Menü Bezárás

A bajai sütőüzemek története 1948-1999

Megosztás:

Mint a mesében, három péklegény elhatározta, elindul megkeresni a bajai pékek-pékségek indulási pontját, történetét, és ha lehet, rögzíti azokat. Munkájuk eredményeként jelent meg 2013-ban a Bajai pékhistóriák című könyv, amely a bajai, Baja környéki pékeknek, pékcsaládoknak, a megalakult szövetkezet és később vállalat dolgozóinak állít emléket.

Ipartörténeti sorozatunkban ebből a könyvből emeltük ki az 1948-1999 közötti időszak főbb történéseit. A további részletek után érdeklődőknek ajánljuk az eredeti könyv elolvasását is.

 

A kezdet

A II. világháború végig gázolt hazánkon, nem kímélve Baja városát sem. Amikor 1944. október 20-án Baja felszabadult, rendkívül súlyos állapotok maradtak hátra az országra, így Baja városára is. Rendkívüli helyzet uralkodott a termelésben, a szállításban és az élet valamennyi területén. A hadicselekmények miatt a mezőgazdaság, a földterületek jelentős része műveletlen maradt, ahol bevetettek, ott viszont nagy területen elmaradt a betakarítás.

A betakarítás elmaradása azt is jelentette, hogy az élelmiszer-ellátás nagyon nehéz, válságos helyzetbe került. Az ország falvaiban, városaiban megalakultak a termelési bizottságok, elkezdődött a földosztás, a nagybirtokok felosztása, így teljesült a szegényparasztság ezer éves álma: a földhöz jutás. Földhöz jutott ugyan sok paraszt, de a probléma ezzel talán tovább nőtt, mivel nem volt vetőmag, és nem volt gép, amivel meg is tudja művelni. A mezőgazdasági problémákkal nem kívánunk mélyebben foglalkozni, de mivel a mezőgazdaság adja többek között a pékek, a sütőüzemek alapanyagát, a lisztet, így szükségét látjuk e rövid betekintést a terület nehézségeire is.

A háború után a már említett mezőgazdasági problémák: vetés, aratás elmaradása igen komoly problémákhoz vezetett a lisztellátásban. A pékek és később a szövetkezet is városi kiutaláson keresztül jutott liszthez, ami maga után vonta a jegyrendszer bevezetését.

Bevezetésre került a kenyérjegy, a kenyér fejadag. Csökkent a termelés, a minimális fejadagok miatt egyre több lett az országban a munkanélküli (facér) péklegény, de még mester is.

.A város ellátásért felelős – közellátási osztály – vezetője ekkor id. Folc Antal és Tinusz Kálmán (utóbbi később a megalakuló szövetkezet vezetője lett) volt. A sok munkanélkülivé vált péklegény közül Szikinger Jánosnak és Pintér Imrének támadt 1948 elején az a gondolata, hogy szövetkezetet kellene alakítani Baján.

A gondolat nem csak gondolat maradt e két ember fejében, hanem kölcsönkért motorral és ugyancsak részint kölcsönkért ruhával felutaztak Budapestre, hogy megszerezzék a szövetkezet alapításához szükséges engedélyeket. A két péklegény küldetése nem volt hiábavaló fáradozás, mert Kovács Imre akkori ÉDOSZ-elnök és Marosán György miniszter a szövetkezet alapításához szükséges működési engedélyt megadta. Az engedély megadása előtt megkérdezték tőlük, hogy mi a biztosíték arra, hogy a szövetkezet működőképes lesz. A válasz: a két és a többi munkanélküli péklegény két keze.

A szövetkezet első péksége Szegi István Baja, Zrínyi u. 35. sz. alatti 1 db egy sütőterű fatüzelésű kemencéből állt. Az induláshoz szükséges lisztet a város már említett osztálya biztosította, de természetesen hitelre. Mivel a hitelt az amúgy is szegény városnak vissza kellett fizetni, így a pékek fizetése elsősorban természetbeni juttatás, 1-2 kiló kenyér volt. De nekik már volt munkájuk, ha nem is irigylésre méltó a sorsuk.

Mivel a kenyér jegyre ment, így a további liszt kiutalásra csak a jegy leadása után kerülhetett sor. A kenyérjegyeket a szövetkezetnek ugyanúgy, mint a magániparosnak, felragasztva le kellett adniuk, egyúttal a hitelt is törleszteni „illett”.

A napi termelés ekkor 500-600 kg kenyérből, 1000-2000 db kifliből és zsemléből tevődött össze. A szövetkezet által termelt termékeket a város vezetése segített elhelyezni, ezzel is elősegítve a szövetkezet működő- és hitelképességét.

Ez a mennyiség szinte teljes egészében a bajai kórház, a szegényház, a honvédség és három kiskereskedő boltjába került. A szállítás a magániparban megismert hátikosárban, „krencli”-ben történt. A három – Pintér, Szikinger, Szegi – péklegény próbálkozása sikeresnek bizonyult, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a városnak a kölcsönt rövid időn belül sikerült visszafizetni, és mind többen kedvet kaptak a szövetkezetbe való társuláshoz, belépéshez. A szövetkezet 1948 végére, 1949 elejére 14 főre növekedett. A 14 főnek az 1 db egy sütőterű magyar kemence nem tudta már biztosítani a termeléshez szükséges feltételeket. A szövetkezethez hamarosan csatlakozott a még magánkézben lévő további négy pékség:

  • Bogner Ferenc, Baja, Kunffy Zs. u. 10.
  • Vancsura Pál, Baja, Marx tér 6.
  • László László, Baja, Madách u. 32.
  • Nacsa Sándor, Baja, Zrínyi u. 1.,

Mindez 1948 végére, 1949 elejére már komoly kapacitást, termeléshez szükséges bázist jelentett.

A termelés ekkor már napi 15-20 q kenyérből és 3-4 ezer db péksüteményből állt. Ha visszatekintünk 1948 márciusára, az indulási hónapra, akkor láthatjuk, hogy mekkora fejlődésen ment át a szövetkezet egy jó fél év alatt. A létszámot, a termelést megháromszorozták, és így a város ellátásában döntő szerephez jutottak. A termelés, a létszámemelkedés mellett számottevően növekedett a tagság vagyona is. A szövetkezeti vagyon a kemencék számával, a felszerelésekkel, ha azok mai szemmel nézve ugyancsak szegényesek voltak is, már 22.200 Ft-ot tettek ki. Rendelkeztek a pékségek mellett lovaskocsival is, ami a szállítást igencsak megkönnyítette. A kiszállított termékek növekedése mellett, nőtt az ellátási terület nagysága, az ellátási egységek száma. A szövetkezetet, a tagságot ekkor már összefogni, irányítani, képviselni kellett, ami nem is bizonyult könnyű feladatnak. Ismereteink szerint ezt a feladatot Szegi Istvánra, mint első ügyvezetőre bízta a tagság.

A szövetkezet fejlődését, terjeszkedését természetesen nem minden magániparos nézte jó szemmel. Már érezhetővé vált a piac iránti harc, az ellátási terület, a boltok – amelyek ekkor ugyancsak magánkézben voltak – megszerzéséért, illetve megtartásáért.

Ez a jelenség természetesen nem csak Baja városára volt jellemző, tapasztalható volt az ország egész területén, és nem csak a pék szakágazatban, hanem az ipar egészénél. A még magánkézben lévő pékmesterek nem nézték jó szemmel a szövetkezet terjeszkedését, az állam viszont kezdte nem jó szemmel nézni a magántulajdont, a mai nyelven mondva a „maszek” pékeket, iparosokat. Ez már első szele volt az államosításnak, az akkori szóhasználattal élve: a kollektivizálásnak. A szövetkezet átmenet a magántulajdon és a kollektivizálás között, mivel a szövetkezet csupán egy pár embernek, a tagságnak jelenti a tulajdonjogot.

A cél ekkor már világos volt: a magánipar teljes felszámolása, egyes területeken – a szövetkezetek is beleértendők -, megalapítani a szocialista állami ipart.

Városunkban is elkezdődött a szocialista ipar alapjainak lerakása, a sütőüzemek állami tulajdonba vétele. A szövetkezet ekkor már, mint említettük, 14 fős és 4 pékség tulajdonosa volt.

