltött fonodai üzemvezető, vállalati termelési főmérnök, igazgató, vezérigazgató munkaköröket. Ebből az utolsó 18 év volt kiemelkedően nehéz, amikor az önállóvá vált fonalgyártás, majd a privatizálást követő évek terhei, sokszor megoldhatatlannak tűnő piaci viszonyok feloldása jelentett feladatot. Megérdemelt nyugdíjas éveit tölti.

MI LESZ VELED, ÉS MIKOR?

A bajai ipartörténetre nem vet jó fényt, ahogy a város kezelte a leginkább elhanyagolt részét az egykori Duna-parthoz pár tíz méterre lévő volt textilgyári területet. Ennek minősítésére talán jobb, ha most nem használok jelzőt.  A jelenlegi állapotot félévvel ezelőtti néhány felvételemmel mutattam be a Bajafil Kft. fonodai üzemeiről szóló visszaemlékezés részben.

A dunai védgáton lévő európai kerékpárút rendszer városközpontba vezető szakasza és a Duna-hídról a szintén a városközpontba vezető Bajcsy-Zsilinszky út által körbezárt egykori textilgyár területén maximum annyi történik, hogy a természet „visszaveszi” a területeket, amit lehet, benőnek, eltakarnak a fák, a bokrok! 

Az e területen egy évtizeddel ezelőtt megszűnt az utolsó üzem. Azóta az összes pozitívum, hogy egy bajai vállalkozó az egykori Posztós vezetői lakásokból panziót „varázsolt”.

A terület felett egy kecskeméti felszámoló, majd egy szintén kecskeméti ingatlanos társaság próbál magának hasznot csinálni.   

Jó félévvel ezelőtt egy bajai építési vállalkozót beszéltem rá, hogy nézze meg a 2,2 hektáros meghirdetés alatt álló ipari területet, és a tervezett nagy beruházását ne az Ipari Parkba valósítsa meg, hanem a hivatkozott területen. Megnézte, elmondta, hogy annyit nem tud várni a fejlesztésével, amíg az igen jó infrastruktúra csatlakozásokkal ellátott terület nem asztal sima, és tiszta! (Így fog állni további évekig?) Véleménye szerint minden nem használt épület, de főleg a Bajcsy-Zsilinszky út mellett lévő volt fonodai épületek bontása elkerülhetetlen. Azt kell tenni, amit az 1920-as években épült 4 szintes épülettel, annak környezetével, a volt festödével, a kazánházzal tettek. Odaadni egy útépítéssel foglalkozó vállalkozásnak, aki rendelkezik olyan technikákkal, amely minden a vasanyagot kiszedve, tégla és beton részt „ledarál”. Ezt az épülettömeget egy ezzel foglalkozó vállalkozónak lebontani jó fél évbe, kb. 100 millióba kerül. Ennyit a jelenlegi építőanyag árak mellett, amennyiben visszanyert anyagokat például útépítések során újra hasznosítja, vissza is nyerhet.

A vállalkozó másik javaslata arról szólt, hogy a város ne tűrje, szólítsa fel a jelenlegi tulajdonost, hogy rakja rendbe a területét, határidőt adva számolja fel a jelenlegi állapotokat.

Az értékesítésre szánt Posztós terület vastag fekete vonallal, benne „LE” jelöléssel a lebontott üzemépületek

Nem lennék egyedül, aki igazán értékelni tudná, ha a jelenlegi a városvezetés elérné, hogy legkésőbb a ciklusának végére – ha már az előző két önkormányzati ciklusban nem volt erre igény – megszűnne ez a városrészi katasztrófa sújtotta állapot! Jelzem a jövőre induló Uniós 7 éves finanszírozási ciklusban ilyen elhanyagolt ipari területek állapotának felszámolására is állnak majd rendelkezésre források. Ahhoz, hogy ebből erre a feladatra milliókat le tudjunk hívni, már holnap meg kell kezdeni egy szakértő csapatnak a munkát, hogy ne maradjon fenn tovább ez a szégyenfolt!

Mit lehet tenni? Például azt, amit a volt Ipari Minisztérium helyén tettek!  Érdekes ott volt „igény” és pénz is a minisztériumi épület felszámolására. Tessék végig gondolni, mennyire lett volna gond a bajai rendőrségi központ új helyének kijelölése, amennyiben a beruházók nem azt az állapotot találják, amit láttak! 

Örülnék annak, ha a terület hasznosítása után maradna annyi hely, mint amennyi a győri Rábatex textilgyár területén jutott, ahol egy nagy kereskedelmi központ évekkel ezelőtt felépítette szolgáltató házát. Emlékként meghagyta a régi gyárkéményt. A felépült új épületben tábla utal arra, hogy a helyükön textiles cég, és abban több ezer ember dolgozott évtizedeken keresztül! Valószínűsítem, hogy ez a Posztós ipartörténeti munkám túl fog élni több városvezetést, úgyhogy hajrá!

Mivel lehet zárni egy kilenc évtizedes szakma, munkakultúra történéseit, tündöklését, leépülését, megszűnését, társadalomformáló szerepét, mint azzal, hogy köszönet mindenkinek, aki ennek részese volt! 

Egyben köszönöm mindazoknak, akik segítettek abban, hogy ez a bajai textilipart átszövő néhány évtizedes történet megörökítésre kerülhetett. Nevüket nem sorolom fel, a hét részben nevesítettem mindazokat, akik információkkal láttak el, segítettek!

Külön köszönöm Hiezl Józsefnek, aki türelemmel kivárta azt a közel két évet, amíg rendezni tudtam a rendelkezésemre álló igen sok dokumentumot, saját felvételeket, a videókról és az egykori rádiófelvételekről ne is szóljak, és ebben a vírus teremtette időszakban számítógép elé ültetett.

Elismerésem Gönczi Lászlónak, aki az anyagok szerkesztését végezte, ezzel olvasható módon biztosítva azok elérhetőségét.

Az általam felhasznált fényképek többsége saját felvételem. Ahol ismert volt az azokat készítő, nevesítettem azt. Az anyagokban jelenlévő felvételek egy további része úgy képezi gyűjteményem részét, hogy nem tudom ki fényképezte az eseményt.

Egykori kosárlabdázóként nem fogom kihagyni a „ziccert”, ami 2020 októberben kicsit segített eldönteni, hogy belevágjak ebbe a munkába. Szeptemberben került a kezembe egy nem nevesített szerző(k) által készített, tudomásom szerint Baja Város Képviselő-testülete elé döntésre szánt, de végül oda nem került 30 oldalas, öt évre szóló városi gazdaságfejlesztési program tervezet. Erről az ipartörténet első részében már említést tettem.

Tisztelettel ajánlom munkámat annak, azoknak, akik a következőt írták a hivatkozott anyagban: „látható, hogy a korábban itt működő textilipart, vagy a Kismotor- és Gépgyárat” elfújta a változás szele, mégpedig azért, mert nem kötődtek szervesen a helyhez, ahol valamilyen, akkor talán jónak látszó politikai szándék, vagy éppen gazdasági csoportérdek létrehozta őket”!

Horváth Máté (2020. december)  VÉGE

 

Szerkesztette: Gönczi László

Sorozatszerkesztő: Hiezl József

 

Képgaléria