Volt városunkban egy kiemelkedően szép termékeket gyártó faipari üzem, melyet városszerte mindenki csak BÉFA-ként ismer. A ma ott dolgozók és a városbeliek közül kevesen tudják, hogy ennek az üzemnek az alapjait 1911-ben rakta le egy Délvidékről ide települt, kiválóan képzett szakember, Pollák József.
A gyáralapító és gyára
Pollák József 1866-ban Berettyóújfalun született. Az asztalos szakmát szülőhelyén és Nagyváradon, majd vándorévei alatt külföldön tanulta, tökéletesítette. 1891-ben lett önálló. Akkor alapított édesapja, id. Pollák József önálló céget Indián (Szerém vármegye). Ezt a gyárat telepítette át ifjabb Pollák József 1911-ben “Első Bajai Tömörfabútorgyár” néven Bajára. Fakereskedéssel is foglalkozott, és szaktudása, hozzáértése révén gyárát Csonka Bácska legnagyobb faipari üzemévé fejlesztette. 100-120 munkást foglalkoztatott, a korabeli legmodernebb gőzmeghajtású gépekkel folyt a termelés. Az üzemnek saját villanyvilágítása volt.
Pollák József fiai is tevékenyen részt vettek az üzem irányításában. A legidősebb fiú, Jenő, a szakma elsajátítása után a bajai gyár alapításától kezdve aktívan részt vett a cég vezetésében. Zoltán a Párizsban és Bécsben szerzett tapasztalatait kamatoztatta a családi vállalkozásban. Rezső a Budapesti úti (ma Dózsa Gy. út) fatelep vezetője volt.
A cég elsősorban igényes kivitelű, politúrozott, polgári szobabútorokat gyártott. Olyan magas színvonalon, hogy külföldi (angol) piacra is szállítottak.
Pollák József bútorgyáros nem csak szakmai körökben aratott fiaival sikereket, de a helyi iparos, kereskedő és társadalmi életnek is jelentős személyisége volt.
A gyár újjáalakul
A második világháború befejezése után az ipar újraszervezése, majd az 1948-as államosítás következtében alakult meg a Bajai Épületasztalosipari Vállalat a Pollák féle bútorgyár épületeiben és maradék eszközeivel. Ennek az új vállalatnak a megalakulása (a régi továbbélése) szorosan összefüggött a háború utáni ipartelepítési programmal.
Az első 3 éves terv koncepciója szerint Mohácson egy vasmű felépítését tervezték. Ezzel párhuzamosan 1949-ben megkezdték az építkezésekhez szükséges háttéripar megszervezését. A már államosított Roheim-féle fatelepet jelölték ki annak az üzemnek alapjául, mely a nyílászárókat készíti majd az épülő létesítményekhez, lakásokhoz. A faipari gépparkot kisajátítással, elkobzással gyűjtötték össze, és rövidesen 35-40 szakmunkást sikerült toborozni az asztalos üzemhez. Kezdetleges technológiával, de jó termelékenységgel az épülő munkáslakásokat el tudták látni. Azonban nem tartott sokáig Mohács ipari várossá való fejlesztése. 1950-ben megváltozott a határ menti politikai helyzet Magyarország és Jugoszlávia között. A “határsáv” kialakítása miatt Mohács elveszítette fejlesztési lehetőségét, a vasmű építését északabbra, Dunapentelére (ma Dunaújváros) helyezték át. A Mohácsi Asztalosipari Vállalatnak is új telephelyet kerestek. A választás a Bajai Épületasztalosipari Nemzeti Vállalatra esett.
A bajai gyár ekkor még alakulóban volt. Az 1945 után megindult termelés vezetését, szervezését Folcz Antalra bízták, majd az első munkásigazgató 1948-tól Horváth Mihály asztalosmester lett. Az első években lőszeresládákat gyártottak, majd iskolai és kollégiumi szekrényeket diófurnéros és kézi politúrozásos kivitelben nagyrészt a régi szakemberekkel. A dolgozók létszáma 80-85 férfi (közülük 60 asztalos) és 28-30 nő (főleg ők végezték a politúrozás nagy ügyességet kívánó nehéz munkáját).