A magyar belügyminiszter 45.256/1949. III. számú határozata szerint Baja THJ. Város Polgármestere 30.450/9-kig. 1949. szám alapján elrendelte a szövetkezet Bajai Kenyérgyár Községi Vállalattá való átalakítását. Ugyanezen határozatra való hivatkozással egyúttal Jaszlics Antal, Petrekanits Andor, Tinusz Kálmán bajai lakosoknak a községi kenyérgyárnál ügyvezetőségi tagokul való kijelölését jóváhagyta.

A rendelet 1949. december 28-án került kiadásra. A szövetkezet, mint társulási forma ezzel lezárult. A szövetkezeti vagyon átadása 1949. december 12-én megtörtént, amelynek ekkor ügyvezetője Szikinger János volt. A vagyon átvételét a már 1949. december 6-tól megbízott Tinusz Kálmán végezte, ekkor még egyszemélyű vezetőként. A szövetkezeti vagyon üzemek leltározásával, számbavételével szinte egyidőben kezdetét vette a magánpékségek államosítása is.

Az átadás-átvétel nem ment zökkenőmentesen, mivel a szövetkezet tagsága igyekezett a nehezen és sok lemondás árán összegyűjtött kis vagyonát megtartani. A nagy ellenállás miatt az egy személy mellé további kettő, a már említett Jaszlics Antal és Petrekanits Andor is bekapcsolódott a szervezési munkába. Az államosítás első lépcsője 1949. december 30-ával befejezettnek tekinthető és 1950 januárjában új fejezet kezdődött a pékek és pékségek életében. Az új megnevezés Bajai Kenyérgyár Községi Vállalat. A névben szerepel már a kenyérgyár megnevezés, de valójában csak pékségekről, lavórral „felszerelt” fürdőkről, többségében fateknővel, esetleg vasteknővel rendelkező, szétszórt, rőzsével tüzelő kis pékségekről beszélhetünk. A harc a piacért, az ellátási területért most már az állami szektor és a még mindig nagyszámú magániparosok között folyik. A törekvés már világosan látható, a magánipar felszámolása, az államilag létrehozott ipar erősítése, úgy vagyonilag, létszámilag, mint politikailag. A legkönnyebbnek a politikai erősítés tűnt, mivel az állam is efelé tendált, a politikai hatalom megszerzésére. Nem tartozik a politika szorosan a témánkhoz, de mint később látni fogjuk, nem is hanyagolható el, a pékek, most már a vállalat életében is fontos szerepet kapnak. A város területén ekkor már elkezdődik a kis pékségek fokozatos államosítása, a Községi Kenyérgyárhoz való csatolása.

Államosítás, állami vállalat

Az államosítás 1949–50-ben csak Baján történt meg, vidéken ekkor még vagy önálló pékek, vagy szövetkezetek látták el a lakosságot kenyérrel, péksüteménnyel. A Baján működő 33 pékség állami tulajdonba került. Sok kis pékség egy sütőterű, mint már említésre került stersütő üzemként működött, vagy teljesen megszűnt. A vállalat lényegében átvette a szövetkezet vagyonát, ellátási területét bővítve a többi volt magánpékség területével. A polgármesteri hivatal illetékes osztálya felelős vezetőt nevezett ki a vállalat élére. Az első munkásigazgató, Bisztricky Károly váltotta fel a korábbi 3 fős ügyvezetői vezetőséget. Bisztricky nem volt szakember, így a szakmai irányításba nem is tudott belefolyni. A szakmai feladatokat döntően Németh János pékmester műszaki vezetőként végezte 1950–54-ig, illetve a műszakot csoportvezető pékek látták el. Nemcsak a csoportvezetők, de a pékek is jó szakemberek voltak. Ők még a magán pékmesterektől sajátították el a szakma, de főleg a kenyérsütés minden csínját-bínját. Hogy miért a kenyérsütést emeljük ki? Ez elsősorban azért van, mert ebben az időszakban a kenyér volt a legfontosabb, ez is eleinte csak jegyre volt kapható, a péksütemény (zsemle, kifli, briós) ekkor még szinte luxuscikknek számított. A lisztet a vállalat is kiutalásra, meghatározott feladatok ellátására kapta. A kenyér a stabil forint megjelenésével egységes árban került országosan meghatározásra. A szabad forgalomba hozott félbarna kenyér 1 Ft/kg, a félfehér kenyér 1,60 Ft/kg, a fehér kenyér 2,60 Ft/kg, a zsemle és a kifli 0,40 Ft/db került. Ezek az árak 1949. december 4-től voltak érvényben. 1951. január 2-től a kenyerek ára maradt változatlan, de a zsemle-kifli ára 0,60 Ft-ra emelkedett, de egyúttal megszűnt a félbarna kenyér. 1951. augusztus 29-től a félfehér kenyér 2,60 Ft, de egyúttal megszűnt a fehér kenyér, majd csak december 2-án jelenik újra a boltokban, de ekkor már 3,40 Ft/kg árban.

A zsemle, kifli ekkor 0,50 Ft-ba került, amely árát még ma is emlegetjük. Ezek a fogyasztási árak sok éven át megmaradtak, csupán a zsemle, kifli ára ment le 0,40 Ft-ra. 1950-ben, a Bajai Kenyérgyár Községi Vállalat első évében ezekből a mai szemlélettel nézve filléres termékekből 5.801 mFt értéket állított elő. Ez a termelési érték napi 80 q kenyér, 6000 db péksüteménynek felel meg, ami ekkor már 76 főnek biztosított munkát. A kenyérgyár első beruházása 1951 elejére tehető, amiről a Bács-Kiskun megyei népújság így írt:

 „Mit kap a bajai kenyérgyár 1951-ben?
50 ezer Ft értékű beruházás keretében elsősorban az üzemegészségügyi szempontból fontos munkásfürdőt és öltözőt építi meg, amely régi hiányt pótol és a nehéz munkát végző sütőipari dolgozók egészségének megvédését és az üzemi tisztaságot mozdítja elő. A beruházás keretében építi meg a vállalat új lisztraktárát is, mely az eddigi állapottal szemben a liszt megfelelő tárolását és kezelését biztosítja.”

Egy másik fontosnak mondható beruházás 1952-ben történt. A kenyérgyár Batthyány úti, úgy ismert Bata üzemében a hagyományos fafűtésről – magyar kemencékről – áttért a gázzal való fűtésre. Hogy ez mit jelentett, azt azok tudták és tudják legjobban, akik már dolgoztak fafűtésű, rőzse vagy egyéb hulladékkal fűtött kemencéknél.

“Mondás: Három igaz szó, Bata kenyér jó!”

A kenyérgyár életében a legfontosabb a termelés, a termeléshez szükséges feltételek biztosítása volt. Ezen feltételek egyik pillére a nyersanyagok beszállítása, a késztermékek kiszállítása. Ilyen pillér volt a szövetkezet egyik alapító tagja, Szikinger János, aki ugyan a pék szakmát tanulta és dolgozott is benne, megvált a péklapáttól, de a pékségtől soha. A péklapátot felcserélte a gépkocsi kormányára. A kenyérgyár a lovaskocsik mellett megvásárolta első gépkocsiját, egy Mercedes teherautót, amit kezdettől fogva Szikinger János, vagy ahogy mindenki ismerte, a Sziki vezette. Napi munkája nem 8 órából állt, mert a sütőipari termékek kiszállítása után fát, lisztet kellett még szállítani a pékségekbe, ami sok esetben a késő esti órákig is eltartott. Ez a munkatempó, feladat másnap és egész héten ismétlődött, újra és újra hajnali kelés, késő esti lefekvés. Fiatal, dolgozni szerető pék volt és ezt, mint gépkocsivezető is szívvel, lelkiismeretesen végezte.

A kenyérjegy-rendszer 1951. április 16-ára teljesen megszűnt, ezáltal megindulhatott a szabadforgalmú kereskedelem a pékáruknál, ami egyúttal a termelés emelkedését vonta maga után. Érdekes, hogy talán az iparunkban egyetlen olyan időszak jött 1953. szeptembertől, amikor a sütőipari termékek ára csökkent. A félfehér kenyér 2,80 Ft-ról 2,40 Ft-ra, a fehér kenyér 3,40 Ft-ról 3,00 Ft-ra, a zsemle 0,50 Ft-ról 0,40 Ft-ra, a kifli ugyancsak 0,50 Ft-ról 0,40 Ft-ra csökkent.