1951 júliusában kezdődött meg a mohácsi üzem Bajára telepítése. Az első két gépet Kőszegi Pál bajai fuvaros hozta el lovas kocsival, a többi felszerelést autón, a fakészletet uszályon szállították át. Központi utasításra a mohácsi dolgozókat is áthelyezték a felszereléssel együtt, s ez elég nagy zúgolódással járt, hiszen sokak életterveivel ez nem egyezett. Végül július 22-én jött át egy kis csapat dolgozni, sajátos módon – rendszeres tömegközlekedés híján- biciklivel a Duna-töltésen. Munkásszálláson helyezték el ideiglenesen az új kollégákat a Szegedi úton, a malom melletti volt Partizán vendéglő átalakított helyiségeiben (később ez lett a vállalat kultúrterme). Az egyesített üzem Bajai Asztalosipari Nemzeti Vállalat néven olvadt össze. A főmérnök Bényi József, a műszaki vezető Kozák József lett. Ebben az időben kezdődött a gyártási folyamatok tudatos tervezése, hogy a különféle termékeket egy-egy munkacsoport a legcélszerűbben legyárthassa, hiszen sok volt még a kézi munka. A gépek mellett keletkezett fűrészpor belepte a munkásokat és a műhelyt, télen fűrészporos kályhákkal fűtöttek. Mai – modern gépekhez szokott – szakmai szemmel érdekes lehet az akkori géppark felsorolása (Fridrich János visszaemlékezése alapján):
- 3 db 800-as Kirchner szalagfűrész előhasításra
- 1 db 500-as OETL szalagfűrész ékvágás és csapkivágásra
- 1 db 400-as saját készítésű, a mennyezetre függesztett ingafűrész a szabászat részére
- 2 db 600-as Kirchner egyengető gyalugép (1930-ban gyártották)
- 2 db 800-as Kirchner vastagológép (1933-ban gyártották)
- 1 db Kirchner síkcsapágyas hosszlyukfúró gép (1928-ban gyártották)
- 1 db Kirchner láncmarógép (1938-ban gyártották)
- 1 db Kirchner 6 fejes, golyóscsapágyra alakított egyoldalas csapoló gép
- 4 db asztali marógép (Kirchner, Manasek)
Szép állami feladatokat kapott a vállalat az első években: a Debreceni Gyógyszergyár berendezése (1953); a Honvéd Színház színpada és nyílászárói; a Szegedi Szabadtéri Színpad ülőkéi; Dunaújvárosban az üzletek kirakatai és a mozi, a színház, a pártház berendezése és sok társasház igényesen kivitelezett bejárati kapuja.
Az ötvenes évek
Az akkori elvárásoknak megfelelően falujáró kultúrcsoportot szerveztek. Amatőr színjátszó csoporttal és tamburazenekarral járták a környező községeket. A zenekar hangszereit nagyrészt társadalmi munkában a dolgozók készítették. A labdarúgó csapatnak a később VÍDIA telephelyként ismert területen ( Rudnay u.-Epreskert utca) alakítottak ki pályát. Termény betakarítások idején önkéntes brigádokat szerveztek, és munkaidő után a környező termelő szövetkezetekben segédkeztek aratásnál, cséplésnél, gyapotszedésben.
Az üzemben fokozatosan kisebb fejlesztések történtek. 1953-ban a Bajai Vas- és Fémipari Ktsz. elkészítette az első porelszívó berendezést. 1954-ben történt az első nagyobb beruházás, megépült egy 700 m3-es készáru raktár. 1955-ben vásárolhattak először új gépeket (központi beruházásból), egy láncmaró és egy hengercsiszoló gépet az NDK-ból.
Az ötvenes évek közepén lendült fel állami ösztönzésre a vidéki családi házas építkezés. Az állami megrendeléseken kívül ezeknek az igényeknek is meg kellett felelni. Ekkor kezdtek lakásokba illő ablakokat, mélyen üvegezett belső ajtókat és igényesen kivitelezett bejárati ajtókat gyártani.
Az 1956-os események
Az 1956-os év Baján a jeges árral kezdődött. A gátak védelmében mindenki kivette részét, árvízvédelmi brigádokat szerveztek a dolgozók. Szádpallókat gyártottak a gátak megerősítésére, az árvízveszély elmúltával pedig a kárt szenvedett házak felújításához ajtókat, ablakokat.
Egyébként a termelés nem ment rendben, csökkent a termékek iránti kereslet, nagy volt a készáru készlet. Ennek az volt az oka, hogy a jól szervezett termelékenység mellett nem volt átgondolt a termékválaszték kialakítása. Párhuzamosan az országos belpolitikai eseményekkel a gyárban is nőtt a feszültség, az elégedetlenség.
A forradalmi időszakban természetesen leállt a termelés, a dolgozói kollektíva kettészakadt, többszöri vezető váltás után tudott újra indulni a termelés.
1957 -1969-ig
Az ötvenes évek végére lassan stabilizálódott az ország helyzete. A központi termelésirányítás szeIlemében a bajai gyár az Építésügyi Minisztérium 8. számú igazgatóságához tartozott, melyet akkoriban 13 Épületasztalosipari Vállalat alkotott. Központilag bevezették a vállalatok nyereségérdekeltségét. A terven felüli nyereség egy részét a vállalatok megtarthatták fejlesztési célokra, másik részét eloszthatták a dolgozók között éves – egyéni – teljesítményük alapján. 1957 végén először osztottak a bajai dolgozóknak nyereségrészesedést. Az éves terv 20 millió forint volt, amit 21 millióra teljesítettek. Az 1958-ban induló második hároméves terv keretében a bajai gyárnak 6 millió forintot biztosítottak fejlesztésre.
Megkezdődhetett a várva várt rekonstrukció. Elsőként a gépműhelyt nagyobbították meg, ahol a szabászat is helyet kapott. Az NDK-ból 9 db új gépet sikerült beszerezni (fűrészgépeket, gyalugépet, csapológépet és vastagológépet).
A gépi fejlesztés az öröm mellett munkaszervezési gondokat is hozott. A gépek mellé ugyanis kezelők kellettek. Az asztalos szakmunkások érthető módon nem akartak gépkezelői munkát végezni. Így a segédmunkások közül kellett kiválasztani és betanítani embereket.
Az egyre növekvő termelés egyre nagyobb tartalék faanyag beszerzését követelte. Kicsinek bizonyult a tárolóhely, területileg is növekedett a gyár. A Farkas utcai domb és a Dombos utcai kert részek így kerültek a gyár tulajdonába, Kisvasúti sínhálózatot alakítottak ki a tárolók és a műhelyek között, és csilléken, kézi erővel tolva szállították az alapanyagot. Bizony komoly fizikai munka volt ez, de mégis előrelépést jelentett a korábbi kézi cipekedéssel szemben. Télen hideg, csapadékos időjárásban majdnem lehetetlenné vált az anyagmozgatás ezzel a módszerrel is.
A dolgozók nagyon nehéz körülmények között dolgoztak. A műhelyeken belül nagyrészt vállon cipelték az anyagot a különböző munkafázisok között. Az első munkálatot a rönkökön – az előhasítást – szalagfűrésszel, nyitott fészerben végezték, Télen a gyakran -10-15 C fokos hidegben a gép is nehezen működött. A dolgozókon is alig segített a forró tea. Télen a zárt műhelyekben sem volt sokkal jobb a helyzet. Fűrészporos dobkályhákkal fűtöttek, melyek füstöltek, és kevés meleget adtak a tágas térben. Az új gépek beállításával a gyártástechnológia jelentősen javult, több, korábban kézi műveletet gépesítettek.
Az ötvenes évek végén 30-35-féle gyártmányt tudott előállítani a bajai gyár kb. 100-150 dolgozója. Különböző ajtókat, ablakokat, beépített szekrényeket, kamra-állványokat és más lakásbelsőbe való fa berendezéseket. A gyártmányok sokfélesége nagyon megnehezítette a gyártástechnológia folyamatosságát. Szétaprózódtak a munkafolyamatok, szervezetlenség akadályozta a fejlődést. A termelés mértéke már megkívánta volna, hogy bevezessék a két műszakot, de ez kellő átgondoltság híján kudarcot vallott. Sokkal szakszerűbb munkaszervezésre lett volna szükség, a gépeket nem használták ki eléggé, a technológiai utasítások hiányosak voltak, a normák túlnyomó részét becsléssel állapították meg. Alacsony volt a teljesítménybérezésben dolgozók száma; gondok voltak a készletgazdálkodás terén is. 78-80%-os anyagkihasználást tudtak csak elérni a feldolgozás során.
A készáru minőségét befolyásolta, hogy mesterséges szárítás még nem volt, és különösen a téli időszakban elég magas nedvességi százalékkal került feldolgozásra a fenyő fűrészáru.