Ez a fogyasztói ár lényegében 1965. január 1-ig nem változott, ekkor jelent meg a finom fehér kenyér 3,60 Ft-os árral. A finom fehér kenyérnek óriási piaca volt, mivel igen közkedvelt lett Baján. Köztudott, hogy a Bácskában mindig a minél fehérebb kenyeret keresték és fogyasztották és fogyasztják szinte a mai napig.

A bajai községi kenyérgyár életében újabb fordulatot jelentett az 1953-as év. A Minisztertanács 503/10/1953 sz. rendelete, illetve a Bács-Kiskun megyei Tanács VB 207/403/1953 sz. rendelete alapján kiadásra került a Bajai Sütőipari Vállalat alapító levele. Ez teljesen megváltoztatta az addigi községi kenyérgyár arculatát. A vállalat élére Burkus Ferenc került, aki pék és a kenyérgyár alapító tagja volt.

Nem csak vezetőváltás, hanem struktúraváltozás is történt. 1953-ban kerültek a járás pékségei a vállalathoz. A falvakban addig vagy szövetkezeti formában vagy magániparként működtek a pékségek, látták el a lakosságot sütőipari termékekkel. A sütőipari termékek megfogalmazást azért lehet már használni, mivel ebben az időszakban a központ, a minisztérium szabad utat engedett a termékskála széles körű bővítésére. Ekkor jelentkezett a kereslet-kínálat fogalma a háborút követő években először. Most már sok pékség, de főként a bajai és nagyobb falusi pékségek sütöttek a közismert zsemle-kifli mellett különböző tejes tésztából, vajas tésztából készült süteményeket. A vállalathoz a bajai üzemek mellett 21 község péksége került vállalati tulajdonba, kezelésbe. Ezek a pékségek egy vagy két sütőterű magyar kemencések, fa-rőzse-venyige-kukoricaszár tüzelésűek voltak. A felszereltségük fa dagasztóteknőből – egy-két üzemben vasteknő is volt már –, kiflifeladó, prés, kiflisodró gépből állt. A munkafolyamatokat – lisztszitálás, dagasztás, kemencefűtés – az államosítás előtti manufaktúra módszer szerint történtek.

A falusi ember ellátási színvonalában azért történtek változások, mivel ahol nem sütöttek péksüteményeket, oda Bajáról szállítottak az igényeknek megfelelően. A falvakban a termék kiszállítása a boltokba lovaskocsival történt, ami rengeteg közegészségügyi problémával járt. A kocsi tulajdonosát nehéz volt rábírni, hogy a pékterméket szállító kocsikat másra nem lehet használni, legfeljebb szikvíz, fűszeráruk szállítására. A falusi pékségek ellátása maga után vonta a vállalat járműparkjának állandó fejlesztését. Az első Mercedest követte az Opel Blitz teherszállító gépkocsi, amelyek szinte éjjel-nappal járták az üzemeket, szállították a tüzelőanyagot, lisztet, a késztermékeket.

A vállalat által átvett falusi pékségek legtöbbjében a „régi” tulajdonos dolgozott tovább, mint vállalati alkalmazott, ami nem mindenhol ment zökkenőmentesen. Voltak olyan pékségek, ahol nem a „volt” tulajdonos volt az üzemvezető, hanem csak beosztott pék. Emberileg teljesen érthető az ellenállás, sok esetben betartásokkal is találkozhattunk, amit a vállalat vezetősége akár fegyelmikkel is próbált megfékezni. A vállalat a fejlesztési lehetőségeit igyekezett kihasználni nem csak a szállítás területén, hanem az üzemek gépesítését is próbálta magasabb szintre emelni.

Nagy áttörést jelentett, amikor a fa-rőzse fűtés helyett folyékony, olajtüzelésű berendezéseket vásárolt a vállalat. A Bajai Vas- és Fémipari KTSz kifejlesztett a vállalatunk részére egy Madvav névre keresztelt gőzbefúvásos olajtüzelésű berendezést. Azonban a használat során sok probléma merült fel, így a berendezést a KTSz továbbfejlesztette. A korszerűsített fűtési mód elterjedt és sok éven keresztül használták a Cvetkó névre keresztelt, ismert berendezést a magyar kemencés pékségeknél.

Visszatérve a termékszállításhoz, feltétlen meg kell említeni a süteményszállítást. A zsemle-kifli boltokba való juttatása hosszú éveken át, még a 60-as években is Baján kerékpárral, „krencli” hátikosárban történt. A krenclizés nagyon kemény munka volt, ami hajnalban kezdődött, amikor teli kosárral – a súlyát nem is tudjuk meghatározni – elindult a terítés a város területén. A legismertebb kerékpáros kihordó Kratzer Sándor és Gilián Béla volt, akik télen-nyáron úton voltak. Mindketten aránylag fiatalon haltak meg, amihez talán az igen mostoha munkakörülmények is hozzájárultak. A kerékpáros, úgymond „geisic” szállítást később felváltotta az oldalkocsis motor, ami hatékonyabb, gyorsabb és nagyobb terület ellátására is alkalmasabb volt. A motoros kihordást egy fő, Hosszú László már két krenclivel látta el: egy a hátán, egy pedig az oldalkocsiban helyezkedett el. Mint már említettem, Baján két tehergépkocsi mellett továbbra is nagy szerepet kapott a lovaskocsis szállítás. Egy kocsi Treszkity Jánossal az élen főleg helybeli lisztszállítást végzett, míg a másik, Némedy László, aki papból lett szállítómunkás, a vállalatnál a kenyérszállítási feladatokat látta el.

A vidéki péküzemek felszereltségében, lényeges változást a fatüzelésről az olajtüzelésre való áttérés jelentette. Mindezek mellett az ipar, a vállalatok komoly anyagi nehézségekkel küszködtek, nem tudtak beruházni, fejleszteni, ugyanakkor a lakossági elvárások egyre nagyobbak lettek.

A gépesítés akadozott, jóformán semmilyen új géppel nem gyarapodtak a pékségek. E jelenség országos szinten is kimutatható volt, a pékek 10-12 órát, döntően éjjel voltak kénytelenek dolgozni az ellátás biztosítása érdekében. A hatóságok, a minisztérium – ismerve a sütőipar problémáit – úgy vélték, a trösztösítés előbbre viszi a feladatmegoldást. A cél az volt, hogy a pénzeszközök centralizálásával gyorsítani lehet a fejlesztéseket, a beruházásokat. Az elképzelés lehet, hogy jó volt, de mint látni fogjuk, a végrehajtás már 1953-ban sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

Bács-Kiskun megyében a megyei vállalatok összevonásával 1953-ban megalakult a Sütőipari Tröszt kecskeméti székhellyel. Ennek a fajta centralizálásnak több volt a negatívuma, mint az előnye. Megmaradtak ugyan a vállalatok, de döntési joguk szinte nullára korlátozódott. Bármilyen kisebb beszerzésre is – pl. péklapát, szakajtó stb. – tröszti engedély kellett. Kecskemét minden juttatásból előnyt élvezett, és ez nem maradhatott titokban. A vidéki vállalatok, így a bajai is fejlesztési, beruházási pénzekhez nem jutott. A vállalat, lehet mondani, ezen időszakban inkább visszafejlődött, mintsem előre.

A fejlesztésre, beruházásokra képezhető források egy közös alapba kerültek, amely fölött a tröszt vezetése rendelkezett. Összegezve azt lehet mondani, a pénzeszközök döntő hányada Kecskeméten maradt és csak minimális keret felett rendelkezhettek a tagvállalatok. Ebből is látható, a centralizálás nem vitte előre a vállalatokat, így a bajait sem, sőt visszavetette a fejlődésben. A tröszt végül 1955-ben megszűnt, ezzel a vállalat Bajai Sütőipari Vállalat néven bajai székhellyel ismét önálló lett. Ezzel egyidejűleg 1955. július 1-jével Bácsalmás és járása önálló vállalatként kivált a bajai vállalatból.

Az átszervezések, amint látjuk, nem csak mostani divat, ez jellemezte már az 50-es éveket is. 1948–49-ig szövetkezet, 1950–53-ig önálló vállalat, 1953–55-ig tröszt. 1955-ben Bácsalmás kiválik, 1959. július 1-jétől Bácsalmás mérlegbeolvasztással ismét Bajához kerül. A vállalat új neve: Baja és Vidéke Sütőipari Vállalat, székhelye Baja.

Néhány adat a vállalat gazdasági teljesítményéről 1954-1960 között:

ÉvTeljes termelési
érték mindenkori
folyóáron
(1000/Ft)
Munkás
létszám
(fő)
Összes
létszám
(fő)
Nyereség /
Veszteség
1 munkás főre
jutó
term. érték
(Ft)
195423 776156196-1881152 410
195519 99597136815206 134
195616 64893129130179 011
195712 54169105365181 753
195813 82370105730197 471
195923 0601081572249213 518
196024 3981161651527210 328


A kiugrás éve Bácsalmás visszacsatolásával, 1959-cel kezdődött, amikor a nyereséget háromszorossá, a teljes termelési értéket 10 millióval sikerült növelni az előző évhez viszonyítva.Ha az államosítás első évében, 1950-ben a termelési érték 5801/eFt, a létszám 76 fő volt, a fogyasztói árakban lényeges változás nem volt, akkor azt kell látnunk, hogy a vállalat Bácsalmás leválásáig szépen fejlődött, úgy termelési értékben, mint nyereségben és létszámilag is.

A legfontosabb fejlesztések, hogy a legtöbb vidéki, falusi pékség dagasztógépet, centrifugás lisztszitagépet, pakura helyett rendes fűtőolajat kapott. A laikusnak ez nem mond sokat, de ha tudjuk, hogy az egyik legnehezebb munka a pékségben a kézi dagasztás és a legegészségtelenebb munkafázis a lisztszitálás, akkor beláthatjuk, hogy óriási fejlődést jelentett a pékek számára. 1958-ban megkezdődött a Marx téri üzem korszerűsítése. 1 db két sütőterű gőzkemence került beépítésre, a meglévő magyar kemencék felújításra. 1963-ban a Madách úti úgynevezett főüzem teljes átalakítására, új üzemcsarnok kialakítására került sor.

Ezzel párhuzamosan a régi üzemben is folyt a termelés tovább, de a város zavartalan ellátásához a kisebb üzemek nem egy esetben vidékről is besegítettek. Az üzembe 3 db két sütőterű gőzkemence került beépítésre. A tésztakészítés 3 db fogókaros dagasztógéppel történt, a tészta formázása ugyancsak gépesítve lett, gömbölyítő, illetve hosszformázó gép beállításával. A régi főüzem épülete megmaradt ugyan, egy részt főraktárnak, más részt nehéz vajas – finom pék- áru üzemnek lett kialakítva. Az üzem 16 órai kapacitása ezzel 94 q-ról 109 q-ra emelkedett. A gőzkemencék fűtése hagyományos módon iszapszénnel történt. A finom pékárut – nehéz vajas – ami már közkedvelt péktermék lett, a Vető-féle két sütőterű magyar kemencés üzemben termeltük. Az üzem területileg magánházban volt, így bármilyen beruházásra alkalmatlan volt. Ezért nagy előrelépés volt a régi főüzem egyes részeinek átalakításával, FNK 4. „Pajtás” beállításával, hűtőkamra és egyéb gépek üzembe helyezésével egy folyamatos termelést biztosító egység üzembe helyezése. A választék rohamosan bővült, a minősége állandósult.

Tekintsünk vissza még az 50-es évekre, amikor – de ez a későbbi évekre is jellemző – a legfőbb feladat az anyaggazdálkodás, ezen belül is a liszt fajlagos felhasználása volt. A bajai üzemek mellett feltétlen szükséges megnézni, hogy a vidéki üzemekben hogyan zajlott a mindennapi élet. Ezekben a kis pékségekben szinte családi összefogással folyt a munka. A kereskedelmi hálózatba kerülő kenyér mellett számottevő volt a cserekenyér, és a ster sütés.

A cserekenyér alatt azt kell érteni, hogy a háziasszony 1 kg lisztért 1,36 kg kenyeret kapott és 80 fillér sütési díjat fizetett vagy 1 kg lisztért 1 kg kenyeret kapott, a 36 dkg volt végül a sütési munkadíj. A másik kedvelt forma a ster sütés, amely igen kedvelt volt a régi falusi, de még a városi emberek körében is. A háziasszonyok otthon bedagasztották a kenyérnek való tésztát, majd a megjelölt időpontban kosárban elvitték a pékhez, aki megformázta – gömbölyű vekni –, megsütötte. Ennek nagy előnye a háziasszony számára az volt, hogy a család ízlése szerint készítette elő a kenyeret. Sütési díjat kellett fizetni, kg-onként 80 fillért. Az asszonyok hetente általában egyszer, maximum kétszer sütöttek.

Mint már említésre került, a vidéki üzemek élére általában olyan pékeket raktak, akik rendelkeztek megfelelő családi háttérrel. Az asszony, a nagyobb gyerekek tevékenyen segítettek be, ki mint alkalmazott, ki pedig az általános iskola mellett már a pékségben is fellelhető volt. A legtöbb helyen a gyerek itt ismerkedett meg a pékséggel, a szakmával. Vállalatunknál számtalan vidéki pék gyereke tanulta, vitte tovább ezt a szakmát. A pék munkája mindig nehéz volt, de a legnehezebb élete talán mégis a vidéki kis pékségben dolgozó péknek volt. Egy az, hogy a munkája szerteágazó, nagy szakmai hozzáértést igényelt, munkaideje 10-12 órából állt. Munka után el kellett végezni az elszámolást, napi jelentést készíteni. Az összes adminisztrációs munkáért a vállalat általában 1 órát fizetett időbérben. Városi pék nem szívesen ment vidéki üzembe, még helyettesíteni sem. Tudok olyan péket, aki egy hét után bevetette ugyan még a megkelt tésztát, de kisütni már nem volt hajlandó.

1963-ban, amikor megkezdődött a főüzem (Madách utcai üzem) átépítése, párhuzamosan Garán, Vaskúton, Mélykúton, Bátmonostoron, Tataházán is korszerűsítésre kerültek az üzemek. Ez elsősorban kemencék átépítéséből, dagasztógépek beállításából, fürdőhelyiségek kialakításából állt. Az üzemekben történt beruházások mellett állandóan fejleszteni kellett a szállítási tevékenységet. Újabb és újabb gépkocsikkal bővült, korszerűsödött a szállítás. A kerékpáros süteményszállítást kiszorította az oldalkocsis motorkerékpár. Hosszú László motorkerékpárjával a fél várost „leterítette” péksüteménnyel.

A vállalat területileg a bajai és a bácsalmási, valamint a közigazgatásilag kiskunhalasi járáshoz tartozó mélykúti üzemekből állt. A rendelkezésre álló kapacitás 1960-ban 688 q/16 óra, dolgozói létszám 165 fő, ebből fizikai munkás 116 fő, a termelési érték 24 millió 398 ezer Ft. 1 főre jutó termelési érték 210.328 Ft. Ezen számok mögött 26 korszerűtlen üzem állt. A termelés ezekben az üzemekben már az akkori gazdasági szférában is költséges és nehezen összefogható volt. A vállalatvezetés a leggazdaságtalanabb üzemeket igyekezett leépíteni, megszüntetni. Így 1962-1965 között évenként 4-4 üzem került leállításra.

1965-ben beindult a Madách utcai új főüzem 3 db két sütőterű széntüzelésű gőzkemencével, 109 q/16 óra kapacitással. A dagasztás mellett a tésztafeldolgozás, a formázás, automata vízkeverő beállításával az akkori követelményeknek teljes egészében megfelelt. Az új főüzem kapacitásának jobb kihasználása érdekében az országosan alkalmazott hicc (vetőkemence) umpak (átsütő) rendszerben dolgozott, amely rendszer a minőségre károsan hatott, minőségromlással járt. Az 1960-as évek 26 üzeméből 1965-ben 13 maradt meg. Az üzembezárás elsősorban a vidéki üzemeinket érintette, de bajai viszonylatban is csökkent az üzemek száma, pl. megszűnt a Nacsa Vetőüzem. Bővült viszont a választék, főként a sütemény, ezen belül is a finom pékáru, a „nehézvajas” termékek skálája.