A Könnyűipari Minisztérium a Bajára kihelyezett Faipari Technikumának a beindításával remélte, hogy majd magasabban képzett szakemberek segítségével a fennálló problémák megoldhatóak lesznek. Tizennégy fő kezdte el felnőtt fejjel a tanulást.
Az 1963-ban végzett, jól felkészített szakember gárdától joggal lehetett volna elvárni, hogy a gyár működésének színvonalát növelik. Sajnos azonban a központi irányítás, munkaelosztás miatt még hátrányosabb helyzetbe kerültek a bajaiak, mint korábban. Sokszor olyan munkákat kaptak, melyeket a többi gyár korábban már visszautasított.
Az 1960-1965 között végrehajtott 2 millió forintos rekonstrukció eredményeként a dolgozók birtokba vehették az új irodaházat, ahol konyha, ebédlő, fürdő és öltöző is helyet kapott. A munkafeltételek jelentős javulása ellenére a gyár termelése hullámvölgybe került. A képzett technikusok közül csak heten maradtak a vállalatnál. Elpályáztak olyan helyekre, ahol magasabb bérért, kedvezőbb feltételek között dolgozhattak. Ezzel zárult le a gyár életének első periódusa.
Fellendülés 1969-től
1968-ban a vállalat minisztériumi központjában jelentős személyi változások voltak, és ez fordulatot hozott a bajai gyár életében is.
Az új vezetés – felmérve a helyzetet – helyi szinten is a személyi változtatásokban látta elsősorban a megoldást. Budapestről két kiváló faipari mérnököt neveztek ki a gyár élére. Csik Lajos lett az igazgató, Pajor Ferenc a főmérnök (1969 második felében).
Az új gyárvezetőség a modern termelésszervezési elveket is felhasználva új fejlesztési tervet dolgozott ki. Bevezették a kétműszakos termelést, ezzel a létszám több mint kétszeresére, 440 főre emelkedett. Ekkoriban kezdődött el Magyarországon a házgyári elemekből való lakásépítkezés. Az országban emelkedett a nyílászárók iránti kereslet, a bajai gyár termelése kétszeresére nőtt. 1969-ben 96 milliós termelési értéket értek el.
Be kell vallani, hogy technológiai hiányosság miatt ez a hirtelen megemelkedett termelés nem tudott megfelelő minőséget produkálni. Még mindig nem volt szárítóberendezése a váIIalatnak, így gyakran magas nedvességtartalmú faanyagból voltak kénytelenek dolgozni. Ez bizony már 1-2 év múlva meghozta a böjtjét, mert az ilyen nedves anyagból készített ajtók, ablakok használhatatlanul elvetemedtek. Az új lakásokban a garanciális javításokat természetesen a gyár költségén kellett elvégezni. Több mint ezerre tehető ezeknek a javításoknak a száma, és nagy szégyennel végezték azok a dolgozók, akiket a helyszínre kiküldtek és szembesülniük kellett a felhasználókkal. A javítások pénzügyi terheit a vállalatnak kellett viselnie, emiatt halaszthatatlanná vált a fejlesztés.
Saját beruházással ezután elkészítették az első szárítót 60 köbméter befogadóképességgel. Ez az alagútrendszerű szárítóberendezés első volt az országban. Pajor Ferenc főmérnök saját tervezése volt, a Soproni Faipari Egyetem fejlesztőivel kooperálva, a legmodernebb elveket felhasználva készült el a berendezés.
Megindult az utánpótlás-képzés is a gyáron belül. 18-20 ipari tanuló gyakorlati képzését vállalták a szakoktatók az erre a célra létrehozott tanműhelyben.
A hetvenes évek
Ekkor már 435 fő dolgozott a vállalatnál, ebből 200-250 fő “bejáró” volt a környező községekből. (A hetvenes évek elején országszerte nagyarányú volt az ingázók száma. A bajai üzemekbe mintegy 6.000-en jártak be nap, mint nap dolgozni.)
A gyár nagyon jó termelési értékeket ért el, 1970-1971 év végén 10 napi átlagkeresetnek megfelelő nyereségrészesedést fizettek a dolgozóknak.