A vállalat 1964. évi adatai: teljes termelési érték 31 millió 243 ezer Ft, termelt 3.287 tonna fehér, 4.289 tonna finom fehér, 87 tonna csere, 398 tonna ster, 272 tonna egyéb kenyér. Vizes sütemény 2 millió 659 ezer db, tejes sütemény 7 millió 88 ezer db, egyszerű vajas 3 millió 416 ezer, tojással dúsított 854 ezer, omlós leveles 1 millió 793 ezer. A vállalati létszám 178 fő, nyereség 2 millió 251 ezer Ft. Az elért gazdasági eredmények országos viszonylatban is kimagaslóak voltak. A legnagyobb elismerés a vállalat életében 1972 volt, amikor Kiváló Vállalat cím tulajdonosa lett.

Ezt a címet 1972-ben országosan 6 vállalat nyerte el. Minden országos elismerés mellett a legnagyobbat mégis a fogyasztók elégedettsége, bizalma jelentette. Természetesen voltak olyan időszakok, amikor bizony minőségi problémákkal is szembe kellett nézni. A problémáknak, a fogyasztók elégedetlenségének számos összetevője volt. A korszerűtlen, drágán üzemeltethető kisüzemek leállításával fokozottabb terhelés hárult a megmaradt üzemekre. Napirenden voltak a napi 10-12 órás műszakok, a hétvégi ünnepnapokra való előretermelés, ezáltal a raktározási szűk kapacitás miatti kenyérhegyek, mind-mind rontó hatással voltak a minőségre. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az agrárüzem ráállt a nagy hozamú, de gyenge sikértartalmú búzák termelésére. Köztudott, hogy a bácskai földeken termelték az országban az egyik legjobb búzafajtát, a kemény héjú, nagy sikértartalmú bánkúti búzát.

A nép az ebből sült magos, fehér cipókhoz, veknikhez volt szokva. Ahol a jó kenyérnek nem volt akkora kultusza, mint Baján és környékén, ott a lakosság gyorsabban állt át a gyenge minőségű termékek fogyasztására. A gyengébb minőségű és kisebb sikértartalmú liszteknél lisztjavító szerekhez kellett nyúlni, hogy a termékek minősége tartható legyen. Ilyen lisztjavító volt elsősorban az aszkorbinsav, a süteményeknél emellett a diamalt tabletta, a kenyereknél a Citopán is felhasználásra került.

A gépesítés színvonalát is fejleszteni kellett, több üzemben vízkeverő automata biztosította az egyenletes hőmérsékletű technológiai vizet, gyorsdagasztógépek kerültek beállításra, de itt kell megemlíteni a Pályka-Szász féle tüzelési módszert is. A gőzcsöves kemencéket gyenge minőségű iszapszénnel fűtöttük, de ezzel csak nagyon változó hőmérsékletet lehetett biztosítani a kemencéknél. A Pályka Gézáék által bevezetett olaj-gáz tüzeléssel biztosítani lehetett az egyenletes hőmérsékletet a kemencékben. Ennek a lényege az volt, hogy a fűtőtérbe benyúló gőzcsöveket leárnyékolták, hogy a nagyobb fűtőértékű olaj szúrólángja ne égesse ki a csöveket, automata hőérzékelővel biztosítani lehetett a kívánt hőfokot. Ez főüzemileg jól bevált, tiszta környezetet biztosított, emellett az egyenletesebb minőségelérést is szolgálta. Az olaj akkor még olcsóbb fűtőenergiának számított, ezáltal a péktermékek önköltségi árát is csökkenteni lehetett.

Vállalatunk a 60-as évek végéig csak hagyományos sütőipari termékekkel, kenyér-péksütemény, finom pékáruk gyártásával, forgalmazásával foglalkozott. Egyre több saját szaküzletet nyitott úgy Baján, mint járási viszonylatban. Ezt a kereskedelem barátságtalan lépésnek vette, holott ennek is minőségjavító hatása volt. Köztudott, hogy a legjobb minőségű termék is tönkremehet a szállításnál. A saját szaküzletek a péküzemek területén kerültek kialakításra, így a termékek a kemencéből egyenesen a szaküzletek polcaira kerültek. Tény, a kereskedelem forgalma ezáltal csökkent, de a lakosság jobb minőségű friss pékáruhoz jutott. A saját szaküzlet nyitásának egy másik előnye az volt, hogy a vállalat műszaki emberei nagyobb teret kaptak a gyártmányfejlesztéshez.

A kísérleti termékeket a kereskedelem részére kiszállítani nem lehetett, így nem is lehetet lemérni a lakosság fogadóképességét. A lakosság elég hamar megszokta, hogy a vállalat szaküzleteiben mindig lehet valami újat kapni, hol kóstolóként, hol már pénzért is. Ez újabb mérföldkövet jelentett a vállalat életében, születőfélben volt egy új profil, az édesipar.

A 60-as évek végén, 68–69-ben – igaz, még úgymond konyhai szinten, csak kísérletként – foglalkoztunk a mézes termékek előállításával, gyártási lehetőségeivel. A kísérleti termékek tesztelése egyrészt a saját szaküzleteinkben, másrészt különböző bemutatókon, kiállításokon keresztül történt. Az üzemi termeléshez szükséges hatósági engedélyek megszerzése mellett keresni kellett a termeléshez szükséges helyiséget is. A vállalat egy másik nagy beruházása a 1969-ben üzembe helyezett bácsalmási 2 db két sütőterű gőzkemencés üzem volt. Az üzem egy új telephelyen került kialakításra, így a régi magyar kemencés üzem felszabadult. Bácsalmás fejlesztése sokáig elmaradt, ami talán annak is tudható be, hogy amikor önálló vállalatként működött, fejlesztési alapot nemigen tudott képezni, állami alaphoz viszont nem jutott.

Az anyavállalat fejlesztési alapjait előre lekötötte Baja fejlesztésére, így komolyabb beruházásra Bácsalmáson sem kerülhetett sor. A lakosság igényei Bácsalmáson is folyton nőttek, így elkerülhetetlen volt az új létesítmény megépítése. Bácsalmás ezzel a 72 q/16 óra kapacitással a vállalat második legnagyobb üzeme, telephelye lett.

A beruházás részint önerőből, a vállalat által képzett fejlesztési alapból, valamint hitelből lett finanszírozva. Ezzel a beruházással egyrészt megoldódott az alapellátás, másrészt továbbhasznosításra felszabadult egy üzem, amire igencsak nagy szükség volt az édesipar fejlesztéséhez, az ipari méretű termelés feltételeinek megteremtéséhez. Mint már említésre került, kezdetleges szinten, kicsiben elkezdődött a mézes termékek gyártása a vállalat Marx téri üzemében. Ezzel párhuzamosan a Bata néven ismert üzemben megkezdtük a torta ostyalap gyártását. Így a piacon, a FÜSZÉRT-eknél a mézesek mellett a hamar népszerűvé, keresett termékké vált sima és tojással dúsított tortalap is megjelent.

 

A vállalat élén is történt változás. 1970. január 1-től 1976. december 31-ig Verli György irányította a vállalatot. Az édesipar ugrásszerű fejlesztése erre az időszakra esik. Termékeink már az egész országban megjelentek. A termékek gyártásának színvonalát állandóan javítani kellett, hogy a piacot úgy mennyiségileg, választékban, minőségben ki tudjuk szolgálni. A Bata üzemi korszerűtlen, drágán, nagy anyagveszteséggel dolgozó elavult tortalap sütőgépek lecserélésre kerültek, az akkori kor egyik legmodernebb gépére. Az NDK-ból beszerzett 24 lapos gép (ami még ma is működik), már gondolkodásra késztette a vállalatvezetést a tortalap további feldolgozására. A mézes termékek nagyüzemi gyártásához is keresni kellett egy megfelelő, tiszta profilú üzemet. Erre legalkalmasabbnak bizonyult a Bácsalmáson leállított, de még kemencével  rendelkező  bácsalmási II. üzem. A kitelepítésnél nem csak a hely volt fontos, de szem előtt kellett tartani a munkerő-helyzetet is. A 70-es években gond volt a munkaerő is, mivel Baja számos jó kereseti lehetőséget biztosító vas-, élelmiszeripari üzemekkel rendelkezett. A sütőiparban a keresetek mindig is elmaradtak ezeknek az üzemeknek, gyáregységeknek a kereseti lehetőségeitől. Bácsalmás ipari üzemekkel nemigen rendelkezett, de főként a nők foglalkoztatására alkalmas munkahelyek nem voltak. A mézes üzemben 20-25 nőt is tudtunk foglalkoztatni aránylag könnyű munka mellett.