1972-74 között több új gép beszerzésére volt lehetőség. Páros csapoló- és préselő gépet, hidraulikus láncmarót, 4 db 6 fejes profilmegmunkáló gépet, valamint 3 db keretaljazásra alkalmas marógépet vásároltak. Eleinte technikai problémák voltak az új berendezésekkel, idővel mégis ezek adtak lehetőséget egy teljesen új gyártástechnológia kialakítására. Az új gépekre alapozva a gyár vezetőségének sikerült kiharcolnia a ” minisztériumi központban”, ·hogy a gyár termékei közül kimaradjanak a házgyári lakásokhoz gyártott típusajtók és ablakok. Helyettük ugyan szintén nyílászárókat készítettek, de más szabvány szerint, más technológiával.
Több kísérlet folyt gyáron belül gyártmányfejlesztésre. A TMK dolgozói például célgépek készítésével próbálkoztak, de nem sikerült igazán egyik sem. Ezekből a kísérletekből is kitűnt, hogy mindent megtettek a vezetők és a dolgozók is a fejlesztésért, igénnyé vált a továbblépés.
A házgyári alaptípusú nyílászárók után “Dominó” ablakok gyártását kezdték meg. Ez a központilag kidolgozott ablak hamar megbukott országszerte használhatatlansága miatt.
1975-ben új, korszerű termékkel rukkolt elő a vállalat, a HŐSZI-ablakokkal. Ez egy egyszárnyas, dupla hőszigetelt üvegű ablak. Az első nyílászáró típus Magyarországon, melyet üvegezve hoztak forgalomba. A gyár átállt ennek a típusnak a gyártására, fokozatosan továbbfejlesztve a technológiát. A következő évben már 1.400 db hőszigetelt ablakot tudtak gyártani.
Fokozatosan kezdték a létszámot csökkenteni, 1975-ben 414 főt foglalkoztattak, de 210 millió volt az évi termelési érték. A munkaszervezésben is történtek úttörő változások. 1974-től a környező községek tsz-einek asztalos üzemeit alvállalkozóként bevonták a termelésbe. A Baján leszabott, előkészített anyagot Csávolyon, Garán, Nagybaracskán, Vaskúton, Baja-Szentistvánon munkálták tovább.
1979-ben 390 főre csökkentették a létszámot, a termelés azonban növekedett, 253 millió Ft volt, és már 7363 db HŐSZI ablakot tudtak gyártani az évben. A vásárlók megismerték, keresték az új, korszerű terméket.
A nyolcvanas évek
1980-ban 334 fős létszámmal 323 millió Ft-ra teljesítették a tervet, és 230 ezer db különféle terméket állítottak elő.
Kezdett nehezebbé válni a kooperációban dolgozó községi üzemek megfelelő munkával való ellátása, mert ezek gépparkja, szakembergárdája csak bizonyos típusú termékek előállítására volt alkalmas. Mivel átmenetileg úgy tűnt, hogy csökkentek a megrendelések, a folyamatos termelés biztosításának érdekében a gyár vezetői szerződést kötöttek a Bajai Lakberendező és Építőipari Szövetkezettel. Ennek keretében kerti asztalokat és padokat készítettek (Mária”, “Zsuzsa” és “Irisz” fantázianéven). A bútorkészítés nem tartozott a gyár profiljába, de minimális gép-átállással kivitelezhető volt, és átsegítette a kollektívát a holtponton.
Néhány év, és újabb terméket fejlesztettek ki a vállalat szakemberei. A modernebb, esztétikusabb, nagyobb üvegfelületű “Dunatherm” panoráma nyílászárót, mely termékcsaláddá továbbfejlesztve a gyár legjobb terméke volt. A “Dunatherm”, úgy mint a HŐSZI, teljesen belső fejlesztés eredménye volt, és csak a gyár törekvő szakembereit dicséri. Gépi fejlesztést sem kaptak a központtól. A célgépek tervezése, legyártása a TMK-sok munkája volt. A kézi szerelőműhelyben ésszerűbben szervezték át a folyamatos szerelősort. Az ajtópánt és a kilincs helyének kifúrásához például hármas ikerfúrót szerkesztettek.
A célgépek folyamatos fejlesztése hozzájárult a Dunatherm színvonalának folyamatos emelkedéséhez. Megoldódott az eleinte sok jogos panaszt okozó üvegszigetelés gondja is újabb anyag keresésével. Ebben az időben a hazai műanyagipar még nem volt kellően felkészülve, így pl. az üveglap rögzítésére alkalmazott kitt, idő múltával megkeményedett, az ablakok beáztak. Ennek ellenére 1983-ban már 60 ezer db Dunatherm termék készült.