Nem szabad elhallgatni azt sem, hogy az édesiparban foglalkoztatottak átlagkeresete alatta maradt a pékségekben dolgozók átlagkeresetének. Az alacsonyabb édesipari bérszínvonal lehetőséget adott, hogy a pékségben dolgozók a vállalati átlag felett keressenek. A bácsalmási üzemek, úgy a kenyeres, mint az édesipari üzem gazdálkodása a vállalat legjobb üzemei közé tartozott, és ebben elévülhetetlen érdemei voltak Virág Tamás akkori telepvezetőnek és Kovács Ádámnénak (közismerten Erzsikének). A többféle ízesítésű mézesek „Bácska” néven váltak országos hírűvé. Számtalan megyei, országos kiállításokon, BNV-n nyertek bronzérmet, oklevelet. A mézesek mellett ugyancsak Bácska néven került forgalomba egy másik közkedveltté váló termék, a kakaós és vaníliás linzer. A Bácska név országosan ismertté vált, ezért valamennyi édesipari termék Jelky András bajai szobrának felhasználásával került forgalomba. Ugyancsak a 70-es években kezdtük el gyártani a „télifagyit”, amelyből 1973-ban közel 4,5 millió db-ot forgalmaztunk. 1972-ben 17-féle édesipari termékből 3858 q-t termeltünk, forgalmaztunk szinte az egész országban.

Az édesipar ugrásszerű fejlesztése és nem utolsósorban a gazdasági eredmények lehetővé tették a vállalati beruházásokat. 1972-ben 3 millió Ft-ból 38 q/16 óra kapacitású 1 db két sütőterű gőzkemencés üzemhez épített szaküzlet került átadásra Nagybaracskán. Ezzel Nagybaracska mellett Csátalja lakossága is szállítási minőségromlás kizárásával jobb minőségű kenyérhez jutott.

1973-ban Bácsbokodon 2 db FNK kemencés üzem épült, amely Bácsbokod–Bácsborsód–Felsőszentiván–Csávoly községek ellátásánál jelentett javulást, a dolgozóknak jobb munkakörülményeket.

Úgy a nagybaracskai, mint a bokodi üzem felépítésével, üzembehelyezésével azon túlmenően, hogy az ottani ellátást sikerült minőségileg, választékban javítani, egyúttal Baja város üzemeit némileg tehermentesítettük. Mindkét üzemben javultak a szociális körülmények, javultak a munkafeltételek. Mint már említettük, a terület, de főként Baja város ellátása, hétvégeken, de főként kettes-hármas ünnepek előtt szinte katasztrofálisnak mondható volt. Már csütörtöki napokon megkezdődött a kenyeres üzemekben a hétvégi előretermelés.

Ez azt jelentette, hogy az üzemekben, de főként a főüzemben kenyérhegyek alakultak ki a raktárban, a lakosság friss kenyeret már alig kapott, a szombati megrendelések 20%-át már pénteken kénytelen volt a vállalat kiszállítani a kereskedelem felé. Ez állandó ütközőpontot jelentett a vállalat, a kereskedelem és a lakosság között. Ennek az ütközőpontnak az enyhítését remélte a vállalatvezetés a vidékfejlesztéssel. Felvetődhet az a kérdés, hogy a vállalatvezetés miért fordított annyi pénzt és energiát az édesipar fejlesztésére, amikor az alapellátásban ilyen problémák jelentkeztek?

Tudni kell, hogy a sütőipari termékek fix, államilag megszabott árral kerültek forgalomba, illetve a fogyasztókhoz. A szakminisztérium, a kormány tisztában volt azzal, hogy az ipar a sütőipari termékeket csak úgy tudja nyereségesen termelni, ha az állam segítséget biztosít. Ennek alapján, mivel a kenyérellátás politikai kérdés volt, így az állam dotációval próbálta egyensúlyban tartani a fogyasztói árakat, egyúttal némi nyereséghez juttatni a vállalatokat. Az állami támogatás már „akkor is” csurrant-cseppent, és természetesen „ekkor is” csak utólag realizálódott a vállalatnál. Ez kényszerpályára helyezte a vállalatot.

Ha fejleszteni, önerőhöz, nyereséghez akart jutni, növelni kellett úgy mennyiségileg, mint választékban az édesipart, mivel ezek szabadáras termékek voltak. Ennek tudható be többek között az édesipar fejlesztésének tendenciája. Az édesipari termelést elsősorban vidéken lehetett fejleszteni, mivel itt álltak rendelkezésre azok a sütőüzemek, amelyek már leállíthatóvá váltak és természetesen itt állt rendelkezésre a szabad munkaerő is. Tudni kell, hogy az édesiparban szinte teljes mértékben női munkaerőt tudtunk foglalkoztatni, és a falvakban már „akkor is” a női munkahelyek voltak a legkeresettebbek, mivel a tsz-en kívül más alig akadt. Ezt ismerte fel a vállalatvezetés, és ennek tudatában fejlesztette intenzíven az édesipart.

A bácsalmási II. üzemben termelt mézes termékek gyártását Katymárra helyeztük át, Bácsalmáson megkezdtük a réteslap gyártását, majd később a Bajai Hűtőház részére szilvásgombócot gyártottunk. Nagy szükség volt az édes-, illetve a tésztaipar állandó fejlesztésére, mivel nagyobb nyereség csak ezen a területen képződött, a vállalat előtt álló feladatokat pedig csak pénzből lehetett véghezvinni. Ez a nagy álom pedig úgy a vállalati dolgozók körében, mint a város lakosságánál, egy kenyérgyár megépítése volt. A megépítéssel olyan feladattal szembesült a vállalatvezetés, amilyenre még nem volt példa sem előtte, sem utána. Először is gond volt, hogy hova települjön a gyár, mivel saját ingatlanjára, a főüzem területére a helyi városvezetés nem járult hozzá. Felvetődött a Bara vagy közismerten vásártér területe, de a városvezetés erre sem adott engedélyt építésre. A megyei, valamint a városvezetésnek is olyan elképzelése volt, hogy a Hűtőház közelében lévő üres telekre épüljön a kenyérgyár, ezzel két nagy élelmiszeripari objektum kerülne egymás mellé. Az elgondolás nem lett volna rossz, de a talajmechanikai vizsgálatok olyan eredményt mutattak, hogy az alapozás már majdnem felemésztette volna a beruházás tervezett költségének a 60%-át. Ezért új területet kellett keresni, ami mindenki részére elfogadható, megközelíthető és finanszírozható.

A Szegedi úti terület látszott legalkalmasabbnak, amit végül is egyrészt kisajátítással, másrészt kártalanítással sikerült megszerezni. Mindez közel egy évet vett igénybe, így az érdemi munka csak 1975-ben kezdődhetett meg. A beruházáshoz vissza nem térítendő, közel 10 milliós állami támogatást és 7 milliós banki hitelt kaptunk, amihez még jelentős önerő is társult. A kenyérgyárba 2 db szovjet gyártású PHSZ 25.M. típusú alagútkemence és teljes feldolgozó gépsor lett tervezve illetve került megvalósításra. A gyár napi kapacitása – 16 óra – 15,6 tonna kenyér gyártására volt alkalmas.

A teljes beruházás kép lépcsőben valósult meg. 1977-ben vásároltunk meg egy 25 m-es alagútkemencét, így az üzem 75 m sütőfelülettel rendelkezett, ezáltal termelő képessége 24 tonnára növekedett. A megyében a bajai volt a második legnagyobb sütőüzem.

Új gyártástechnológia került alkalmazásra, ugyanis kovász helyett koncentrált kovászport – citopánt – használtunk a továbbiakban a kenyér készítéséhez.

Ezzel a módszerrel lerövidült a technológiai átfutási idő, és egyenletesebb minőségű kenyereket tudtunk sütni. A kenyértermelés júliusban került át teljes egészében a főüzemből, míg a péksütemények sütését szeptember közepén kezdtük el. Az intenzív dagasztás és az új kemencetechnika révén addig soha nem tapasztalt minőségi javulást értünk el, melyre méltán lehetnek a mai napig is büszkék az ott dolgozó szaktársaink. Az üzem nagysága és a termelés összetettsége miatt szükségessé vált, hogy művezetők irányítsák a műszakok munkáját. Ezek a vezetők előtte maguk is a termelésben dolgoztak, és kiváló munkájuk tette őket alkalmassá a műszakok vezetésére. Művezető lett Nyirati István, Papsits József, Kovács Lajos, a későbbiekben pedig Péter István és Farkas Kálmán.

Az új üzem belépésével ugyanakkor egy korszak le is zárult. A Madách Imre utca 32. szám alatt majd’ 100 éven keresztül sült kenyér és péksütemény, ahol pékek generációi dolgoztak a városért és a környékéért. Többé a környéken nem terjedt a friss kenyér illata, a hajnalok csendjét nem törte meg a szállító járművek zöreje. Rá kb. 15 év múlva ugyanez történt a volt Marx téri üzemben is.

Az új kenyérgyár átadása és az ott adódó feladatok bizony elfeledtették velünk, hogy legalább egy pillanatra megálljunk és méltóan tisztelegjünk az előttünk dolgozó generációk előtt, és a helynek is, ahol dolgoztak.

Most e helyről illesse köszönet mindazokat, akik ebben a hosszú időszakban itt dolgoztak és szó szerint verejtékes munkájukkal szolgálták a mindenkori vásárlókat.

A vállalat első számú vezetésében is történt változás, ugyanis 1977. január 1-jétől 1989. december 15-ig Nebojsza Gyula lett az új igazgató. Sütőipari ismeretekkel nem rendelkezett, de a vállalat már rendelkezett olyan középszintű vezetőkkel, akik a vállalat fejlődését biztosítani tudták, továbbá dolgoztak azon, hogy a lakosság jó minőségű termékekkel találkozzon napról napra. Az új igazgató inkább a politikai, mint a szakmai vonal erősítését jelentette, amire ugyancsak szükség volt az akkori időszakban. De mint láthatjuk, erős második vonal alakult, úgy a hagyományos sütőipari termelés, mint az édesipar ágazatban.

A vidéki, hagyományos sütőipari termékeket előállító üzemeket Firányi Ferenc, Bácsalmást Nagy István, a kenyérgyárat Virág Tamás felügyelte, irányította. Az édesipari termelést részint központilag, másrészt, mint pl. Bácsalmás II-t Kovács Ádámné, Katymárt, az áttelepített mézes üzemet Nákity János irányította. A Marx téri üzemet Demeter Lajos, az édesipari üzemet Ádám Sebestyén, majd Bajor Béla vezette. A termelési osztály egészét Werli István fogta össze, míg a kereskedelmi részleget Kélesi Antal, későbbiekben pedig Fekete Károly irányította. A minőségellenőrzési és laboratóriumi munka élén Jaberné Szabó Ildikó állt.

A Madách utcai, most már teljes egészében édesipari termékeket előállító üzemet sikerült tovább fejleszteni, ezáltal újabb és újabb termékekkel bővíteni a választékot. A meglévő 24 lapos ostyasütőgép mellé egy újabb, NDK-ból származó 30 lapos gépet helyezett üzembe a vállalat. Ezzel a beruházással nem csak az ostyalap mennyiségét, hanem annak további felhasználását is biztosítani lehetett. Így új termékként megjelentünk a piacon a Bácska néven már elismerést szerzett régebbi mézesek, linzerek stb. mellett a töltött ostyával. A termeléshez, raktározáshoz megfelelő helyiségek rendelkezésre álltak, a piac felvevő képessége megfelelő minőségi árura fogadóképesnek bizonyult. A piacon való maradás, a nagy konkurencia megkövetelte a meglévő termékek állandó továbbfejlesztését. Ennek megfelelően újabb gépek beszerzését, termelésbe állítását kellett biztosítani. Gépesíteni kellett az ostyakenőgép mellett a gépi vágást, csokoládémártást, hogy csak a legfontosabbakat említsük.

A vállalat garai sütőüzeme a termelésből kivont tartalék egységek körébe került. A faluban igen sok volt a munkanélküli nők száma, közel feküdt Bajához, így lehetőség nyílt egy másfajta tevékenység beindítására. Itt kezdtük el gyártani a Dianás cukorkát, többfajta ízesítéssel, csokoládé mártással, különböző csomagolással. A termék keresett cikk volt, bár nagyon munkaigényes, és a gyártása igen egészségtelen. A „Talcum por”, amiben formázták a cukrot, káros volt az emberi szervezetre, így különböző védőberendezések, maszkok használatával lehetett csak folytatni a termelést. Ezeket a dolgozók nem szívesen használták és ha lehetett – és miért ne lehetett volna – megszegték a szigorú szabályokat, mellőzték azok használatát. Így részint a KÖJÁL nyomására, az asszonyok egészsége érdekében a vállalat megszüntette ezek gyártását.

A vállalat működésének idején az utolsó nagyobb lélegzetű beruházás Bácsalmáson történt. Az előzőekben már szó volt arról, hogy 1969-ben új sütőüzemet építettünk a Kishíd utcában. Ez a pékség sokáig szolgálta jó minőségű pékárukkal a térség lakóit. Az 1980-as évek elejére azonban ez az üzem is kinőtte magát. A változó, fejlődő vásárlói igényeket már nehezen tudtuk a meglévő formában biztosítani. A nehéz fizikai munka – különösen a kemencék kézi kiszolgálása – miatt nehéz volt már a munkaerő biztosítása is. Gyártmányfejlesztéseket sem tudtunk megvalósítani, mert szűkössé vált a pékség alapterülete, és a beépített gőzcsöves kemencék termelő képessége sem volt már elegendő.

1982-ban született az az elhatározás, hogy a pékség alapterületét helyben bővítjük, és új kemencék beállításával a termelési potenciálunkat megnöveljük. Mintegy másfél évre volt szükség a feladat végrehajtásához. A kieső termelést pótlandó, megerősítettük a termelői létszámot Bácsbokodon, Mélykúton és Katymáron. Természetesen a bajai kenyérgyár is besegített az ellátásba. Nehéz időszak volt ez a fogyasztóknak, pékeknek egyaránt, de mindenki tudta, mi a cél és utólag már elmondhatjuk, hogy türelemből, megértésből mindenki jól vizsgázott.

Az új pékségbe egy 25 m2-es alagút kemence és egy 4 sütőterű „Pajtás” kemence került beszerelésre. Amíg a munka folyt, addig a bácsalmási pékek a kenyérgyárban sajátították el az új technika kezelését.

A korszerűsített, kibővített pékség 1984 őszén kezdte meg működését a térség lakóinak és természetesen dolgozóink nagy megelégedésére.

A vállalatnál természetesen a legfontosabb dolog a termelés. Termelés, de főként gazdaságos termelés, és ehhez biztosítani kellett a tárgyi feltételek mellett az emberi oldalt is. A bajai pékek nem voltak hiányában a kihívásoknak sem, amit bizonyít a számos Élüzem, Kiváló Vállalat, és különböző oklevél elismerés is.

A pék egy különös anyagból épült ember volt. Álláspontja az volt, írják ki a főnökök, hogy hány mázsa kenyér kell és hány órára. A többi az ő feladata. Ezt a feladatot, ha nem teljesítette, akkor felel érte. Különös ember a pék a rendőrnek is, mert reggel úgy jelent a parancsnoknak: „Az éjjel különösebb esemény nem történt, csak bekísértek két embert meg egy péket.” Talán érhető, hogy miért különös ember a pék, ha tudjuk, az ő munkája döntően éjjeli munkára korlátozódott, amikor más szakmában dolgozó társa édes álmát aludta. A pékséget sokan ezért hagyták ott, fordítottak hátat a szakmának, mert nem tudták megszokni az éjszakázást.

Dolgozóink kikapcsolódását, pihenését szolgálta, hogy vállalatunk 1972-ben könyvjóváírással hozzájutott a Dunafürdő akkori legnagyobb üdülőjéhez, amelyet főként a vidéki üzemek alacsony térítési díj mellett vehettek igénybe. Pihenés mellett jó szolgálatot tett az üdülő különböző brigád összejövetelek, tanfolyamok, kisebb rendezvények megtartására.

 

Ugyanakkor a vállalatnak gondoskodni „illett” az utánpótlásról is. Baja és környéke sütő szakmunkás utánpótlását a nagykőrösi Toldi Miklós Szakképző Intézet volt hivatott biztosítani. Nagykőrös több, mint százhúsz kilométer Bajától, ezért csak a legelszántabb szülők adták gyermeküket erre a szakmára tanulni. A Nagykőrösről érkező végzett szakmunkások száma alig haladta meg a 3-4 főt.