1985-ben megváltozott a vállalati szervezet. A Központi ÉPFA Tröszt feloszlott, a bajai gyár január elsejével önálló lett BÉFA (Bajai Épületasztalosipari és Faipari Vállalat) néven.
Az első önálló évben 321·fő létszámmal 381 millió termelési érték mellett 70 millió nyereséget értek el. 197 ezer db terméket gyártottak, ebből 87 ezer db Dunatherm termék volt. A dolgozók átlagkeresete évi 79 ezer Ft volt, ez bajai viszonylatban az elsők közé számított. Az útkeresés első éveiben a termékek minőségére fektették a legnagyobb súlyt, ennek érdekében a gépek felújítására, szerszámok beszerzésére fordítottak komoly összeget.
A Dunatherm termékcsaládot egyre változatosabb formákkal egészítették ki, és díszrácsos változatot is kezdtek készíteni az igényeknek megfelelően. Sikerült az üveg szigetelésére is megtalálni a korszerű, rugalmas anyagot.
Lehetőség volt a berendezések fejlesztése, elkészült egy, mintegy 180 millió forintnyi beruházás, új üzemcsarnok épült. Sor került a por- és forgácselszívó berendezés felújítására, a fűtés átállítása gázüzemű kazánra, telket vásároltak a faanyagtároló bővítésére. Az NSZK-ból gépeket vásároltak, melyek precizitása nagyban növelte a késztermékek minőségét és esztétikai színvonalát. A modernizált szerelősoron éves szinten egy műszakban 170-180-ezer db termék készült el.
1989 – 2000-es évek
Az 1989. évi társadalmi és gazdasági változás a vállalatot csak szervezeti formájának változásaiban érintette, mivel egyre kiválóbb termékeivel megállta helyét a hazai és egyre inkább a külföldi piacon is.
1990-ben a napi termelési darabszám elérte az 1000 db-ot az éves termelési érték több mint 1.3 MdFt volt.
A nagy múltú cég 1993. március 1.-től BÉFA néven részvénytársasággá alakult. A gyár 1994. január 1-től – 84 év elteltével újra – magánkézbe került, privatizálták városunk egyik legjobb hírű vállalatát.
Az 1990-es évek végén többek között a szegedi Déléptek Házépítők Boltjában is árulták a vállalat termékeit. A már korábban is jól ismert Dunatherm, Eurotherm ablakok, erkélyajtók mellett igen népszerűek voltak a Cserta, a Sugovica és a Rezét fantázia nevű tömör fenyő belsőtéri ajtók. A gyár akkori szlogenje szerint „Ajtó és ablak a világra”.
Sajnos a 2000-es évek eleje már gondokkal terhes időszak volt. Hiába volt a vállalat az 5 hazai legnagyobb forgalmat lebonyolító, nyílászárókat értékesítők között, a cég vezetői a felhalmozódott tartozások miatt a felszámolás kezdeményezése mellett döntöttek.
A BÉFA fő részvényese (79,6 %) ebben az időszakban a Cédrus Kereskedő és Szolgáltató kft., a tulajdon többi része magántulajdonban volt. A társaságba időközben beolvadt a Kiskunhalasi Faipari kft., így mintegy 250 dolgozó várta sorsa jobbra fordulását.
Írta: Jász Anikó
A gyár történetének összeállításában segítségemre voltak:
- Fridrich János nyugalmazott üzemvezető,
- Zimmermann János nyugalmazott igazgató,
- Kovács Józsefné személyzeti vezető.
A gyár története a Baja Honpolgár, 1996./ 8., 9., 10. számában megjelent, Jász Anikó: A Pollák-féle Bútorgyártól a BÉFA-ig című cikk átdolgozott, bővített változata.
Az 1989 – 2000-es évek c. fejezet szerkesztője Hiezl József. Forrás: Napi Gazdaság 2001, Napi Gazdaság 2002 Csendes Iván
Köszönöm a támogatását és a pontosításokat Schumacher Istvánnak és Földvári Istvánnak.
A GALÉRIÁ-ban *-gal megjelölt képek az „ Ablakok és korszerű beépítésük” Építésügyi Tájékoztató Központ kiadvány 1989, fotó illusztrációi közül valók. Szerző: Koppányné Molnár Éva
További fotók: Tóth György
Szerkesztette: Gönczi László
Sorozatszerkesztő: Hiezl József
GALÉRIA