Ez a létszám koránt sem fedezte a vállalat szakmunkás utánpótlását. Többször felmerült a gondolata a felnőtt szakmunkásképzés megszervezésének, de soha nem jött össze a megfelelő jelentkezők létszáma. Nehezítette a szervezést az is, hogy a hároméves szakmai gyakorlattal rendelkező betanított munkások egy része nem rendelkezett a nyolc osztály elvégzésével sem. Így először ezeket kellett meggyőzni a nyolc osztály befejezésére.
Végül 1979 őszére összejött egy osztálylétszám, és elindulhatott a képzés.

Többször felmerült a gondolata a felnőtt szakmunkásképzés megszervezésének, de soha nem jött össze a megfelelő jelentkezők létszáma. Nehezítette a szervezést az is, hogy a hároméves szakmai gyakorlattal rendelkező betanított munkások egy része nem rendelkezett a nyolc osztály elvégzésével sem. Így először ezeket kellett meggyőzni a nyolc osztály befejezésére.

Végül 1979 őszére összejött egy osztálylétszám, és elindulhatott a képzés. Később aztán egyre többször felmerült a nappali tagozatos szakmunkásképzés szükségessége. Nebojsza Gyula igazgató és Pető Józsefné személyzeti vezető érdeme a nappali tagozatos képzés megvalósulása. A bajai nappali tagozatos szakmunkástanuló képzés megszervezése többször felmerült, de tettek csak 1984-ben születtek. A Bajai Sütőipari Vállalat kezdeményezésére a Nagykőrösi Intézet szakmai irányításával és felügyeletével indult el a képzés. A közismereti tárgyakat a jelkys tanárok, a szakelméletet a vállalat középvezetői végezték. A gyakorlati oktatás a vállalat üzemeiben került megszervezésre.

E kis – de a dolgozók életében nagyon fontos – kitérő után térjünk vissza a gazdasági életre, a vállalatnál végbemenő eseményekre. Az 1989-es év a rendszerváltás időszaka, ami vállalatunknál is éreztette hatását.  A termelés zökkenőmentesen folyt az üzemekben, de az emberekben új szemlélet vette kezdetét. A politika kivonult a vállalat, az üzemek falai közül, a szakszervezet kereste helyét az új szférában, mozgolódások kezdődtek egy másfajta szakszervezet megvalósítására, ami végül is csírájában meghalt. Az emberek érezték, hogy valami új kezdődik, de hogy nekik hol lesz a helyük ebben az újban, arra választ nem kaptak.

A vállalat élére 1989. december 15-én új igazgató került Bakó Lajos személyében. Bakó Lajos nem számított új embernek, mivel 1983. május 15-től már a vállalat állományában főmérnökként jelen volt a mindennapi életben. 1989-ben nem csak az állam formája változott meg, hanem a vállalat élete, formája is. Lelassultak a fejlesztések, mind több szó esett a vállalat széthullásáról. A dolgozók körében állandó téma lett, hogy hogyan tovább, merre megy a szekér, amit eddig 40 éven át ők húztak-toltak előre. Elhangzik egy eddig nem ismert szó, a privatizáció. Kinek lesz ez jó? A vállalat egészének, egyes személyeknek?

Megindult a propagandamunka a vállalati dolgozók irányában a vállalati vagyon kivásárlására, azaz részvénytársaság megalakítására. Ennek érdekében a dolgozók lemondanak az évi nyereség kifizetéséről, ami szükség esetén betudható az önerői résznek. Megjöttek a kormány irányelvei, amelyek kimondták: a kisüzemeket pályázati úton értékesítenie kell a vállalatnak. A “kötelező” pályázatok után az üzemek részben dolgozói tulajdonba kerültek, a nagyobb részek azonban nem kerültek értékesítésre. Megmaradt a bajai kenyérgyár, a Madách utcai édesipari üzem, a bácsalmási üzem, valamint a katymári mézes üzem és a vállalati Duna-fürdői üdülője, központi iroda. Ezek tulajdonjoga az ÁVÜ (Állami Vagyonügynökség) kezelésébe kerültek, Bakó Lajos vállalati biztos irányításával. Az értékesítésre került üzemeket a „vállalatnak” – ha még annak lehetett nevezni – helyzetbe kellett hozni, ami nem kis ráfordítást jelentett. Biztosítani kellett a zökkenőmentes termelés folytatását, úgy gép, mint alapanyag tekintetében egyaránt.

Ha visszatekintünk az 1952-es államosítás időszakára, akkor láthatjuk, hogy a magánipartól lényegében az épület és a kemencék kerültek a vállalathoz. A termeléshez szükséges feltételeket a vállalatnak kellett megteremteni, most ugyanannak a vállalatnak kellett biztosítani a magánkézbe kerülő üzemeknél a termeléshez szükséges feltételeket. A vállalat összezsugorodott, a dolgozók feje felett megjelent a létbizonytalanság. Senki nem tudhatta, hogy mit hoz a holnap, aki tehette, vagy a már működő és jól prosperáló Firányi, vagy a Sugó Kft-ben igyekezett helyet keresni. Érthető, hogy a valamikori „nagy” vállalat termeléséből – kenyér, péksütemény – nagyot haraptak le a magánkézben lévő kft-k, sőt a nagyobb falat már az övék lett.

Az ÁVÜ újabb lépése a még megmaradt állami vagyon privatizálásának a kiírása. Privatizálást, az értékesítést most már csak úgy lehetett végrehajtani, hogy a nyertes pályázónak a vagyont vinni kellett tokkal-vonóval. Tudomásunk szerint két potenciális vevőcsoport pályázta meg az ÁVÜ-nél a vállalat megvételét. A versenyt a nagyobb létszámú csoport nyerte meg, ezzel 1993. 03. 01-től Bakó Lajos ügyvezető irányításával megalakult a Bácska Sütő és Édesipari Kft.

Ezzel a dolgozók azon álma, hogy megmaradjon az 1949-ben létrehozott vállalat, szertefoszlott. A Kft-be kerültek olyan tulajdonosok is, akiknek jó befektetésnek bizonyult ez a biznisz, csak a profitot látták benne. Előbb az irodaházat, a vállalati üdülőt, majd 1999. december 31-én az egész kft-t más profilú kft. felvásárolta.

A Bácska Sütő és Édesipari Kft. 2009-től Kenyeres Zoltán bajai vállalkozó tulajdonába kerül, aki azóta is tevékenyen részt vállal Baja és Bácsalmás városok és térsége lakóinak mindennapos ellátásában. A kft. a környék legnagyobb pékipari vállalkozása.

Elmondhatjuk, a vállalat 1949 óta sok viszontagságon ment keresztül, de feladatát mindig teljesítette, a legnehezebb időszakban is összetartó volt, a lakosság minőségi, mennyiségi ellátását maradéktalanul biztosította.

Ezzel az írásunkkal, amely a „Bajai pékhistóriák” című könyv rövidített változata, szeretnénk emléket állítani a bajai és Baja környéki pékeknek, néha egy-egy pékcsaládnak.

A leírtak nem adnak teljes képet a pékekről, de mégis megtudhatjuk, hogy milyen ember a pék és milyen az a világ, amelyben él és dolgozik.

Hogy mondta az éjjeli ügyeletes rendőr reggel a parancsnokának, amikor jelentést tett az éjjeli eseményekről: „Jelentem, különös esemény az éj folyamán nem történt, csak bekísértek két embert meg egy péket.”

Firányi Ferenc – Verli György – Werli István „Bajai pékhistóriák” című 2013-ban megjelent könyve lapján összeállította Hiezl József

A könyv megtekinthető az Ady Endre Városi könyvtárban.

A 2021-ben készült fotókat Tóth György készítette, a további képek a Bajai pékhistóriák könyvből kerültek kiemelésre

Külön köszönjük az informatív beszélgetést Bernschütz Sándornénak és Firányi Ferencnek.

Helytörténeti kutató munka: Horváth Ninett, Ady Endre Városi könyvtár

Szerkesztő: Gönczi László

Sorozatszerkesztő: Hiezl József

KÉPGALÉRIA


Megosztás: